Még nem éltem, mikor az első ember kijutott az űrbe, még az első holdralépés idején sem. De az általános iskolában már tanultunk a szovjet nagytestvér hős Gagarinjáról, és amikor Farkas Bertalan első magyarként űrhajós lett, kis országunkban újra élénk érdeklődés övezte az emberiség eme nagy vívmányát.
Aztán másfél évtizede Simonyi, a magyar származású kőgazdag űrturista került be a híradásokba, de – megmondom őszintén – nem nagyon kísértem figyelemmel a történéseket. Bizonyára azóta is fontos kutatások folynak az ISS (nemzetközi űrállomás) fedélzetén, de mindig is azt gondoltam, hogy jó lenne előbb itt a földön rendet rakni a világ dolgaiban és aztán mászkálni és eszméletlen összegeket befektetni a világűrbe.
Nyilván a mai modern élet már elképzelhetetlen lenne a műholdjaink nélkül, melyek a híradásban, térképészetben, meteorológiában és még nagyon sok mindenben jó szolgálatot tesznek. De egészen más téma, más kockázati szintű és hozadékú dolog embereket kijuttatni a földön kívüli térbe, felköltöztetni akármennyi időre is 400 km-re a fejünk fölé.
Most szembesültem a hírrel, hogy másfél év múlva újra lehetősége lesz egy magyarnak az ISS-re utazni! Hogy a 240 jelentkezőből történő kiválogatás már évek óta tart, és hogy épp mostanra négyen maradtak (három mérnök és egy orvos), akik elkezdik a kemény fizikai, szellemi és lelki kiképzést, hogy végül egyikük majd elrepülhessen.
Készült egy interjú a válogatást és kiképzést végző csapatból két szakemberrel, a laikus számára is közérthető és érdekes kérdésekkel, érdemes belehallgatni. Mindenkit saját beállítottsága szerint érdekelhet ez vagy amaz az aspektusa a kérdéskörnek, engem persze leginkább a lélektani oldal.
Ami azonban némi utánaolvasás után mégis megragadott és elgondolkodtatott, az egy elsősorban fizikai tényező, mégpedig a gravitáció.
A Földünk gravitációja, amit átkozunk, ha leeseik, lezuhan és összetörik valami vagy valaki, szabadulnánk-emelkednénk, ha nehezen vonszoljuk magunkat a mindennapokban, de ami mégiscsak összetartja a naprendszerünket, megtartja bolygónk körül a légkört és a felszínén a vizeket. És mennyire fontos, egészséges állapotban és működésben tartó tényező a csontozatunkra, izmainkra, idegrendszerünkre, keringésünkre nézve. És ha huzamosabb ideig hiányzik, akkor mindez károsodik…
Gravitáció vagy súlytalanság? Egy hétköznapi ember életében fizikai értelemben nem nagyon merül fel a dilemma. Csakhogy nem csak a Földnek van „gravitációja”. Tömegvonzása van minden valahová-tartozásunknak.
Lehet gátló, korlátozó erőnek megélni ezeket, legyen szó akár a társunkhoz, a családunkhoz, nemzetünkhöz, egyházunkhoz való tartozásunkról – de fel lehet ismerni mindezeknek a megtartó és egészséges működésben tartó erejét is.
Akkor is, amikor nehéz cipelni, mikor szabadulnánk, kilépnénk – tudatosan vállalni. Manapság egyre kevésbé ez a trend… Pedig az ilyen értelemben vett súlytalanság is, bármily kecsegtető néha, önpusztító vakmerőség, végig sem gondolt kizuhanás csak a légüres-léleküres térbe.
Nekem ez most a világűr és gravitáció tanulsága. Elkötelezett, áldozatkész és komoly kutatásokat végző jövendő asztronautáinkat pedig Isten áldja és őrizze meg!
