Karácsony előtt négy nappal kellett búcsúzi szeretett Lea kutyánktól. Ember esetében nem hozhatom meg azt a döntést, amit egy szenvedő állat láttán végül, ha nehezen is, de emberségből meg kellett tenni. Hogy az eutanázia kérdése hogyan formálódik társadalmi szinten, annak különböző rétegéin és egyéni tapasztalatunk mentén, hosszú napok, de talán hónapok vitáját eredményezné. Nekem „csak” attól kellett búcsúzni, ki velünk költözött az első közös családi házba, aki kiskutyaként úgy cipelte magával rongyszőnyegét, mint kisbabák a textilpelenkát, és aki bár tacskó volt, oroszlánként védte kislányunk álmát a babakocsi alján.
Számítottunk már erre a búcsúra. Sok jele volt, viszont tény, hogy az utolsó lélegzeteket számolva egészen szürreálisnak tűnt a valósága. Sokan ebben a valóságban élték meg az ünnepet, hatványozottan megtapasztalva a veszteség fájdalmát, mikor szeretett hozzátartozójuk sírjánál számolták az utolsó közös perceket. Ebből fakadóan kezd egyre nagyobb értéke lenni számomra annak a több generáció óta hagyományozott áldásmondásnak a családunkban, amit minden alkalommal elmondunk a karácsonyi kántálás zárásaként. Kerestem, de ezt a variációt nem találtam sehol feljegyezve a szilágysági néphagyományok között. Így hangzik:
„Eljött már a rég óhajtott, várt karácsony napja, megszületett Jézus Krisztus, Istennek fia. Terjesszük ki hát örömünket telve, mert Jézus az éjjel született. Sokan nem élték meg ez karácsony napját, de sokat kikísértek a temető kertjébe! Áldja meg az Isten e háznak gazdáját, áldja meg az Isten az egész családjával azt kívánjuk!”
Talán több szöveghagyomány találkozik ebben a kis áldásmondásban, nem tudom, mi így visszük tovább, mert már így határoz meg bennünket, de akárhonnan is ered, összekapcsolódik benne a születés, elmúlás és áldás hármasa. Túl karácsonyon, amikor mindent a születéstörténet hatott át, pár nappal szilveszter előtt, mely az elmúlásra irányítja figyelmünket, keressük és várjuk Isten áldását, mert ezek a kezdet és a vég olyan pillanatai létezésünknek, melyek nem nélkülözhetik jelenlétét, de hiábavaló mindaz, ami e két véglet között történik, ha nincs rajta Isten áldása.
Hogy mit jelent áldottnak lenni ma ebben a világban? Ugyanazt, mint minden időben. Akár az Ószövetség lapjain szereplőket olvassuk, akár azok életét fürkésszük, akik Jézus korában éltek, vagy reformátoraink voltak, Isten ugyanazon áldó kegyelmében osztoztak. Áldottnak lenni azt jelenti, hogy olyan erő birtokában vagyok, ami nélkülözhetetlen a mindennapi boldoguláshoz és üdvösségem beteljesüléséhez. Ha tetszik, azt mondom, olyan extra segítség az életben, amit a magam erejéből nem érhetek el soha, de kapom, mert Isten jóindulattal van felém.
Isten áldása erő, és amikor mi, emberek áldjuk Istent, hálaadás. Mert felismertük magunk életének, erejének végességét és az ő szeretetének határtalanságát. Hogy nem csak teremtett, hanem fenntart és valóban bölcsen igazgat mindent ebben a világban a maga rendje szerint. Az utolsókat számolva, legyen az lélegzet egy élet végén, vagy napok az adott évben, megélhetjük a hálaadást, azért, ami adatott és a reménységet, ami még adatik áldásából és kegyelméből fakadóan a mennyei hazában.
Ahogy a napkeleti bölcsek, úgy mi is elindultunk valamikor életünk vándorútján. De hozzájuk hasonlóan, mikor felismertük a Megváltónkat, leborulva imádtuk Őt újra és újra, miénk lett az az üzenet is, hogy a hazafelé vezető utat már más útvonalon kell bejárnunk, mert az vezet a mennyei hazába. Így telik be örömmel és reménységgel egy élet, egy év és ha itt le is zárul, folytatódik annak jelenlétében, ki azért jött, hogy újjáteremtsen mindent.
Jövel Urunk, Jézus, legyen velünk minden időben a Te áldásod!
