Szinte nem is figyelünk az útra, csak rakjuk az egyik lábunkat a másik után, hiszen ösztönösen megy ez nekünk. Gondolataink el-elkalandoznak, hogy hova is akarunk eljutni, ott mit is kell elintézni, hogy kivel mit beszéltünk meg, és hogy ne felejtsünk el semmit. Futunk és hajtjuk magunkat a feladatok közepette, hogy megfeleljünk a rengeteg kihívásnak. Ez eleve lehetetlen küldetés, mert mindig többet és többet vállalunk magunkra vagy raknak ránk. Valakik az anyagi javakból szeretnének minél többet megszerezni, másokat egyfajta versengés hajt, hogy az X-nek vagy az Y-nak milyen autója van, és akkor nekik is kell egy olyan, vagy ha lehet még jobb kell.
Nemrég beszélgettem olyanokkal, aki magukat állították kihívások elé. Elutaztak a Himalájába, hogy elzarándokoljanak az egyik több, mint 8000 m-es hegyóriás alaptáborába. Érdekes volt hallgatni az elbeszélésüket, élményeiket. A megtett, emberpróbáló túra sok meglepetést tartogatott. Az út sokkal hosszabb volt, mint előtte gondolták volna, és tele volt próbatétellel. Más civilizációs körülmények között éltek ezekben a napokban, hol eső esett, hol a szél fújt. Hol a nap sütött kegyetlenül, hol a hidegben vacogtak. Egy ilyen út a végletekig megpróbálja az ember fizikumát és jellemét egyaránt. Kiderül, hogy ki meddig tud eljutni saját maga legyőzésében. A mentális és a fizikai kihívás kéz a kézben jár. Akinek van hite, egy-egy ilyen utat zarándoklatként is megélhet, mert az emberről lemállik minden, ami lényegtelen, hogy csak az Úrra és önmagára tudjon figyelni. Ilyenkor jön a ráébredés, hogy a civilizáció áldásai már nem is annyira nélkülözhetetlenek, és elég az embernek annyi, amit el tud vinni a hátizsákjában. Bármilyen kedves és általában hasznos is legyen valami, ha nehéz, akkor le kell mondani róla. Egy ilyen úton nem lehet átadni a dolgok cipelést valakinek, hanem mindenkinek magának kell helytállni.
De mire is jó ez az önként vállalt szenvedés? – kérdezhetnénk. Nemcsak egy másik világ megismerése miatt indul el az ember ilyen útra, nemcsak csodás tájakat akar látni, hanem feszegetni szeretné saját határait, és részese akar lenni egyfajta csodának, megtisztulásnak. És mi volt a zarándoklásotok hozadéka? – kérdeztem többször is beszélgető partnereimet. Válaszukból a következők derültek ki: Talán az, hogy azokban a napokban megszűnt az életünkben a sok külső zavaró tényező. Tudtunk a teremtett világra, a Teremtőre és magunkra figyelni – felelték. Érdekes, ahogy ők is és más zarándokok is átélnek egy csodát, de a civilizációba visszakerülve egy idő után visszatérnek az addigi életükhöz. Mi változik mégis? Az, hogy a zarándokút után mindig vágyódni fognak arra az egyszerűségre, egyértelműségre, azokra a bizonyos meghitt pillanatokra, mikor annyira közel kerültek az Úrhoz.
Magam is átéltem, hogy milyen más nézőpontból rálátni a hétköznapi útra. A korábban is meglévő kátyúkat a járdán észre sem vettem mindaddig, míg nem kerekesszéken kellett megtennem az addig lábon megtett szakaszt. Ugyanazok a kis hibák a kerekesszékkel áthidalhatatlan és egyedül megoldhatatlan kihívást jelentenek. Meg kellett gondolni minden egyes mozdulatot, meg kellett tervezni a legoptimálisabb útirányt.
Eszembe jutott, hogy számtalanszor voltam szülői értekezleten, amíg a gyerekeim iskolások voltak. Lehet, hogy mások nem ilyen tapasztalatot szereztek, de én mindig azt láttam, hogy ugyan azok a szülők jelentek meg rendre. Bennünk az volt a közös, hogy a mi gyerekeinkkel általában nem volt probléma, mert igyekeztünk odafigyelni a csemetéinkre, akik nagyjából meg is fogadták az intelmeinket.
Az élet zarándoklatból is az tud kivenni sokat, akiben eleve van érzékenység, nyitottság a lényeg befogadására, mert „akinek van, annak adatik”. Mi is megkapjuk a Gondviseléstől a vezetést, hogy mit tegyünk, csak oda kéne figyelni rá, és nem feszegetni állandóan a parancsolatok adta korlátokat.
Az út két szélén árok van, ahova az eső lemossa sarat és a szemetet. Jól meg kell vetni a lábunkat, mert hamar elsöpör az áradat bennünket, ha nem figyelünk. Néha síkos is tud lenni az utunk, és nem egyszerű talpon maradni. Sőt vannak olyanok is, akik minduntalan el akarnak téríteni minket a kijelölt útról. Sokan a saját gondjaikat, bajaikat szeretnék másokra testálni, hogy így szabaduljanak meg ezeknek a nyomasztó nyűgétől. Bár fontos, hogy segítsünk egymásnak, de nem lehet mindent átvenni. Nemcsak azt tanítja az Írás, hogy „egymás terhét hordozzátok”, de azt is, hogy „mindenki a maga terhét hordozza”. Éppen ezért tudni kell időnként nemet is mondani. Szükség van rá, hogy időnként kipakoljuk a hátizsákunkból a felesleges terheket, mert azok összeroppantanak bennünket. Kiégetten nem tudjuk egymást biztatni sem. Görnyedten, fáradtan, kizsigerelten nem tudunk előre haladni, még akkor sem, ha már látjuk a célt.
Le lehet és le is kell tenni a terheket Jézus keresztjénél. Csak így lesz erőnk előre haladni a Gondviselés által kijelölt utunkon egyenes gerinccel és a megérkezés bizonyságába vetett hittel.
