Vadjárta utakon járok hazafelé. A fényszóró bevilágít a sötétben egy kis részt, de a többi belevész az este mélységes csendjébe. Erdők, mezők, rétek szunnyadnak már olyankor, amikor az őket átszelő úton kanyargok. Ők vannak otthon, én vagyok az idegen.
Aludni látszik a táj, de az éj leple alatt pezseg az élet. Hosszú fülű vadnyulak eszegetik a sarjadó vetést, csíkosaikat terelgető vaddisznó kocák keresztezik olykor a Pentelei erdő autóútját, vagy szukák után koslató rókahímek szaladnak át rajta óvatlanul, de volt már olyan is, hogy a Keszi kanyarban egy egész őzrudli álldogált az út közepén.
Szeretem őket. Néha kicsit meg is illetődöm, ahogy rejtekhelyüket maguk mögött hagyva, ott állnak, vonulnak vagy éppen inalnak előttem, máskor meg gyermeki örömmel kiáltok fel, ahogy észreveszem a sötétben kirajzolódó sziluettjüket. Ahogy ott vagyok közöttük, mintha az elvesztett Éden titkai tárulnának fel egy-egy pillanatra.
Mindig lassan jövök. Fontosabb, hogy időben meg tudjak állni, ha kell, mint a mögöttem türelmetlenkedők bosszankodása. Tudom, hogy így is megtörténhet a baj, de ami számomra lehetséges, azt igyekszem megtenni értük. Így vigyázok rájuk. És persze úgy, hogy imádkozom. Uram, kérlek, hogy ne üssem el egyiküket se! Volt, aki megmosolygott érte. Nem baj. Én nem tudok életet teremteni, dolgomnak érzem tehát, hogy legalább megőrizzem azt.
Ha az ember megpróbál egy kicsit halkabban, szelídebben élni, lábujjhegyen járni, közelebb engedi őt magához a teremtett világ. És közelebb kerülhet önmagához is. Megérezheti önmaga állapotát, és tisztábban érzékelheti a valós helyzetét. Hogy hogy is van valójában, és hogy hol van éppen.
Azt hiszem, nincs annál megnyugtatóbb, nagyszerűbb, biztosabb alap, mint amikor az ember reggelenként arra ébred, hogy örökké él. Nem kell harsányan leuralnia vagy manipulatívan körbehálóznia senkit, és nem kell remegve odasimulnia sehova a kis muníciómorzsákért, hanem elindulhat csak úgy, szabadon, szemlélődve, mint aki tudja, hogy a világot teremtő Isten tartja a karjaiban. Akár itt él, akár már nem itt. Talán ez a tudás teszi lehetővé számára, hogy halkabban és szelídebben járjon.
Későre jár. Bármi megtörténhet bármikor. Nappal is érezzük az éjfél közeledtét. Hatalmasakat sóhajt a teremtett világ. Állok az úton, szemben velem egy gyönyörű agancsú szarvasbika. Nem jön mögöttem senki. Tompítottra veszem a fényszórót és egészen lassan gurulni kezdek felé. Néhányat lép, megáll mellettem és benéz az ablakon. Három másodperc. Én indulok tovább, ő átsétál az úton és felkaptat a töltésre. Talán visszanézett, talán nem. Talán még látjuk egymást.
