Ha valaki azt mondja, „Gyere! Én tuti tudom milyen az Isten és megmutatom neked, minden más utánzat.” onnan menekülni kell. Nem azért, mert esetleg ne lenne igazság abban, amit mond, hanem azért, mert csak részben igaz és mégis teljesként szeretné átadni. Isten mindig több, nagyobb, komplexebb annál, mint amit elmondhatunk róla. A teljességet nem tudom megmutatni, de csodálattal vagyok felé látva, miként mutatkozik be újra és újra.
De kit is keresünk benne? Kit szeretünk? Istent önmagáért vagy magunkat a tőle elvárt tetteken keresztül? Ki menne bele egy olyan kapcsolatba, ahol a másik nem minket szeret igazából, hanem csak a hasznot látja abban, amit adhatunk neki?
Ha áldozatnak érezzük magunkat egy ilyen kapcsolatban, akkor jobb esetben kikérjük magunknak, és elmegyünk oda, ahol van értéke a jelenlétünknek a pénztárcánkon, kapcsolatainkon, tehetségünkön túl. Ha nem tudunk kilépni, nos hát…szenvedünk. Az ilyen kapcsolat viszont mindenképp zátonyra fut. Szürke, élettelen lesz.
Túl sokszor helyezzük Istent a „hasznos mecénás” szerepébe. Nem kell annyira kötődni hozzá, de azért jól jön az ismeretség, ha kell egy kis extra segítség. Egyfajta biztosítékként legyen ott, ha szólunk. De csak, ha szólunk! Vizsgálat, műtét, válás és egyéb finomságok idején, vagy ha épp üres a kassza. De akkor aztán az első szóra történjék meg a csoda!
Szeretném azt gondolni, hogy távol áll tőlem, hogy Istenről így gondolkodjak, de hazudnék, ha azt mondanám, soha nem mondom ki a mózesi szavakat: „Most azért mutasd meg, Uram, hogy nagy a te hatalmad!” (4Móz. 14;7.) Nem vallom be rögtön magamnak sem, de leginkább azt kérem ilyenkor, hogy úgy legyen minden, ahogy azt én szeretném. Ha pedig nem az elvárásoknak megfelelően alakulnak a dolgok, még odáig is lesüllyedek kétségbeesésemben, hogy megkérdőjelezem Isten hatalmát. Mi ez, ha nem az a bűn, amiről a Szentírás beszél? Újra és újra visszakúszik. Levakarhatatlan. Olyan, mint a bőrünkre nőtt anyajegy, amire, ha nem figyelünk, elburjánzik és megöl.
Elmosolyodom ezen az önhitt naivitáson. Tehetetlen és halandó, elképesztően kiszolgáltatott és törékeny embervoltom ellenére azt képzelem, megengedhetem időközönként, amikor alkalmasnak látom, ezt az isteni közbelépést. Ugyanakkor, ha lelepleződöm, mindig elszomorít az eltékozolt szeretet. Ha Isten is hasonlóan gondolna az ember felől, milyen hasznot remélhetne?
Isten nem azt nézi, hogy mit vehetne el az embertől, hanem mivel ajándékozhatná meg, akit végtelenül szeret. Mert aki igazán szeret, akkor boldog, ha a másiknak jó. Isten nem tartozik nekünk semmivel. Mert igazából semmi nem jár. Minden, ami van kegyelem. Az imameghallgatás, a gyógyulás, a sok áldás, üdvösség mind-mind kegyelem. Ez a kegyelem pedig a szeretetéből fakad.
Itt vagyunk február küszöbén, beindult a szerelem kampányidőszaka. Lehet fanyalogni, hogy csak marketingfogás, idegen a kultúránktól, a szerelem mégis az egyik legszebb érzés, ami csak megtörténhet velünk. Sokszor hallani, hogy ez a rózsaszín buborék, amit szerelemnek nevezünk, távol áll az igazi, mély szeretettől. Én azért örülök, hogy Istentől nem idegen ez sem.
Akik olvassák az Énekek énekét a Bibliában, ezzel a szerelmes Istennel találkoznak. Az rajzolódik ki, hogy halálosan szerelmes a népébe. Úgy szeret, ahogy férfi csak szerethet egy nőt. Szenvedéllyel, lénye teljességével, mely tele van játékossággal, csábítással, hódítással, romantikával és erotikával. Gyönyörű szép példája az összhangnak, amire lelkünk mélyén mindannyian vágyunk.
„Bejöttem kertembe, húgom, menyasszonyom! Szedem mirhámat és balzsamomat, eszem lépes mézemet, színmézemet, iszom boromat és tejemet. Egyetek, igyatok, barátaim, részegedjetek meg a szerelemtől. Aludtam, de ébren volt szívem. Hallga, szerelmesem kopogtat! Nyiss ajtót, kedvesem, galambom, gyönyörűségem! Mert fejem belepte a harmat, fürtjeimet az éjszaka cseppjei. Levettem alsóruhámat, hogyan ölthetném fel? Megmostam lábaimat, hogyan piszkolhatnám be? Szerelmesem benyújtotta kezét a résen, és szívem felindult iránta.” (Énekek éneke 5;1-4)
Sok mindennel illetik a Szentírást, de azt nem lehet mondani, hogy visszafogott és prűd volna. Talán olyanok is vannak, akik szívesen kihagynák ezt a könyvet, de biztos vagyok benne, hogy ma is újra ott szerepelne azon könyvek között, melyeket szentnek tartunk. Isten akarja ugyanis, hogy ilyennek is lássuk. Másként nem lenne ott az Ószövetség könyvei között. Akarja, hogy lássuk a végtelenül odaadó és szerelmes Istennek, akinek mi vagyunk a drága kincsei, a szíve öröme.
Az a kapcsolat, amiből kikopik az érintés, intimitás és játékosság, mocsárrá válik, ami egyre inkább magába temet és megfojt. Ahol nincs már jelen az udvarlás és csábítás szerelmes játéka, az örömöt a megszokott közöny váltja fel. Nők és férfiak mind érezzük ezt életünk során. A másik lesz férj, feleség, apa, anya, barát, lakótárs csak az nem, akit az első pillanatban meg akartunk hódítani. Kinek láttán megremegett térdünk, szívünk és lelkünk.
Ha az egyik fél megáll, a másik is megállásra kényszerül akkor is, ha szíve szerint szárnyalna. Ha az egyik nemet mond, az a másikra is hatással van, hiszen az ő útját is elzárja az igenek elől. Ha valamelyik eltávolodik, a másik is messzire kényszerül, még akkor is, ha teste és lelke közelségre vágyik. Hogy ez hogyan változik az évek során, rajtunk is múlik.
Hiszem és látom is, hogy kapunk erre is útmutatást Istentől. Nagyon szép példa erre az Énekek éneke, de a Biblia legvégén is, a Jelenések könyvében szintén menyasszonyként jelenik meg még mindig Isten számára az ő népe. Kitart ebben a szerelemben.
Lehetne szeretetben élni boldogan, de azért tenni kell. A szerelem nem egy dominósor, amit valaha elindítottunk, aztán majd eldől valahogy. A szeretet élő és ható. Folyamatosan formál és átalakít. Mindent felkínál és boldogan fogad.
