BlogHittem, azért szóltam

Válaszút előtt

Vajon ellenségképet kreálunk-e akkor, ha azt mondjuk, hogy a nyugati kereszténységen belül, ideértve a magyar kereszténységet is, egyre mélyülő és áthidalhatatlannak tűnő ellentétek látszanak kialakulni? S különös módon a frontvonal nem a hagyományos felekezeti határok mentén rajzolódik ki, hanem abban a szellemi harcban, amelyet a (mai) liberalizmus és konzervativizmus küzdelmeként szoktunk körülírni. Mintha tehát a Nyugat szellemi hasadtsága a nyugati kereszténységre is rányomná bélyegét, és a keresztény öntudatot az határozná meg, hogy miként viszonyul a napjaink szellemi áramlataihoz.

Nagyjából-egészéből az mondható el, hogy míg a hozzánk képest nyugaton a kereszténység igen jelentős része együtt halad az uralkodó liberális ideológiával, addig a keleti rész, a volt szovjet blokk társadalmainak kereszténysége ezt az utat nem tudja, mi több, nem is akarja követni.

Nem csoda hát, ha a mi térségünkben egyre erőteljesebben kibontakozik egy olyan keresztény öntudat, amely a nyugati „progresszív” kereszténységgel szemben pozícionálja önmagát, s úgy találja, hogy szembekerült azzal, aminek korábban még a része volt, sőt ahonnan inspiráló eszméit kapta.

Elég meglepő történelmi fordulat ahhoz képest, hogy afféle európai periferiális keresztényként mindig is az volt önértékelésünk mércéje, hogy miként vettük át a nyugati kereszténység megtermékenyítő eszméit. 

Most viszont mintha eljutottunk volna egy olyan pontig, hogy kérdésessé vált, vajon a nyugati kereszténység egyre nyomuló, „progresszív” áramlatai egyáltalán alkalmasak-e még arra, hogy a zsidó-keresztény hagyományban megőrzött világképet közvetítsék, avagy arról van szó – kissé drámaian fogalmazva –, hogy a nyugati kereszténység egy igen jelentős része behódolt a ma liberalizmusnak nevezett szellemi áramlatnak.

Így állt elő az a fura helyzet, hogy a konzervatív keleti kereszténység a nyugaton belül, mint amilyen nagyrészt a magyar kereszténység is, ellenszélben találja magát. 

Mintha válaszút előtt állnánk.

A kérdés az, hogy vajon a magyar kereszténység is követi-e a nyugatit abban való igyekezetében, hogy „mai” legyen, hogy „felzárkózzon a világhoz”, avagy az utak kettéválnak? 

Már mutatkoznak a jelei annak, hogy nálunk is megjelent a „progresszív” kereszténységnek az a leplezetlen igénye, hogy fel kell zárkózni a nyugatias „fejlődés” főáramaihoz, mert különben a kereszténységből csak amolyan dogmáiba zárt kövület lesz, s mint ilyen, a legkevésbé sem lesz alkalmas arra, hogy „megszólítsa” az embereket. A kereszténység csak egy itt maradt hordaléka lesz a rohanó történelemnek. 

Ez az érvelés abból a senki által nem igazolt feltételezésből indul ki, hogy a nyugati fejlődésnek és haladásnak nevezett történelmi folyamat minden további nélkül jó, mondhatni szükségszerűség, amely az ember egyre kiteljesedő boldogsága felé vezet. Különös módon, még csak fel sem vetődik, hogy a világ úgynevezett „haladásának” lehet egy nagyon is megalapozott másik értelmezése is, amely már messze nincs meggyőződve arról, hogy jó az irány. 

Sőt, igenis megalapozott érvek szólnak amellett, hogy amiben most az önmagát haladónak tartó Nyugat van, az valójában egy önmegsemmisítő folyamat, amelynek a keresztény civilizációs identitás megroggyanása az általános tünete – annak minden következményeivel együtt. 

Ebben a helyzetben egy konzervatív keresztény álláspont éppenséggel nem a jövőtől való félelemből fakad, hanem abból a történelmi diagnózisból, hogy a Nyugat válságba került, s nem tarthatja meg más, csak a visszatérés a kereszténységhez.

Ha tehát az a kérdés, hogy vajon a hazai kereszténységnek követnie kell-e a „fejlődésben” a nyugati utat, akkor a válasz egyértelműen az, hogy az a modell, amit most a Nyugat felmutat, sokkal inkább tekinthető valamiféle válaszút előtti szakasznak, semmint történelme kiteljesedésének. Vagy megsemmisíti önmagát, vagy újra felfedezi eredetét.

A keleti kereszténységnek pedig a nyugaton belül hatalmas küldetése van: megőrizni a Bibliát mint önértelmezésünk egyetlen forrását úgy, ahogyan azt az évezredes zsidó-keresztény hagyományban a Lélek által megértettük.

És ez nem bezárkózás a múltba és félelem a jövőtől, hanem egy újrafogalmazott biblikus vízió arról, hogy ki az ember, mi dolga van a világon, s mivégre is van ez az egész. 

Ez annyira üdítően konzervatív, hogy bízvást tekinthetjük egy valódi modernitás nyitányának.