Megéled

Valódi nyitás

Sajnálom, hogy sokaknak az élő gyülekezet és a megújult egyház csupán ábrándkép és utópia. Valóban. Emberileg nézve nincs lehetőségünk arra, hogy olyan egyház legyünk, mely képes kiábrázolni a Krisztus testét, s olyan gyülekezetekbe járjunk, amelyek ne csupán a vallási szokásaikat gyakorlók gyűjtőhelyei legyenek. Innen nézve megértem azokat is, akik azt gondolják, hogy az egyháznak jól kivitelezett épületekre, remek szervezetekre és sok pénzre van szüksége elsődlegesen, hiszen valóban ezek az „élő közösség” ismérvei. Ugyanakkor Szentlélek nélkül az épület csak tégla és beton, a szervezet csak emberek csoportosulása, a pénz pedig csak a külső gazdagodás jele lehet.

Pünkösd van. Ezt az ünnepet az egyház születésnapjának is nevezzük, nem csak azért, mert innentől datálható az első keresztény gyülekezet létrejötte, hanem mert ebben a gyülekezetben az emberek között létrejött egy egészen sajátos, és minden értelemben valódi, nagybetűs EGYSÉG. Azt az egy akaraton lévő, imádkozó, ugyanakkor nagyon bátortalan és kissé erőtlen közösséget újjászülte a Szentlélek, hogy teljesíthesse küldetését a világban. Tehát az első keresztény gyülekezet nem úgy jön létre, hogy egyes Szentlélektől megérintett emberek, akik már „fel tudtak mutatni valami eredményt” összegyűltek, hanem a Jézus Krisztussal és egymással szoros közösséget vállaló embereket áldja meg a Szentlélek. A kettő között óriási különbség van!

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az élő gyülekezet az, ahol az emberek külön-külön megkapták a Szentlélek ajándékát, és egyébként néha összejönnek. Ezért látom sokszor egymástól távol eső szigetekként a keresztény embereket, akik hiába gyűlnek össze hétről hétre, mégis idegenek egymás számára. A gyülekezet számtalanszor csupán a valakihez tartozás illúziójával kecsegtet, de nem ad valódi, élő kapcsolatokat.

Pár évvel ezelőtt, az egyik istentisztelet előtt beszélgettem egy rendszeresen templomba járó, kedves arcú, kissé meggörnyedt hátú idős nénivel, aki a hátsó padsorok egyikében, az oszlopok takarásában szeretett ülni. Amikor arról kérdeztem, hogy kit ismer a gyülekezetből, lehajtotta a fejét és csak annyit mondott: „nincs nekem itt senkim sem”. Milyen szomorú. Sokszor éppen egy közösségben (gyülekezetben!?) érezheti az ember a „senkihez sem tartozást”, mert az összetartozás csak külső látszat.

Attól tartok, hogy a mostanában sokat hangoztatott „nyitás”, a valódi „nyitás” csak akkor történhet meg gyülekezeteinkben, ha képesek leszünk másfél méternél közelebb lépni a másik emberhez – lelki értelemben. Ugyanis az a valóságos gyülekezeti közösség, ami nem csak papíron létezik az egyházfenntartói névjegyzékben, hanem hús-vér emberek alkotják, akik őszinte kapcsolatban állnak egymással, és legfőképpen: szeretik egymást, és az Úr Istent. A Szentlélek lehet az összetartó erő, aki ezt a valódi egységet munkálja ma is.

Azt kívánom, bárcsak tennénk egymás felé ezen a pünkösdön még egy lépést! Bárcsak ne lennénk karantén nélkül is karanténban a gyülekezeteinkben! Bárcsak úgy ülnénk a templomok padjaiban egymás mellett – mindegy milyen fizikai távolságban egymástól –, hogy tudhatjuk: számíthatok a másikra, és a másik számíthat rám! Bárcsak felszínes beszélgetések és üres fecsegések helyett végre őszintén szólnánk egymáshoz! Bárcsak engednénk a Szentlélek összehangoló munkájának, s elengednénk hasztalan és időrabló, izzadságszagú erőlködéseinket!

…hogy megtapasztaljuk, egymástól egészen különböző emberek hogyan lehetnek testvérei egymásnak!
…hogy megtapasztaljuk milyen az, amikor „egy szívvel és egy lélekkel” vagyunk jelen a templomban!
…hogy megtapasztaljuk: „Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” (Apcsel 2,47/b)

képek:pixabay.hu