Szabó György építésszel, a veszprémi Kálvin János parki református gyülekezet tagjával beszélgetünk a most elkészülő, általa tervezett balatonakarattyai református templom apropóján.
Tudom, hogy édesapád, Szabó Imre is tervezőmérnök, és András öcséd is az építész mesterséget választotta. Ez valami családi hagyomány vagy meghatározottság? Nálatok biztos mindenki remek matekos!
Bizonyosan szülői ráhatás is van a dologban, de szeretném azt gondolni, hogy inkább belső késztetésből fakad. Már kisgyerek koromban a homokozóban is mindig várakat építettem, és az volt a kedvenc játékom, hogy kitaláljak és fúrjak-faragjak, legyártsak dolgokat.
Azt viszont nem gondolom, hogy a tervezésben a matek a lényeg, legalábbis nekem nem a mérnöki oldal a hangsúlyos, hanem inkább a kreativitás: megálmodni, kitalálni, megrajzolni.
És hát sokat tárgyalni, egyeztetni. Úgy tapasztalom, főleg az elmúlt évtizedben, hogy ez az emberi tényező egyre fontosabb. Meg kell érteni, érezni, hogy ki mit szeretne, együtt kell gondolkodni a megrendelővel. Van saját szakmai elképzelésem, de megértésre, rugalmasságra, kompromisszumokra is szükség van. És ez a tervezésben is egyfajta alázatra szólít.
Amikor az akarattyai templom megépítéséhez tervezőt kerestünk, beszélgettünk más kedves építészekkel is, de annyira jól esett, biztonságérzetet adott, hogy nálad ezt kifejezetten tapasztaltuk. Hogy mindent meg lehet beszélni, együtt elképzelni, hogy figyelsz ránk laikusokra, a kéréseinkre!
Hát köszönöm, hogy ezt mondod, bár azért ez mégiscsak egy szakma, szóval nem baj, ha a megrendelő elismeri, elfogadja a kompetenciánkat. Tehát szót kell érteni valóban a megrendelővel, a projektvezetővel, a kivitelezővel, de megvan a szakmának az alapvető értékrendje, technikai és esztétikai oldalról egyaránt, amihez egy jó építész tartja magát.
Mostanában milyen munkáid vannak?
Szívesen megtervezek bármit, amivel megbíznak. Amin most dolgozom, az egy ipari csarnok, egy tetőtér-beépítés, egy panzió, a közelmúltban voltak óvodák, kettő is, és most fejeződik be a református templom Diósdon, amit öcsémmel ketten terveztünk.
Nahát, még egy templom?
Igen, az akarattyai mellett itt van ez is, bár nagyon mások lettek.
A diósdi hagyományosabb?
Nem, sőt! Más a stílusuk, a hangulatuk. Ha együtt gondolok rájuk, úgy vannak előttem, hogy az akarattyai valahogy nőiesebb, lágyabb, a meleg színek, az ívelt vonalak – a diósdi pedig férfiasabb, mind anyagában, mind a vonalvezetésében, egyenesebb, modernebb. Diósd egy fejlődő kertváros Budapest vonzáskörzetében, az ottani, missziói lelkületű lelkésszel is nagyon jól együtt tudunk működni.
Hány templomot terveztél már életedben?
Hát ezt a kettőt! Most érkeztem el ide az életemben.
És mit jelent ez neked, miben más a többi feladathoz képest?
Elárulom, hogy nekem már egyetemistaként is volt egy ilyen vizsgamunkám, ezt választottam és templomot terveztem. Mert ez mindig is nagy vágyam volt, hogy majd egyszer szakmailag eljussak egy ilyen feladathoz. A templomépítés évszázadokon át volt amolyan „szent grál” minden építész számára, és talán sokunk számára még most is az.
Miben lehet más az, ahogyan te ehhez a feladathoz hozzáállsz, hívő emberként, mint bármely más építész?
Szerintem építészként mindenki hozza a saját személyiségét, karakterét, hitét, de nyilván mint református, az egyházunkban szocializálódott és hitre tért embernek, nekem ez különlegesen is szívügyem, és emiatt a szokásosnál sokkal több szellemi és lelki energiát fektettem bele ezekbe a munkákba.
Én azt hiszem, hogy ez a mi kis templomunkban nagyon benne is van, meg is látszik. Arra gondolok, hogy van egy rendkívül erős szimbolikája. Amihez a megtervezőjének nagyon is otthon kell lennie abban, amit az egyházunk és a Szentírás jelent.
Igen, így van, a szimbolikája is erős. Meg azt is gondolom, hogy az egyház – és azon belül a református egyház – egy nagyon gyorsan változó világban, egy határhelyzetben van itt a 21. században, és erre kellene egy nagyon friss és életadó választ adnia. Ami ugyanakkor ugyanaz az üzenet kétezer éve, de hogy ez hogyan lesz aktuális és átélhető, az nagyon nem mindegy.
Épp ezért nagyon izgalmasnak találom, és szeretem a saját felekezetemben, hogy felszólít a reformra, és megad egy tágas teret a szabad gondolkodásban, ami újra és újra fogalmazhatja az evangéliumot – akár egy templomtér esetében is. Tehát nincsenek annyira lekötött liturgikai vagy formai pontjaink, mint a katolikus templomépítészetnek, ahol nagyon határozott az eszközkészlet, motívumkészlet – bár abban is nagy mélységek és erős szimbolika van, de talán kevesebb alkotói szabadság.
Azért mondjuk nálunk is nem árt, ha van egy szószék, meg egy úrasztala…
Persze, igen, de ez nem egy formailag meghatározott adottság, hanem inkább úgy mondanám, hogy kiindulópont, origó a tervezésben. Nehéz megértetni az emberekkel, hogy egy templom nem azért lesz templom, mert tornya van és nagyranőtt magas tetős házikó van mögötte, vagy attól, hogy orgona van benne, tehát hogy vannak olyan formai jegyek, amik úgymond templommá tesznek egy házat. Nyilván nem ettől lesz templom, de akkor meg mitől – ez egy nagyon izgalmas kérdés.
Én úgy látom a mi kis templomunkat, hogy az nagyon is és minden ízében szent helynek lett tervezve. Nem úgy történt, hogy megépült egy ház, és aztán kerültek rá igés táblák, hanem már eleve beletervezted a bibliai idézeteket: a karzat mellvédjére, a szószékre, az úrasztalára – a hozzátartozó mag és kalász motívumokkal együtt.
Igen, ez egy nagyon szép és hitbelileg átélt történet volt, ahogy kibomlott egy gondolatból az egész szimbólumrendszer, aztán követte ezt a templom formája. Abból az alapproblémából indult ki maga a gondolat, hogy mi a viszonya a hívő közösségnek és az Igének, vagyis az igehirdetőnek térbeli szempontból.
Van ez a nagyon hagyományos frontális templom-elrendezés, ahol egy hajóban vannak a hívek, és külön a szentélyből szól az Ige, a katolikusoknál a szentáldozás is ugye ott történik. Tehát van egy kettészakított történet meg egy egyirányú kommunikáció. A reformációnak nagy újdonsága, a válasza volt erre, amikor fogta ezt a szószéket, és berakta a hajó közepébe keresztbe, és azt mondta, hogy az igehirdető is egy a közösség tagjai közül. Odakerült az úrasztala is, és egy centrális jellegű elrendezés valósult meg.
Avval együtt, hogy a legtöbb régi templomban ez most egy nagyon furcsa, félig kész megoldás, mert egyrészt megvan ez a centralitása, ami adódik az egész gondolkodásmódból, viszont ezt nem követi a térszervezés, mert bele van az egész nyomorítva egy hosszúkás téglalap alakú formába. Ebből adódnak egyébként ilyen funkcionális zavarok is, hogy az igehirdető nem tud 180 fokban prédikálni, vagy hogy pont vele szemben alig lát embert. Mintha nem fejeződött volna be – legalábbis a templomépítészet terén – ez a reformáció.
Persze azért vannak izgalmas kísérletek, például a Szilágyi Dezső téri ötszögű templom, de jellemzőbb, hogy újra és újra visszatérünk ehhez a régi frontális történethez, mert hát mégiscsak így működik az egyházunk, a legtöbb istentiszteleten az történik, hogy szépen ücsörgünk mi laikusok, és hallgatjuk a túloldalról a tanítást. De ez a téma már messzebbre vezet.
Amikor én ezen morfondíroztam, egy nagyon szép kép jutott eszembe, a tékozló fiú története, abból is az a részlet, ami megjelenik Rembrant festményén is, a fiú hazaérkezése. Ez tulajdonképpen két egymásba kapcsolódó ölelésről szól, és hogyha ezt építészként akarnám megfogalmazni, akkor az két ív, ami egymásba kapcsolódik. Ahogy a magához fogadó Atya és a hazatérő fiú találkozik, és olyan jó volna, ha minden vasárnap megtörténne egy ilyen találkozás.
Ebből adódott ez az alaprajzi forma, ez a két egymás felé forduló ív, és aztán ebből egy csomó minden kibomlott. Mert ez a két ív kirajzol egy magvacska vagy egy levél alakot, és ez már az új életet is szimbolizálja, az Ige magvát is, sőt, ahogy a presbiterekkel akkor beszélgettük, volt, akinek egy hajót jelenített meg. És ez így jó, hogy ezek a szimbólumok elkezdenek élni, és megadják azt a szabadságot, hogy mindenki az egyéni valóságát társítsa és élje bele.
Így kezdődött, aztán bomlott-fejlődött tovább, majd jöttek az igék (a magától növő vetés példázata a karzaton, az ige romolhatatlan magjából való újjászületés a szószéken és az életét odaadó, de sokszoros termést hozó mag az úrasztalán). S így végül minden íves lett. Ez az egyetlen épületem, amiben egyáltalán van íves fal! Már az egyetemen hamar leszoktatják erről az embert, nagyon erős indok kell, hogy valaki meghajlítson egy falat…
Hát, fogta is a fejét a kivitelező! De én nagyon örülök, hogy a modernsége abban is megvan ennek a templomnak, hogy épült hozzá mellékhelyiség, teakonyha – ami a másféle gyülekezeti alkalmakat is ki tudja szolgálni, és kis hivatali szoba is, a személyes beszélgetésekhez. Szóval egy kis közösség igazi otthona lehet! Nem padok lesznek, hanem székek, amitől a tér berendezése is mobilisabb, formálható – akár egy komolyzenei koncerthez is.
Hát igen, a közösségi jelleg nagyon fontos, végül is az Istenre figyelő közösség teszi templommá a templomot, a mi református meggyőződésünk szerint.
Beszéltünk a tér formálásának és a beépített bútorokra felkerült bibliai idézeteknek a szimbolikájáról, de a te ötleted volt az is, hogy a padlóburkolatban is megjelenjenek ezek a szimbólumok..
Így van! Már régóta nagy kedvenceim a pecsétes téglák, gyűjtöm is ezeket. Biztosan mindenki látott már ilyet. Mikor még amolyan kézműipari szinten működött a téglagyártás, akkor magának a megrendelőnek a pecsétjét nyomták bele a téglába, a tulajdonosét, akinek készült. Egy ilyen tégla aztán sokszor újra is lett hasznosítva, több épület-generációt túlélt.
És ebből jött a gondolat, hogy az eredetileg téglaburkolatúnak tervezett, aztán már klinkertégla burkolatú padlóba kerüljenek ilyen úgymond „pecsétes” elemek, hogy tudjuk, hogy valójában kinek a tulajdona ez a templom. Hogy az Úristené és az Ő népéé. Szóval innen jött az ötlet, hogy ősi keresztény szimbólumokat ábrázoló, egyedi téglák készüljenek.
A pápai református kollégium művészeti iskolájának egyik keramikus művésztanára, Boros Zita készítette el ezeket, húsz darabot, a diákjai közreműködésével. Nagyon lelkes volt, mikor megkértem rá. És most, hogy az úrasztala körüli koncentrikus körökben elrendezett padlóburkolatba belekerültek ezek az elemek, úgy látszik az egész, mintha a szószék felől szétszórt, elvetett magok, Ige-magvak lennének!
Persze kérdés, hogy hogy lehet a 21. században ilyen dekoratív motívumokat egy épületben elhelyezni, hiszen a modernizmus a 20. században lecsupaszította az épületeket. És nem is véletlen ez a letisztulás a korábbi túlburjánzó díszítések után. Ráadásul nekünk, reformátusoknak ezek a szép, letisztult fehér falak az identitásunk részei. Ezért hagytam meg a falat fehérnek, és emeltem ki ennek a szimbolikáját a meghajlítással. Az isteni oldal, ölelés az a fehér fal, rajta a szószékkel, és a másik oldalon a faburkolatú fal-ív az emberi.
De kell valami még, ami meghitté, otthonossá, személyessé, egyedivé teszi a templomot, hogy ne egy rideg középület jellegű valami legyen. És ehhez szerintem kellenek ilyen apró, személyes gesztusok, kis egyedileg megformált elemei a térnek.
Olyan, mintha egy plusz dimenziót nyitna ez még a tér dimenzióin túl.
Örülök, hogy ezt mondod, nagyon szép, igen! Az építészet ezt a legtöbb esetben talán már elfelejtette, ezt a plusz dimenziót, mert mindent telerakunk ilyen előregyártott elemekkel, előregyártott bútorokkal meg tárgyakkal. Ezekkel a motívumokkal ezt próbáltam visszahozni, és mindegyikben valamiképp egy hitvallás van elrejtve.
Igen, nagyon erős a teológiai üzenete a templomnak. Nyilván ebben ott van az, hogy te hívő ember vagy, de még ennél jóval több is. Gondolok itt a családodra, a közvetlen rokoni környezetedre, hogy a nagyszüleid, a dédnagyapád, üknagyapád is lelkészek voltak és nagynénéd meg két nagybátyád, sőt a feleséged is az.
Igen, megvan ez a lelki örökség, és valóban, a már elhunyt Juli nagynéném és nagybátyáim, Gábor Nagykőrösön, István pedig Budahegyvidéken, és Lilla, a feleségem is református lelkészek. Sőt, magam is elkezdtem Pápán a teológiát, de végül aztán csak amolyan hobbi maradt. Mai napig megmaradt az érdeklődésem, most is olvasok teológiai irodalmat.
A templom lassan most már elkészül, bár még kiderül, hogy mikor tudjuk felavatni, igazán birtokba venni. De az akarattyai gyülekezet már nagyon készül, hogy végre átköltözhessen. Nem is tudom, milyen érzés lesz majd neked, úgy körbenézni a működő templomban, hogy hát ez akárhogyan is, de a te „gyermeked”.
Igen, erre én is gondoltam, olyan jó, hogy mondod ezt a képet, hogy a gyermekem. Merthogy az én igazi, vér szerinti gyermekeim pont ott tartanak, hogy szépen röpülnek ki a fészekből. És azt gondolom, hogy az építésznek az egy lelki munka, hogy „elengedje a kezét” az ilyen megépített „gyermekeinek” is. Tehát hogy odaadja a gyülekezetnek. Szóval lehet, hogy mondjuk én nem éppen olyan színű függönyt raknék fel az ablakra, vagy most mondhatnék bármi ilyesmit, de el kell tudni engedni a gyerek kezét és azt mondani, hogy ezentúl már járjál a magad lábán. És egy közösség fogja majd formálni tovább ezt a teret, a kertet és az egész épületet.
Erdélyben láttam egy olyan kora középkori erődtemplomot, Árpád-kori alapokkal, ahol a kibontott 13. századi freskó mellett ott volt a konfirmandusok által tavaly ajándékozott írásos terítő. Ez tehát egy szent, de életteli épület, nyolc-kilencszáz éve belakja egy közösség, és szépen mindig hozzáteszi önmagát.
Én ezt az élő, otthont találó és formáló bátorságot kívánom az akarattyai gyülekezetnek az új templomában!
