Talán ez az egyik legnehezebben elfogadható kijelentés. Az ember jó esetben békességre törekszik, elfogadásra és elfogadhatóságra, és mégis előfordul, hogy nem szeretik. Nem a tettei, nem a jelleme, nem a szavai vagy kinézete miatt. Egyszerűen a puszta léte irritáló, néha már az első találkozás alkalmával. De időnként arra eszmélhetünk, hogy mi magunk keltjük valakiben ezt a hatást. Ne legyünk álszentek, keresztyénekként is ugyanezek a folyamatok zajlanak bennünk.
Hogyan lehet hát megküzdeni azzal a gondolattal, hogy bizonyára lesz olyan, akinek nem tetszik a fizimiskánk, de nekünk is lesz olyan találkozásban részünk, ahol a másik feszültséget generál bennünk? Mi van valójában e mögött az érzés mögött? Jobb nekünk először a saját portánkon söpörni, így induljunk ki abból, hogy bennünket mi zavarhat.
Az első, amit felfedezhetünk, a hiúságunk és hogy olykor mennyire irigyek vagyunk. A másik ember öltözete, kinézete, beszédstílusa, szabadsága, státusza, elért sikerei vagy háttere felszínre hozzák bennünk azokat a vágyakat, melyeket nem sikerült megvalósítani, ezért a dühünket és elégedetlenségünket kivetítjük rá. Jobb az alakja, szebb a haja, jól működik a házassága, sikeres a munkájában, a gyereke sorra nyeri a versenyeket, menőbb autóval jár és még csak nem is hitelből van. A saját kinézetünkkel, egzisztenciánkkal és kapcsolatainkkal való meg nem elégedés talán akaratlanul is kibuggyan belőlünk, és a másik mit sem sejtve, ellenséggé válik. Irigységünk és hiúságunk céltáblája lesz, és mindegy, hogy mit tesz vagy mond, már nem állhat meg előttünk becsületben. Elkezdjük piszkálni, megjegyzéseket teszünk rá, csak az előítéleteinken keresztül tudunk vele kapcsolatosan nyilatkozni. Előkerülnek az olyan megjegyzések, mint: „Biztos nem tisztességes munkával jutott el oda, ahol most van. Csókos. Ez csak a kirakat, a valóság nem ennyire tökéletes.” Tipikus mondatai az irigységnek és árulkodó jelei annak, hogy valami gond van az önértékelésünkkel.
A második, ami megbújik egy ilyen érzés mögött, hogy emlékeztet bennünket valakire (vagy valamire), akivel konfliktusban állunk. A gesztusai, mimikája, hanghordozása folyamatosan nyomogatja az érzékeny pontot bennünk, hogy bizony van egy elrendezetlen ügyünk. Régóta cipelünk magunkkal terhelt kapcsolatokat vagy élményeket, amik óhatatlanul is visszaköszönnek bizonyos szituációkban. Nem tudunk, vagy nem akarunk megbocsátani. De fakadhat ez a zavar bennünk kulturális különbségből, szexuális irányultság el nem fogadásából, esetleg vallási hovatartozásból. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a gond mindig bennünk van, és ha nem támogatjuk pl. az egyneműek házasságát, azért van, mert nem sikerült megbarátkoznunk a homoszexualitás gondolatával. Ennél a dolgok azért árnyaltabbak. Nem kell állandó önmarcangolásban élnünk folyamatosan nyesegetve gondolatainkat és érzéseinket.
A problémakör kulcsa és megoldása erre a kellemetlenségre, hogy önazonosak legyünk. Látjuk értékeinket és hibáinkat egyaránt, így képesek vagyunk elfogadni magunkat, ami által van egy egészséges önbecsülésünk is. De mindezt nem a másik igényeinek és elvárásainak tükrében tesszük, hanem a Teremtőnkhöz mérten. Egyedül Őelőtte kell számadással megállnunk. Ha van is olyan ezen a világon, hogy valaki nem szeret Téged, Istenről ez nem mondható el. Egy a hitében és istenképében is egészségre törekvő ember tudja, az isteni szeretet hatására lesz szabad arra, hogy elengedje irigységét, mohóságát, és hálásan tekintsen magára és arra, amije van. De ezzel a szabadsággal tud megbocsátani és felemelni ott, ahol arra szükség van.
