A húsvétot megelőző nagyhét napjai közül ezek az elsők az általános köztudatban nem igazán ismertek vagy megnevezettek. Inkább a nagycsütörtök – az utolsó vacsorának, Jézus elfogatásának estéje, Péter tagadásának éjszakája, meg a nagypéntek – Krisztus elítélésének és keresztre feszítésének napja, és aztán nagyszombat – mikor némán hallgat a sír és hallgatnak az evangéliumok.
Pedig a virágvasárnapi hangos-hozsannás bevonulás utáni napok nagyon fontosak, mind a történések további alakulása, mind Jézus akkor megfogalmazott üzenetei tekintetében. A szembesülés és szembesítés napjai ezek, mikor az ünnepelt Messiás-Király nyilvánvalóan nem megy neki a rómaiaknak, viszont minden eddigihez képest keményebben nekimegy népe álságos vallásgyakorlatának és népe vezetőinek.
Megtisztítja a templomot, kiűzve onnan a kufárokat. Gyógyít és ítél. Éjszakára pedig eltűnik, elvonul az Olajfák hegyén lévő rejtekhelyére. Másnap reggel a városba menet megátkozza a terméketlen fügefát – vagyis jelképesen halálos ítéletet mond a terméketlen, igazi megtérés nélküli, hazug hit felett.
Újra tanít a templomban, elmondva az utolsó időkről szóló ítéletes példázatait, melyeket a farizeusoknak és az írástudóknak címez. Kemény szavai nyomán ezekben csak egyre nő a harag és gyűlölet, és elhatározzák a halálát. Napról napra növekszik a feszültség, az indulatok ereje. A nép tekintélyes vezetői kérdésekkel ostromolják, szavakkal támadják és igyekeznek tőrbe csalni.
De Ő egyrészt átlát rajtuk és megfoghatatlanná lesz okoskodásaik által, másrészt egészen nyíltan ellenük szólva tanítja a sokaságot, és önmagáról is minden eddiginél nyíltabban szól:
„Az írástudók és farizeusok a Mózes székébe ültek. Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik. Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani. Mindent csak azért tesznek, hogy feltűnjenek az embereknek: megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk bojtjait; a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket. De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus!”
Ellenségeit pedig ugyanilyen nyíltan támadja: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok… Kígyók, viperák fajzata! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettől?” Döbbenetes energiával, feszültséggel és nyilvánvalósággal teli napok ezek!
Ekkor jövendöli meg Jézus a templom és Jeruzsálem pusztulását, amely alig négy évtized múlva be is teljesedik. Ekkor beszél tanítványainak az utolsó idők ítéletes és megrázó jeleiről és az Ő visszajöveteléről, Isten országának elérkezéséről. Ezért hívják a Mt 24, Mk 13, Lk 21 verseit, beszédeit az Olajfák-hegyi Apokalipszisnek is…
Igen, ezeknek a napoknak, ennek a hétfő-kedd-szerdának nincs különösebben nagy neve, de annál nagyobb a jelentősége és a súlya. Ekkor hangzik el a tíz szűz példázata is, melyből öt okos, öt pedig balga volt, öt bejutott az életre, a vőlegény menyegzőjére, eljövetelének boldog ünneplésére, öt pedig kívül rekedt a sötétségben, elhagyatottságban, istennélküliségben.
Talán jó, ha a nagyhét első napjainak súlyát, keményen kérdőre vonó, döntésre hívó erejét megérezzük, magunkra engedjük, és kimondjuk válaszunkat az értünk halálba menő Megváltó Királyunknak. Hogy mi vele sírni, általa szembesülni, nyíltan önmagunkat látni, de szabadításában hinni, Őt reménységgel várni, kitartani és viszontszeretni akarjuk.
És így indulunk Vele nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat sötétségébe és majd húsvét fényébe…
