Megszólal

Vándorúton

Azt mondja a lelkésztársam, hogy XCC. Mi van? Május 8-án még hálaadó istentisztelet, majd 12-én indulok a hátizsákkal, sátorral, hálózsákkal, cipővel? Egyszer öltönyösen palástban, nagy áhítattal, majd utána lazán, bakancsosan, nagy elszánással?

Kérdeztem tőle, hogy mi ez. Azt tudta mondani: „Szia Szilárd. Megjöttem az XCC-ről. Fantasztikus volt. Azt gondolom, ezt minden férfinak át kellene élnie. Durván kemény volt, de felemelő is. És tömény evangélium. Bátorítalak: menj el, akár a magyarországira, akár az erdélyire. Többet erről nem mondhatok, de át kell élni!” 

Az utóbbi időben egyre többen indulnak zarándokútra. A fiatalok gyalogolnak, sétálnak teljes menetfelszerelésben, és közben lelkigyakorlatot is végeznek. Terhelik magukat testileg és lelkileg is. Reggel és este közös imádság. Napközben, gyaloglás alatt egyéni gondolkodás. Ezek általában hitmélyítő utak.

El Camino. Ki ne hallott volna erről az útról? Kb. 800 km Spanyolországban. Vannak Magyarországon is utak. Az egyik ilyen a Budapesttől, vagy Tihanytól Lébényig tartó Szent Jakab-út. Ezeken nem csak a mélyen hívő emberek indulnak el. Sokakkal beszélgettem, hiszen az egyik ág a mi falunkon is keresztülmegy, és nem a vallás a motiváció. Inkább az életbeli terheltség, betegség, anyagi gondok, magánéletbeli problémák, barátság, döntés előtti megerősítés, vagy egyszerűen csak próba. Mind a spanyol, mind a magyarországi úton járt lelkésztársam.

Úgy néz ki, valamiért szükségünk van a vándorlásra, az abban megnyert időre. Nem könnyű utakról beszélünk, ám nem a kilométer a lényeg. Egy utazás, amelynek célja nem a táv. A táv csak arra való, hogy időt adjon egy másik utazásnak. Ez pedig a vándor belső útja. Valami lényegit keres, istenit. Az idő arra való, hogy minden felesleges dolgot maga mögött hagyjon. A gyaloglás alatt kiderül, hogy mire van valóban szükség. Lassan elmaradnak a felesleges grammok, dekák, kilogrammok. Mindent, ami teher a testnek, lassan elhagynak az úton. Nincs rá szükség. Ez történik a lélekkel is. A lényegtelen dolgok elválnak a lényegestől, és előbb-utóbb nem cipelik tovább.

A vándor szép lassan lerakja a testi és lelki terheket is. Ezért letisztító az út. Nem lehet megspórolni sem az időt, sem a távot. Bár nem az a lényeg. Az csak az eszköz, hogy teljesen kiderüljön mi a fontos. A vándorlás és megérkezés szempontjából fontos dolgok maradnak csak. Elkezdeni nehéz. DE egy mondás szerint: „Az ezer mérföldes út is egy lépéssel kezdődik.” (Lao-Ce)

Magyarország török megszállása idejéről keringenek történetek, hogy bizonyos templomoknál a muzulmán hitű katonák milyen csalfa eszközökkel tették próbára a papokat. Az egyik ilyen az volt, hogy megparancsolták, hogy hagyják el a templomot, mert fel fogják gyújtani. De megengedték, hogy a számukra legértékesebbet magukkal vigyék. Mesélik, hogy egy ilyen alkalommal az egyik pap a Mária szobrot vitte magával, a „Kisjézussal”. Mondták is a papnak, hogy lovas katonák fogják elkísérni a szomszéd településig. Le nem teheti a szobrot, mert akkor elpusztítják. Vitte vagy nyolc kilométert, de már nagyon kínlódott. Egyre nehezebb lett, és teher. Egy adott pillanatban a lovasok visszafordultak és magára hagyták. A pap káromkodós indulattal ejtette el kezéből az addigra már teherré vált, valamikor értékesnek tartott szobrot.

A gyakorlott vándorok már tudják, hogy aki messzire tervez menni, az alig visz magával valamit, hogy meg is érkezzen. De figyelmesnek kell lennie, hogy mindazt, amire szüksége van az úton, menet közben észrevegye és a maga számára megragadja.

Ha azt merem mondani, hogy az életünk is vándorút, akkor tudjuk, hogy egy adott pillanatban nem áll minden rendelkezésünkre életünk hátralévő ideje összes gondjának orvoslására. Csak azt a készséget hordozzuk, hogy ha itt lesz az ideje, akkor megpróbáljuk. Azt hisszük, hogy legyünk bármilyen körülmények között is, Isten mindent a javunkra fordít, hogy elsegítsen a célig.

(Fotó a PIXABAY oldalról)