Generációmat és a még fiatalabbakat egy komoly lelki probléma nyomasztja, ennek a betűszava a FOMO (Fear Of Missing Out), azaz a valamiből való kimaradás félelme.
Nem lep meg senkit, ha azt mondom, dédmamám még ugyan nem szenvedett ettől a rákfenétől, hiszen honnan is tudhatta volna a tyúkászatban, hogy más-e egy irodai alkalmazott élete vagy egy gyári munkás kosztja, mint az övé, ahogy azt sem tudta, mire táncol az a házaspár a faluban, ahonnan a férjet nem vitték el a frontra. Talán egyedül annak a családnak a mindennapjait ismerte jobban, akiknél a tyúkászat előtt szolgált, egyébként pedig a saját életét élte, ablakok nélkül a másokéra.
Az internet és önmagunk közösségi hálós megosztásai által viszont mintha közelebb kerültünk volna mások (alternatív) valóságához, életútjához. Nap mint nap az orrunk előtt van a másik ember ebédje, meg a hobbija, meg a tanulmányai. Talán én is tudnék ilyen szép tortákat sütni, fenébe, hogy túl pici a konyhám, épp csak virslifőzésre való. Lehet, hogy én is ilyen jól érezném magam abban a buliban, amiről a többiek posztolnak, csak engedtek volna el. Sokkal szebben sminkeltem volna ezt a modellt, mint ez az állítólagos mester, de hát persze ilyen videóra biztos csak a csókosok kerülnek…
Mennyi gyász- és kudarcélményt vált ki belőlünk a mások élete! Hogy neki sikerült a kenyérsütés vadkovásszal. Hogy a másik gyereke bezzeg tudott kitűnő lenni, pedig esküdni mernék, hogy kukább az enyémnél. Hogy őt nem hagyta el a férje, pedig többet hízott, mint én… Hogy ő mert vállalkozni, és bejött neki… Nem is a másik puszta élete a gond, hanem az, amennyit és amilyen szögből mutatva abból látunk. Persze a tudatunk felszínén valahol értjük, hogy a könnyek, a kín, a harc és a nehézség ki van spórolva ezekből a látható jelenetekből, de ez a tudás valahogy elhalványul egy-egy hívogató Insta-képet látva. Valamilyen módon addiktív nézni a másik életét. Guilty pleasure, bűnös élvezet. Bár nem lehetek ott, mégis figyelem a buliról posztolókat, nehogy lemaradjak a hírekről, hátha valaki összejön vagy összekap valakivel. Nézem a sminkest, legalább azért, hogy hozzáértőn tudjam kritizálni. És nézem a mestercukrász tortadíszítő videóját, mert hát… Nem is tudom, miért.
Mintha valamilyen nagy borzalom történne, ha nem vagyok elég jól értesült, legyen szó akár a hírekről, akár szűkebb pátriám pletykáiról, akár egy-egy extravagánsabb hobbi trendjeiről. Félelem attól, hogy maga alá gyűr és elhajt fölöttem a haladás, mint egy tank. Hogy kívülálló maradok.
Miközben látom a seregnyi életalternatívát, ami mind nem én vagyok, a családokat és a karriereket, amelynek egyike sem az enyém, olyan, mintha ezernyi elutasítást kapnék. Sokan ismerjük ezeket az érzéseket. Ilyenkor sérül az alapvető vágyunk a közösségre, a valahová tartozásra, mert folyton csak azt látjuk, mik nem vagyunk, hova nem tartozunk. Emelkedik a stresszhormon, a kortizol szintje, ami elorozza a nyugodt éjszakánkat, ellene dolgozik az immunrendszerünknek, és végeredményben egzisztenciális szorongásba taszít.
Annyi igazság azért van abban a megállapításban, hogy maga mögött hagy bennünket a világ, hogy amilyen nagy volt a különbség a digitális és online értés terén mondjuk megboldogult dédikém és közöttem, annál is nagyobb szakadék lesz a felnövekedő gyermekem és közöttem. Mert a technika, az eszközök, a szoftverek fejlődnek és változnak, méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Eltelt egy év azóta, hogy utoljára plakátot kellett szerkesztenem, és ugyanannak a programnak már nem ismerek rá a kezelőfelületére, arról nem is beszélve, mennyi eddigi alapszolgáltatást tettek fizetőssé. Most már biztos más szoftverre tértek át azok, akik hozzám hasonlóan hobbiból szerkesztettek, csak kimaradtam, lemaradtam az irányról – vajon hova vándoroltak át? Gyerekem született és kiestem „mindenből”? Talán ezért a kiesésért félnek sokan a gyermekvállalástól?
Nehéz bibliai orvosságot találnunk erre a sürgető belső félelemre, hiszen az Úr nem azzal a céllal ihlette a Szentírást, hogy a mai, internettel átszőtt életünkhöz adjon jó tanácsokat, hanem azért, hogy az örök életre vezessen bennünket. Mégis azt gondolom, van olyan történet, ami ide köthető.
Sámuel első könyvének 13. részében található a következő eset: Saul és hadereje áll az ellenséggel szemben. Nincs ott a próféta, aki elvégezhetné az áldozatot, késik a megígért időhöz képest. Mi legyen? Ha várunk és késlekedünk, talán támadnak – kényszerpályára kerülünk, ha hagyjuk, hogy először az ellenség lépjen. És a hadinép is elszéled. Az áldozat hiányában viszont nem vagyunk Istennel olyan viszonyban, amellyel magabiztosan harcba lehetne vonulni… Mi legyen hát? A kecske is jóllakjon, káposzta is megmaradjon elvén Saul fogja, és elvégzi maga az áldozatot. Hiszen amúgy is volt már elragadtatása, mint a prófétáknak, nem áll ő ettől a szereptől olyan távol… Biztos az Úr is úgy gondolná, hogy jobb híján itt, e helyzetben ez a megoldás is jó lesz. A vélt vagy valós sürgetés, nyomás belekényszerít bennünket olyan szerepekbe, amelyek nem a mieink. Amire nem szánt minket Isten. Azzal az Istennel kézen fogva, aki Izrael helyett sok csatát úgy nyert meg, hogy nekik fegyvert se kellett fogniuk, a legbátrabb döntés az lett volna, ha Saul vár. De benne a „mi van, ha…” munkált. Hagyta eluralkodni magán a nyomást, a félelmet. Ez a belesietés, a lehetséges esély kihagyásától való félelem vezérelte tett vezet Sámuel próféta szavai szerint Saul király elvettetéséhez, és ahhoz, hogy Isten más alternatívát keres az ő üdvterve továbbvitelére.
Saul várhatott volna, elvonulhatott volna a csata elől, imádkozhatott volna Isten útmutatását kérve. Nem tette, mert semmiből nem akart kimaradni, inkább amolyan magyaros „okosba megoldjuk”-logikával nekiesett annak, amit valójában ő akart.
Világi válasz lehet az ilyen szorongató helyzetekre a mindfulness: nem a múltban lenni, nem a jövőtől félni, hanem azt élni meg aktuálisan, amiben vagyunk. Röviden: jelen lenni. Nem azon fantáziálni vagy sopánkodni, amit a szomszéd csinál a maga felületein. Sem azon, mi van, ha támadnak, ha nem jön a próféta, ha holnap ideér egy ismeretlen meteorit… De szerintem Isten többet mond ennél. Azt, hogy tanulj bátran lemondani a helyzet felelősségéről, a cselekvéskényszerről, a jobban tudásról. Lemondani döntési jogkörről, rálátásról, a dolgok látszólagos kézben tartásának érzéséről a mások életének követése által. Hogy tudd átadni magad. Mit használ neked, ha látod, ahogy mindenki csillogó életeket varázsol, ha neked is instaképes mindened, csak épp nem adja meg a megbékélést, a biztonságot és elfogadást, amire vágysz? Az egész világ a tiéd, az internet által végképpen. De mit használ neked, ha a lelkedben kárt vallasz?
A sok elém tolakodó használhatatlan háztartási praktika és ruhaátalakító videó között ráakadtam most egy értékesre: New York-i haszid zsidók engedtek be maguk közé egy riportert a sabbatjukra. (Összesen öt rabbival konzultált előzetesen a családfő, és nagyon szigorú szabályokat írtak elő a készítőknek, annak érdekében, hogy a kamerák jelenléte ellenére se törjék meg a sabbatot.) Elmesélték, hogy a szent napjuk ritmusa nélkül tönkremennének. Ahogy beáll az estével a szombatnap, onnantól nincs mobiltelefon, se tévé, se számítógép. Amelyik lámpa ég, azt égve is hagyják, amelyik nem, azt nem kapcsolják fel (eszembe jut a dalszöveg: „Ami félig van kész, / Az most félig marad. / Engedd, hogy a dolgok / Most nélkülünk változzanak…”), és a család együtt áthalad a liturgián. Komolyabb, líraibb és fesztelenül nevetgélő részei egyaránt akadnak az estének, amit együtt töltenek, figyelve Istenre és önmagukra, a szeretteik asztalközösségében. Azt mesélte a családfő, hogy ugyan sok utazással jár a munkája, de úgy intézi, hogy a sabbatra mindig otthon legyen. Akkor is, ha nagy üzlettől esik el emiatt. Az ismeretségi körében van, aki csak úgy tudja megoldani a sabbatot, ha minden pénteken papíron kirúgják és vasárnap vagy hétfőn újra felveszik a munkahelyére, de így sem hagyná ki az ünnepet, mert érzi és érti, hogy ez érte és a családjáért van. És nincs olyan eget rengető hír, ami fontosabb lehet. Kitörhet közben új vulkán, jöhet közben új Covid-19-hullám, elhunyhat a szeretett rokon vagy épp születhet új, de ez a nap nem arra van, hogy figyeljék a híreket, hanem azért, hogy jelen legyenek. Hogy megálljt parancsoljanak a világ látszólagos zajlásának. Elvégre minden változás ellenére az idő nem lavina, amely maga alá temet, hanem keret, amit kreatívan ki lehet tölteni.
Persze a zsidó aprólékosság sokszor kifigurázott balfogásai itt is megjelennek: ha például nem rájuk irányul a kamera, akkor válaszolhatnak a riporter kérdéseire, viszont ha belenéznének és úgy válaszolnának, az már megtörné a sabbatot. Mégis meg lehet kívánni ezt a világot. Divat a digitális detox, de csak öncélúan, a saját jobb időbeosztás vagy fókusztartás miatt. De Istenért és a szeretteidért tudsz-e egy napot adni?
Aki már megpróbálta inkább a valós életet tapasztalni és letenni a keze ügyéből a telefont, az mind felszabadító érzésről beszél. Mintha kicsit visszanyerné az ember a kontrollt. Nem tud olyan nagy, fontos és sürgős dolog történni, amiről lemaradva végképp sérülne az életünk. Ezt el lehet kezdeni úgy, hogy leállítod a felugró híreket és értesítéseket, vagy előre megszabod, hogy a napod melyik idősávjában válaszolsz az e-mailekre és üzenetekre. Kitűzöl határokat, hogy a végtelen hosszúságúra nyúló hírfalgörgetés ne vegye el azt az életedet, amit élhetnél.
Eszembe jut egy igehirdetés, amelyben a lelkész arról beszélt, hogy Istentől uralkodásra kaptuk ezt a világot, de hogyan is tehetne ilyet az, aki magán sem képes uralkodni? A mi sabbatunk a vasárnap. Jó lenne, ha egy napra elhinnénk, hogy nem maradunk le semmiről akkor, ha inkább jelen vagyunk Istennel és egymással. Ha egy napra tényleg – akár kissé esetlen külső szabályokkal körbe is bástyázva magunkat – megpróbálnánk letenni a mások életét, az állandó műsort, és letenni önmagunk megosztását is. Nincs kép, nincs fotó, nincs videó. Maradni böjtös csupaszon, és érjen, ami ér. Megvárni a prófétát, vagy egyenesen az Urat. Hiszen minden vasárnap előretekintés is az Úr visszajövetelére. Tudatos visszaérkezés a saját életembe. Mert Isten ebben akar megszólítani, elhívni és használni az ő országa építésére.
Ha ott vagyok előtte dalban, imában, közösségben, akkor nincs más lehetőség vagy életalternatíva. Amikor ő szólít, akkor nincs múlt vagy majdani jövő. Teremtettként, elhívottként, megváltottként a megszentelődés útján járva tudhatok együtt örülni a másik vadkovászos kenyerével, gyereke bizonyítványával, boldog házasságával. Mert a Szentlélek elvégezheti bennem, hogy a másik annyira testvérem legyen, mintha az a siker az enyém is lenne. Akkor nem ezernyi kihagyott élet, hobbi és lehetőség gyásza telepszik rám, hanem ezer áldása a barátaimnak, a közösségemnek, amivel engem is gazdagít Isten. Akkor tudok gyönyörködni és nem irigykedni. Ha egy napot ennek tudok szentelni a hétből, az már kegyelem.
