Aki gyermeket nevel, tudja, mit jelent a féltő szeretet. Karnyújtásnyira kísérni az első lépteket, nehogy megüsse magát, ha elesik. Erősen egymásba kapaszkodni egy orvosi vizsgálaton, együtt sírni, ha eljön a leválás ideje. Körmöt rágva fel-alá járkálni éjszaka, míg megérkezik a buliból. Büszkén tekinteni rá, látva értékeinek kibontakoztatását.
Egy egész életutat elképzelünk neki a fogantatás pillanatától. A lehető legjobbat akarjuk biztosítani, amiért annyi mindent hajlandóak vagyunk megtenni. Olyan árat is képesek vagyunk sokszor megfizetni, amivel fájdalmat okozunk magunknak. Áldozat, amit habozás nélkül meghozunk, ha a gyermek boldogulása a tét.
Persze mindig vannak árnyékos részei világunknak, amik cáfolják ezt a féltő szeretetet és áldozatkészséget, de nem ez a természetes. Túl hangosak a szörnyűségekről szóló híradások és jelentéktelennek tűnnek mellette a szeretet pillanatai, pedig azért lehetünk ma is, mert még van felénk és bennünk is jóindulat. Biztos vagyok benne, hogy ma is több milliárd ember tud irgalommal és szeretettel egymás felé fordulni, ellensúlyozva mindazok gonoszságát, akik mások életére törnek. Világunk ezen kettőssége viszont rámutat, hogy mindannyian, jók és gonoszok, Isten féltő és megmentő szeretetére vagyunk utalva. Aki pedig szülőként bármit megtenne azért, hogy gyermeke éljen, egyszerre dobban Isten szívének szándékával.
Megdöbbentő, de ez a féltő szeretet rajzolódik ki a nagypénteki brutalitásban, amikor Jézust keresztre feszítik. Mert ő nem csak egy jó ügyért halt meg, amiért érdemes volt az utolsó vércseppig harcolni, hanem azért halt meg, mert halál nélkül nincs feltámadás. Isten pedig fel akar támasztani bennünket a halálból. Amikor kimondom, „hiszem a test feltámadását és az örök életet”, magában foglalja mindannak a halálát és elmúlását, ami távol tart attól, hogy az enyém legyen a teljesség és örökkévalóság.
A Jézus keresztjét körülállók viszont nem csak az örök élet ajándékát kapták meg halálával, hanem azt a szabadságot is, hogy azt lássák a történtekben, amit látni akarnak. Így van ez ma is. Van, aki megelégszik annyival, hogy egy rendszerhiba kiiktatásaként tekint erre a napra. Mindenki jól járt, legyen zsidó vagy római, Jézus meghalt. Sőt, némelyek szemében hiteltelenné is vált, hiszen magát nem mentette meg. Mire volt elég akkor a sok hajcihő a csodákkal meg Isten országáról szóló példázatokkal?
Arra mindenképpen elég volt, hogy olyanok is körül állják a keresztet, akiket mélyen érintett az ő tanítása, a jelenléte és mindaz, amit Istenről hirdetett. Hogy elkérjék testét és megadják neki a végtisztességet, amit mi is remélünk, hogy megkapunk, ha már nem lesz a miénk a testünk. Hogy megmaradjon méltósága akkor is, ha a legcsúfosabb halált kellett halnia. Szeretettel tekintettek rá. De arra is elég volt az agóniája, az utolsó szavai, hogy egy ismeretlen katona megsejtse és vegye a bátorságot hangosan kimondani: „Bizony Isten Fia volt.”
Valahol megrendítőek ezek az utolsó mozdulatok és mondatok. Egy emberélet végének utolsó mondatait kísérni, aktív szerepet játszani a történésekben nem annyira magától értetődő, még ha sodródunk is a félelmetes eseményekkel. Öröm és ünnep meghallani egy kisgyermek szájából az első szavakat, de méltatlanul hanyagolt az utolsó mondatok jelentősége.
Az áruló Júdás utolsó mondata a felismerés: „Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el.” Pilátusé a felelősség áthárítása: „Ártatlan vagyok ennek az embernek a vérétől. A ti dolgotok!” A tömeg kiáltása harag, „feszítsd meg!” Gúny, káröröm és önigazolás.
Mint valami hurrikán tombolt azon a napon a gonoszság, és ezzel együtt mégis fel tudott hangozni Jézus utolsó szava, mely imádkozott az ott lévőkért, gondoskodott anyjáról, végül befejezte: „Atyám, a te kezedbe teszem lelkemet.” Mindvégig megmaradt annak, aki. A gondoskodó, féltőn szerető Istennek, aki kész feláldozni az életét értünk.
Nem egy haldoklónál voltam már lelkészként. Ilyenkor mindig egyfajta összekötő kapocsként tekintek magamra elmenő és itt maradók között. Utolsó mozdulatok és szavak bábájaként vagyok jelen, hogy az elmúlásban megszülethessenek az addig ki nem mondott szavak. A hála, bocsánatkérés és megbocsátás szavai. A megbékélés mozdulatai. Kicsivel könnyebb, ha nem érintett az ember, és iszonyatosan nagy súly, ha ő a történet főszereplője.
Életem során kétszer éltem meg mély érintettségét az utolsó szavak felelősségének. Amikor valóságossá vált, hogy nem lesz több lehetőség sem csacsogásra, sem megbeszélni a félre csúszott gondolatokat. Remegő térddel és lélekkel köszöntem el, tudva, ebben a földi életben ennyi volt. Nincs több érintés, nincs több csilingelő hang, nincs vele sem vita, sem nevetés.
Eleven és csontig hatoló tapasztalata múlandóságunknak, hogy végül minden, ami most égbekiáltóan fontos és bosszantóan sürgető, lényegtelenné válik, és nem marad más, mint végül kimondani az örök szót, szeretlek.
