„-A szüleim elváltak. Talán apával megyek, hogy ne maradjon egyedül.
– Veled így mi lesz?
– Nem tudom.”
„-Anya kórházban van.
– Mi történt?
– Erről nem beszélhetek.”
Gondolatban már csak, vajon veled így mi lesz?
Gyermekek százai kezdik meg reggelente ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal az iskolát, hogy negyvenöt perces váltásokban gondolkodjanak „irodalmul” majd hirtelen „fizikául” és így tovább egészen délutánig. Majd vissza csöppennek életük valóságába, ahol látnak, hallanak információkat. Nem értik a teljes egészt, és csak sodródnak mert nincs más választásuk.
Előnyös helyzetben vagyok, hiszen hittanra jönnek hozzám kis létszámban, így van lehetőség feltenni a kérdést, hogy ki hogy van, és meg is tanuljuk egymást értő figyelemmel hallgatni. Fontos információ, hogy tudjuk, kinél hol kezdődik az a napi startvonal, és felesleges frusztrációktól óvjuk meg egymást ezzel az aprósággal. Valóban kiváltságos helyzet ez, mert megélhető benne az, amiért hitoktatunk. Vagyis a szentírási történetekben felfedezhetjük egyéni életünk kihívásait és Isten válaszát. Mert nincs olyan élethelyzet, amihez nem találunk egy apró történetet, mondatot a Szentírásban. A figyelmesség, az egymásra való ráhangolódás érzékennyé tesz bennünket a másik jelenlétére, ami megerősíti a kis emberke önértékelését. Megélheti mindenki, hogy számít, mi történik vele és támogatjuk, ahogy tőlünk telik.
Mert sajnos már gyermekkorban megtanuljuk, veszélyes kérdés, hogy velem mi lesz? Egyrészt, mert önzésnek tűnhet. Félő, hogy válaszként csak annyit kapunk: „Már megint csak magadra gondolsz?” Másrészt pedig, ha fel merjük tenni, akkor lehet, hogy hirtelen összeroskad a nagy figyelmességgel felépített kártyavár és minden összezavarodik. Pedig a legalapvetőbb egzisztenciális kérdés, ami minden életszakaszban ott van bennünk. Minden kapcsolatban élő ember vágya, hogy tudja, vele mi lesz. Fontos a léte a másik számára? Önértékelése, a világban elfoglalt helye nagyban függ ettől a kérdéstől, de sokszor félünk a másik válaszától. Félünk, hogy nincs, ki szeressen.
Mentálhigiénés tanulmányaim idején egy pszichodráma játék során kaptam ezt a mondatot egyik csoporttársamtól. Válaszúthoz érkeztem ezzel a kérdéssel. Vagy lezárok és egy érzéketlen fadarabként ismételgetem a rám bízott mondatot, vagyis a könnyebbik utat választom, vagy végre megengedem a lelkemnek, hogy kibuggyanjon belőle az a sok szituáció, amikor nem mertem megkérdezni, velem mi lesz? Akkor úgy döntöttem, hogy engedem. Hadd legyen, gyötörjön meg! Jöjjön, nem is, inkább szakadjon ki belőlem ez a felkiáltás: VELEM MI LESZ??? Számít bárkinek is, hogy mit élek meg, mit érzek, mennyi félelem, kétség, indulat és harag van bennem? Mekkora bennem a bizonytalanság? Miért nem veszi észre, akihez ragaszkodom, hogy mekkora sebeket ejt rajtam azzal, hogy nem figyel arra, hogy velem mi lesz, ha azt a mondatot kimondja, vagy olyat tesz, amivel értéktelennek érzem magam?
Gyerekektől indultunk, de talán a kedves Olvasó is érzi, hogy ezek a gondolatok, kérdések nem illannak el az ifjúkorral. Nem nőjük ki, mint a gyerekcipőt. És amit nem mertünk akkor megkérdezni, mert féltünk a tekintélyszemélytől, szülőtől, óhatatlanul is visszaköszön később. Legkoncentráltabban abban az időszakban, amit kapuzárási pániknak vagy életközépi válságnak nevezünk, de magányosan élő időseink is ezt érzik. Ahogy azok is, akik betegágyon vannak, vagy a társadalom peremére szorultak.
Legalapvetőbb vágyunk fogalmazódik meg ebben a felkiáltásban. A biztonság és feltétel nélküli szeretet vágya. Legyen elérhető közelségben a szeretett személy, hadd kucorodjunk egymásba, amikor „a jövő ködbe burkolózik”. Egy nagyon mélyről hozott érzés ez, amit egy életen át kutatunk. Hogyan tudok valakihez úgy kapcsolódni, hogy testi-lelki meztelenségemben ne kelljen semmiért szégyenkeznem? Van-e valaki, aki megtart teljes kiszolgáltatottságomban? Vagyok-e drága kincse, kedvese valakinek, aki nekem adja magát teljesen, és én is adhatom magam teljesen?
A sok-sok kérdésre a választ Istenben lelem. Leginkább úgy képzelem, hogy a jelenléte olyan, mint egy gémkapocs, ami összefűzi és szorosan egyben tartja életünk lapjait. Különálló személyiségek vagyunk, ezernyi háttérrel, Isten jelenléte mégis megteremti a kapcsolatot, ahol lehet egymáshoz biztonsággal és elfogadással kötődni, ahol nagyon is számít, hogy velem és a másikkal mi lesz.
