A múlt homályába vesző legendás történet szerint, Mária Terézia a féléves Józsikával (Később II. József, a kalapos király néven uralkodott) a karján lépett be a magyar parlament üléstermébe, hogy segítséget kérjen az osztrák örökösödési háborúban a maga számára a magyar rendektől. Itt hangzott el a híres mondat, hogy „életünket és vérünket”. Bár állítólag hozzágondolták, hogy a zabunkat nem.
Érdekes dolog ez a vérajánlat. Valamikor tavaly ősszel, vagy tavasszal, kabátos időben, a falunkban jártak a egészségügyi vérvevő különítmények. Én még soha nem adtam vért, szándékosan, egyszerre, sokat. Akkor a doktornő nem engedett oda. Pedig nagy szó volt, hogy elindultam, mert ájulós vagyok.
Minden ilyen új dolog fenemód hatással van rám. Ez olyan pszichés, vagy mi. Kicsit az agy különutas lesz. A mai napig emlékezetes ájulásom nem is véradás volt. Ültem még fel nem ismert kezeletlen allergia tünetekkel a Siklósi Tüdőgondozóban, és próbáltam csak egy percig is nem köhögni. Nem ment. Persze a vizsgálat és diagnózis után egyből bevetették a lovasságot. Bronchitis, olyan asztma féle. Ezt vénás injekcióval lehet orvosolni. Kérdeztem is, hogy mikor fogják kezdeni a kezelést, mert levert a víz egyből. De a válasz nem nyugtatott meg. Most.
Jegyzem, hétéves koromban, egy Maripen injekció beadásához úgy szedtek le a budakalászi orvosi rendelő patak felé néző ablakának vasrácsáról, és öten fogtak le üvöltve, hogy nyugodjak meg, és lazítsam el magam, mert belém fog törni a tű. Nagyon nyugodt voltam, és üvöltve kértem segítséget anyámtól, aki végül az ellenséghez csatlakozott, és lefogta a fejemet.
Szóval Siklóson, már felnőttként, nem engedhettem meg magamnak ezt a vasrácsos jelenetet. De azért kértem őket a békesség kedvéért, ha jót akarnak maguknak, akkor fektessenek már fel arra a szép fehérrel takart ágyra. Mi az nekik? De szerintük egy felnőtt ember uralkodjon magán. Meg különben is, vettek már tőlem vért? Persze. Na, ez ugyanolyan. Mondtam nekik, hogy szerintem nem. Ott kifelé szívják, itt meg befelé tolják. Teljesen más. Erősködtek, hogy üljek az ágy mellé, és tartsam már a karomat. Na jó, én szóltam. Egyszer csak érzem, gombolják ám az ingemet a nyakamnál. Meg pofozgatnak, hogy keljen fel. Meg fel is fektettek az ágyra. Teljesen tudatomnál voltam, még beszélgettem is velük magamban. Én mondtam, hogy ez lesz. Nem hittétek el. Végül azért, amikor megkönnyebbültek, hogy nem fogom terhelni a lelküket némi indokolatlan halállal kacarásztak nagyokat. Persze rajtam. Egy előnye volt ennek a férfiúi tekintélyemet is megtépázó esetnek, hogy akárhányszor mennem kellett a rendelőbe, az asszisztencia mikor meglátott, már előre hívott, hogy az az ájulós azonnal befelé. Nem is gondoltam, hogy az ájulásban mekkora protekció potenciál van.
Az idei hittantábor után ismét érkezett az egészségügyi alakulat, és bár nem adtam még vért, de benne voltam a rendszerben, ezért fel is hívtak, hogy mint rutinos véradó, segítsem az egészségügyet a vérem hullajtásával valamilyen műanyag egészségügyi eszközbe.
Megpróbáltam. Túljutottam a teszteken, a doktornőn. Egy fontos kérdés volt még, mielőtt a vérvevő kisasszony belém döfte volna a tűt, hogy ettem-e cukrot. Kicsit gondban voltam, hogy mi a jó válasz. Tagadtam. Én biztos nem, sőt még csak nem is gondoltam rá. Nézett szigorúan. Oké, nemrégen a Pannonia Reformata kávézóban ittam egy capuccinót egy kis cukorral. Ennek az a magyarázata, hogy a legkisebb gyereket elvittük a Kántorképzőbe Pápára. Onnan érkeztünk feleségemmel vért adni. Ő már rutinos volt. Csak azt figyelte a másik kedves nővérrel, hogy hogyan rúgatom ki magam a véradásról. De a jó válasz volt a cukros kávé. Azért jó a cukor, hogy ne ájuljak el. Ezt így kimondta. Kezdi már.
Pár perc alatt lefutott a kívánt mennyiség. Fektettek. Beszélgettek. Egy idő múlva megkérdeztem, hogy még sokáig kell itt feküdni? Igazán nem. Akkor miért nem szóltak? Mert jót beszélgettünk.
Így adtam vért. Valakinek segítség lesz. Majd kapok értesítést, ha felhasználták. Kaptam emléklapot az első véradásról. Minden rendben volt.
A nagyobbik lányom is gratulált hitetlenkedve, hogy vért adtam. Egyből felidézett egy történetet, amire én egyáltalán nem emlékszem. Csodálja a bátorságomat, mert egyszer, ismétlem, ez csak az ő emlékeiben van így szerintem, én vittem őt vérvételre a laborba. Állítólag az adminisztráció után elkísértem az ajtóig, ahol mikor szólították, gyorsan irányba állítottam és belöktem, hogy arra kell menni, és rávágtam az ajtót.
Mindent összevetve, jó érzés, hogy adtam vért. Valakinek segítek vele. Azért volt nagy élmény, mert itt lett személyesebb jelentősége számomra annak, hogy Jézus Krisztus vért adott értem.
„Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által.” Efézus 2, 12-13
