Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Jól ismerjük a közmondássá vált igét, de vajon hiszünk-e benne? Vagy inkább azt gondoljuk rezignáltan, hogy a gonosz méltó büntetését csak a népmesékben nyeri el, de a „Való Világ” másról szól.
Vajon gyermeki naivitásában beszél így a zsoltáríró? Ha végigolvassuk a zsoltárt, elénk tárul egy ember története, életének egy megrendítően nehéz helyzete. Megtudjuk, hogy ellenségei támadásának céltáblája lett, kemény, vérszomjas vádaskodás áldozata. Nem tud védekezni, igazát bizonyítani, rosszakarói pedig erősek és hangosak. Reménytelen helyzetében a templomba menekül Istenhez, és Őt hívja segítségül: legyen tanúja ártatlanságának, tegyen igazságot!
Mindannyian élünk meg krízishelyzeteket, ha nem is mindig ilyen tragikusat. Érnek minket támadások, és tudjuk – bármilyen kiszolgáltatottak legyünk is –, ezek egyszersmind döntéshelyzetek is! Merthogy, bár sokszor áldozatként, de nekünk kell eldönteni, hogy hogyan oldjuk meg, hogyan tudjuk megélni, túlélni azt, ami velünk történik.
Mondhatom azt, hogy feladom: vége! Elborít ez a mocskos világ, a gonoszok győznek, és nincs mit remélni. Vagy felvehetem a kesztyűt, és átvehetem a módszert, agresszióra agresszióval felelve, és adom vissza, ahogy belefér…
A zsoltáros egy harmadik utat választ, amikor így kiált: Adj nekem igazat, Uram Istenem! S ezért az ő részéről nem naivitás, hanem hitvallás arról bizonyságot tenni, hogy „az Úr ítéletet tart”, hogy Ő „a szívek vizsgálója, igazságos Isten”, „igaz bíró az Isten”!
Azzal az elvetemült emberi hozzáállással szemben, amit majd a 10. zsoltár fogalmaz meg: „Nem lesz számonkérés: nincs Isten!” vall ő arról, hogy Isten ismeri az emberi szívet, és megítéli a gonoszságot. Hogy Isten tartja kezében a világot, Ő a gazda, s bár – ahogy Reményik Sándor fogalmaz – „a világ Isten szőtte szőnyeg”, aminek mi csak a kuszának tűnő visszáját látjuk, Isten ismeri a mintát és az értelmét.
A zsoltáríró Dávid tudja mindazt, ami vele történik, felfelé reagálni, Isten elé vinni: „Perelj Uram perlőimmel!” Ahogy akkor is tette, amikor szorult helyzetében a trónjára törő Absolon elől menekült. Amikor vesztésre állt, s majdnem teljesen magára maradt, előbukkant régi ellensége, Simei és kihasználva a király kiszolgáltatottságát, szidalmazni és ócsárolni kezdte. Dávid pedig hagyta, végig tudta hallgatni, és Istenre bízni saját igazát. (2Sám 16,5-14)
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy elvárom, álljon Isten bosszút, lehetőleg úgy, ahogy én elképzelem, végrehajtva a büntetést megrendelésre! Hanem bizalmat jelent az Igaz Bíróban, ami minden körülmények között békességet adhat.
Amúgy pedig igaz az is, hogy: A bűn önmagában hordja büntetését. Hogy abban az emberben, aki gyűlöl, abban a gonosz „gyűl és öl”. Minden feszültség, áskálódás, mérgező szavak és tettek, elsősorban azt mérgezik, aki gyűjtögeti, hordozza és adagolja azt.
Nem véletlen, hogy Jézus az elé vitt lebénult betegnek mindenekelőtt feloldozó kegyelmet hirdet: „Megbocsátattak a te bűneid!”
Már az orvostudomány kutatásai is azt mutatják, hogy aki negatív szellemi energiákat hordoz, gyűlölködik és kesereg, annak gyengébb az immunrendszere, és könnyebben megbetegszik. Aki pedig tud szeretni, megbocsátani és békességet keresni, annak a szervezete olyan vegyi anyagokat termel, amik ellenállóbbá és boldogabbá teszik.
Ha mérget gyűjtögetsz, adagolsz másnak: magadat is mérgezed. Ha áskálódsz: önmagadat taszítod a mélybe. Ha pedig krízishelyzeteidben is találsz utat Istenhez, átélheted: „Uram, Istenem, hozzád menekülök! … Az én pajzsom az Isten, aki megszabadítja a tiszta szívűeket!”
