Horváth Mihály és Pálfi Zsuzsanna a Meg van írva oldal csütörtöki szerzőpárosa, akik az életben is párt alkotnak férjként és feleségként. Győrben élnek, ahol Zsuzsa megválasztott lelkipásztorként szolgál a Győri Református Egyházközségben, valamint lelkészi főjegyzője a Pápai Református Egyházmegyének, és alelnökként tevékeny résztvevője a Dunántúli Református Nőszövetség életének. Megpróbáltatásokkal teli életük ellenére vidám és reménnyel teli napokat fűznek egymás után közös útjuk során. Ismerje meg az olvasó gondolataikat és megtapasztalásaikat!
Jókedvű párként jellemeznek titeket. Szerintetek minek köszönhető ez?
Zsuzsa: A humor szerintem a lélek lélegzetvétele, ami egy csomó nehéz helyzeten átsegíti az embert. Mindegyikünk alapból humoros, tréfát kedvelő ember volt, tehát nem egymásra hatva lettünk ilyenek. Többek között ezért is tudunk annyira egy húron pendülni. Az életünk egy állandó, kedves csipkelődésből áll. Néha megállapítjuk, hogy ha kihangosítanák mindazt, amit egymásnak mondunk (felnevetnek), akkor néhányan megrökönyödnének vagy megbotránkoznának, de köztünk ez a szeretetnyelv része.
Hol ismerkedtetek meg?
Misi: Neten.
Zsuzsa: Dobta a gép. (nevet)
Misi: Fehérváron találkoztunk először, mert közlekedés szempontjából az volt elérhető mindkettőnknek. Később Zsuzsi elmondta, hogy amikor meglátott a szép ruhámban, amint mentem át a hídon, (nevetni kezd) – én ugye mindig azt öltöm magamra, ami legfölül van a szekrényben…
Zsuzsa: Már nem hagyom!
Misi: …szóval, mentem át a pláza felé egy gyalogos felüljárón, ő meg lent jött és felfelé nézve azt mondta, „remélem, nem ő lesz az”. (röhögés)
Zsuzsa: Egy micisapka volt rajt, ami első látásra elriasztott.
Misi: Még megvan, de csak kerti munka idején vehetem fel.
Zsuzsa: Végül a sapka ellenére adtam neki egy esélyt, ha már eljöttem Fehérvárig, hiszen előtte hosszú ideig cseteltünk, beszélgettünk, és akkor nagyon jó szövege volt. Egyébként pont Misi születésnapja volt, és egy Reposzt könyvet kapott tőlem ajándékba. Nem mondta meg, hogy hányadik születésnapja van, ezért azt írtam bele, hogy az ikszedik születésnapjára szeretettel.
Misi: Én egyébként megmondtam, hogy hányadik születésnapom volt, csak úgy fogalmaztam, hogy „egy betű”. Ő akkor nem értette, hogy a római L-re gondolok.
Életútjaitok 2015–től fonódtak össze, 2017-ben házasodtatok. A megelőző időszakról mesélnétek, hogy jobban megismerhessenek az olvasók?
Misi: Én egy sorsváltáson mentem keresztül, mert váltam. Bár megcsaltak, de hívő emberként akkor sem léptem volna ki a házasságból. Viszont a hit a bíróságot nem érdekli, exem elindította a válópert és elváltunk. Abba a válásba beletette a maximumot, hosszú évek során a létező minden hatóság jelen volt a válóperben. Ez olyan mélységig hatott rám, hogy elgondolkodtam, minek dolgozok, kinek dolgozok, egyáltalán miért vagyok a földön és van-e rám szükség. A válás után megtapasztaltam, hogy egy kapcsolat kialakítása húszévesen természetes, viszont ötvenéves fejjel kihívás. Barátnőt, vagy sokkal inkább új feleséget keresni ennyi idősen nem egyszerű. Ezt is tanulni kellett, mert nem úgy kezdődik, hogy „Kő kóla?”. Ráadásul elváltként úgy éreztem, mintha rám lett volna írva, hogy balek, és az ismerkedés útja csalódással volt kikövezve. Szóval, amíg megtaláltam Zsuzsát, egy komoly tapasztaláson mentem keresztül. Önmagamat kellett először megtalálnom, és rendbe raknom, hogy ne nézzem a társam bizalmatlanul, a korábbi megcsalást ne vetítsem át rá. Tapasztaltam, hogy a múlt motoszkál, ezért nem lehet kihagyni a szembenézést. A jövő szempontjából pedig mindig arra kell figyelni, hogy a másik boldogságát keressük, és ne a sajátunkat. A mi kapcsolatunkban úgymond két „agyonütött” ember találkozott, mert én a válásommal, Zsuzsa pedig az édesanyja halálának nehézségével volt megterhelve, de egymásba fogódzva szép lassan csiszolódtunk. Mára pedig ez már ott tart, hogy ha ő elkezd egy mondatot, én be tudom fejezni, illetve fordítva.
A másikra figyelés az írás során is megjelenik?
Zsuzsa: Ez leginkább az én részemről abban van jelen, hogy Misinek nagyon jó gondolatai vannak, amihez én a nyelvtani és teológiai hátteremet adom hozzá. Illetve a gondolatfűzésnél hívom fel a figyelmét, hogy mikor nem követhető. Mert ő érti, amit például megtanult közgázból, gépészetből vagy kereskedelemből, de az olvasó már nem biztos, hogy követni tudja. Ha jobban végig gondolom, akkor mindegyikünk írásánál oda lehetne írni, hogy Horváth-Pálfi a szerző, mert csak a százalékos arány változik. Mindegyikben mindkettőnk benne van, mert hol ő, hol én javaslok valamit.
Hasonlóak vagy különbözőek vagytok?
Misi: Egy történettel tudok leginkább válaszolni erre. Vettem egy telefont. Két hétig jártam körül a dolgot, utánanéztem, hogy mi mit tud, piacelemzést tartottam, és végül megvettem. Utána jött ő, hogy neki is kellene telefon. De neki nem kellett ennyit agyalni rajta, hanem a neten keresztül egy pillanat alatt ugyanazt a telefont megvette ezer forinttal olcsóbban. (nevetés) Ezen a téren teljesen különbözőek vagyunk. Én nem tudnék úgy döntést hozni, ahogy ő, és ő pedig úgy nem, ahogy én.
Zsuzsa érintőlegesen említette a tanulmányaidat. Hogyan választottad az iskoláidat?
Misi: Visszatekintve inkább voltam sodrásban, semmint válaszutakon. Gondolhatnám azt, hogy én döntöttem el, hogy mikor merre induljak, de rá kell jönnöm, hogy nem. „Az élet” vitt arra. Balatonboglári vagyok, ott nőttem föl, és oda jártam egy nagyon jó gépész középiskolába. Aztán mozdonyt szereltem a MÁV-nál, majd raktárvezető lettem, majd kereskedelmi- és szakácsképesítést is szereztem. Vendéglátós is voltam saját vendéglővel, majd elvégeztem a közgázt. Most pedig itt élek Győrben. A házasságunk egy szövetség, amiben megjelenik az is, hogyan tudunk kitartani egymás mellett az elesett pillanatokban. Például Zsuzsának volt egy komoly gerincműtétje, amit nem volt egyszerű végig élni. A kilenc és fél órás műtétje alatt kinn ültem várva az eredményt, és aztán minden nap mentem hozzá Budapestre látogatni.
Zsuzsa: Utána meg jött az ő lába. Akkor meg tizenhárom héten keresztül Misi volt rám utalva, és én álltam helyt. Így működik a szövetségünk.
Az egészségügyi kihívások mellett vagy éppen ellenére nagyon szép otthont hoztatok létre. Biztos, nem egyik pillanatról a másikra lett itt ez a valóság.
Zsuzsa: Valóban nem. Ez a tulajdonosok által elhanyagolt, árverezés előtt álló ingatlan volt, amit mi az utolsó pillanatban meg tudtunk venni. Szó szerint dzsungel vette körül a házat.
Misi: Belül pedig depressziós szobák voltak. (kuncog)
Zsuzsa: Sötétszürkére és különböző erős színűekre voltak festve a falak.
Misi: Annyira erős színek voltak, hogy tíz vödör festék ment rá, amikor átfestettem. A ház egy katasztrófával felért, mert akárhova nyúlt az ember, mindenhol az látszott, hogy az előző tulajdonos nem értett hozzá, a szaki meg buherátor volt. Például itt a lépcsőnél nem volt fal, tehát ami por keletkezett rajta, az egyből szállt be a konyhába. A gardróbból csináltunk kamrát és egy mosókonyhát. Előtte a mosógép az emeleti szobában volt…
Zsuzsa: A parkettás szobában.
Na, ne, ez már egy Kusturica film! (nevetés)
Misi: De bizony, ez így volt. Pedig az emeleten van egy nagy fürdőszoba, de nem oda tették a mosógépet, hanem a szobába. Ó, de volt ennél rosszabb is! A konyhabútor alja el volt rohadva, mert évekig alá folyt a gázkazán kondenzvize, amit nem vezettek el. Megcsináltam a bútort és a vízelvezetést is. Szóval nagyon sok munka volt itt bent és ott kint is. Aki nem látta, egyszerűen nem hiszi el, mi volt itt.
Zsuzsa: Misi rendíthetetlenül dolgozott a házon, az udvaron, majdnem két éve ment el rá. Viszont most már, Istennek hála, rendezett környezetben élhetünk.
Itt, azaz Győrben, ráadásul győri származású győri lelkipásztorként.
Zsuzsa: Igen, én az a ritka ember vagyok, aki győri születésűként itt is szolgálok. „Egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában”, de a prófétanőkről nem szól az Írás. (nevet) Annyi különbség azért van, hogy a város déli részén, Szabadhegyen nőttem fel, most meg a belvárosi részében szolgálok. 2014-ig egy volt a két gyülekezet, úgyhogy mégis csak haza jöttem szolgálni. Nekem Győr a minden, ezért is írtam bele a Meg van írvás bemutatkozásba, hogy győri vagyok. Bármelyik pillanatban szívesen megyek el innen akár a világ végére is, ha adnak egy repülőjegyet, de csak úgy, ha visszaútra is szól a jegy határozott dátummal együtt. Én nagyon tudok helyekhez és emberekhez kötődni, azt hiszem, minden téren hűséges fajta vagyok. Szerintem már rég elmentem volna innen, ha nem lenne ilyen erős kötődésem a Kisalföld szívéhez, mert azért nehéz dolgokat is éltem már meg itt.
Az erős kötődés a családod miatt van?
Zsuzsa: Igen, apai és anyai részről is tősgyökeres kisalföldi vagyok. Apai ágam csont katolikus, az anyai ág csont református, volt is ebből vallásháború a családban, de végül is – szarkasztikusan fogalmazva – a katolikus ág előbb halt ki. Van egy bátyám, aki elvileg katolikus, de nem igazán gyakorolja a hitét. Egyébként én olyan konfirmandus voltam, aki 1983-ban, a konfirmációkor megmondtam anyunak, hogy most voltam utoljára templomban. Aztán visszanyalt a fagyi, és azóta is, ha ilyen konfirmandussal találkozom, egyből eszembe jut, hogy még akár lelkész is lehet belőle. (nevet) A konfirmáció után lelkészváltás történt Szabadhegyen, az engem konfirmáló Bátky Miklós bácsi helyére az engem Rétalapon megkeresztelő Bittner Feri bácsi került. Bár Győrben születtem és nőttem fel, de ötéves koromig a nagyszülőknél laktunk Rétalapon, ami Bőnyhöz tartozott, ahol Feri bácsi volt a lelkipásztor. Olyannyira oda tartoztak a nagyszüleim az egyházhoz, hogy a rétalapi szórványban nálunk szokott lenni az istentisztelet. A keresztelésem elég zűrös volt. Vasárnap születtem, és a következő vasárnapra megbeszélte apám a péri pappal a keresztelőt, annak ellenére, hogy megegyeztek anyámmal, hogyha leány születik, akkor református lesz. Valahogy kitudódott a dolog, református nagyanyám nem késlekedett, sietett Bőnyre: „Azonnal jöjjön Rétalapra keresztelni, nagytiszteletű úr, különben elviszik a kisleányt katolikusnak”. Így aztán nem is templomban lettem megkeresztelve, hanem otthon az első szobában. Szóval így indult a református „karrierem”. (nevet)
Kikonfirmálóból hogyan lettél lelkipásztor?
Zsuzsa: Anyukám folyamatosan nyüstölt bennünket a bátyámmal, hogy legalább nagyünnepekkor menjünk el vele templomba. Karácsonykor szembesültünk azzal, hogy Bittner Feri bácsi került be lelkésznek Bőnyről Szabadhegyre. A templomból kifele jövet, a kézfogáskor Feri bácsi nevemen szólítva meghívott az ifjúsági csoportba. Anyukámat megbökve kérdeztem tőle, hogy honnét tudja ez a szemüveges, szakállas ember, hogy én ki vagyok. Ő elmondta, hogy azért ismer, mert többek között ő keresztelt meg. Persze anyu, megragadva a lehetőséget, nyomban könyörgőre is fogta, hogy legalább egyszer a család kedvéért és becsületéért menjek el ifjúsági órára. Megtettem, és hát Feri bácsi olyan volt, mint a mágnes, úgyhogy azután minden szombaton elmentem ifjúsági órára. Ő az ifjúságot úgy össze tudta szedni, hogy pezsgő élet alakult ki a szabadhegyi gyülekezetben. Amikor már szabadabb szelek fújtak a ’80-as évek végén, mentünk például a Kálvin-téri ifjúsági találkozókra, nyáron táborba, és egy olyan baráti kör alakult ki, ami a mai napig a napi kapcsolat ellenére is megmaradt, és ha találkozunk, ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol korábban abbahagytuk. Nekem onnét van olyan jó barátnőm, akinek a két gyermekének én vagyok a keresztanyja.
Ebből az ifis életből következett a teológia?
Zsuzsa: Ó, nem volt az egyenes, számomra a pedagógiai pálya volt az egyértelmű cél, édesanyám is pedagógus volt. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy milyen szakos tanár legyek, mert matematikától az angolig, testneveléstől a magyarig minden játszott a kémia, fizika, biológia kivételével. A végére úgy alakult, hogy magyar-angol szakra, Pécsre adtam be a jelentkezésemet. Emlékszem, egy ifjúsági alkalommal bent „randalíroztunk” a kis imaházban, és valamiért felmentem a szószékre, és Feri bácsi azt mondta, „ej, de jól nézel ki ott, nem mész el a teológiára?”. Megmondom őszintén, nekem akkor abszolút B-terv volt a teológia, és azért adtam be oda is a jelentkezési lapomat, mert akkor még a felsőoktatásban kisebb kvóták voltak, és nehezebb volt bekerülni tanár szakra az egyetemre. A tanárszakos felvételi után következett a teológiai felvételi, amit én egy ifjúsági táborként éltem meg, ahol nagyon jól éreztem magam. (nevetés) Őszintén: éreztem én a hívást, de fontosabb volt az, amit én kislánykorom óta akartam. Az egyházének felvételim alatt Máté János megkérdezte, hogy hova felvételiztem még, és mennyi pontom lett. Majd megnézte az előtte lévő újságban a közzétett ponthatárokat, és gratulálva közölte, hogy felvettek Pécsre. Én akkor megköszöntem a teológián a hozzám való nincs mit, és elmentem Pécsre, mert az volt a nagy álom. Utólag visszagörgetve látom, hogy amikor az ember nincs a helyén, akkor semmi se jó. Megbántam már, hogy magyar és nem matek szakra mentem. Rájöttem, hogy vonattal Pécs piszok messze van Győrtől. Szoros volt a családi kötelék, előtte nem voltam távol még. A gólyatábor egyik estéjén a kollégiumi kifeküdt katonai vaságyamban egy idegen néger fazon feküdt, és én, a burokban nevelt ifjú, nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Anyukám visszakönyörgött az egyetemre, mondván, ez csak a gólyatábor volt. A beiratkozáskor megkaptam az órarendet, ami tele volt nyelvtanórával, amit nem igazán szerettem, illetve legalább nyolcoldalas olvasmánylistát adtak az irodalomhoz, amit fél évre szántak, és nem egész életemre. (nevet) Bennem az dolgozott, hogy Budapesten a teológián milyen jó volt a felvételi idején, mit keresek én Pécsen? Két hét után krokodilkönnyekkel hazajöttem. Anyukám össze volt omolva: nem elég, hogy apukám pont az érettségi évében halt meg, és velem a tanulás terén addig soha nem volt gond, örült, hogy egyenes az utam, most meg ez történt.
Végül vargabetűssé vált az utad?
Zsuzsa: Nem, mert drága Feri bácsinak elmondtam, hogy mégis inkább a teológiára mennék, és ő felment miattam Budapestre, ahol később kezdődött az oktatás, azaz nem szeptember elején, hanem végén. Elmondta az illetékeseknek, hogy nem gondoltam komolyan, hogy nem a teológiát választottam és visszamiatyánk. De ez még mindig nem a vége, mert anyukám a kommunizmus szelei miatt is és nőként is féltett a lelkészi pályától, és javasolta, hogy ne iratkozzak ki Pécsről, hanem csak halasszak. Az első teológusi évemben nagyon jól éreztem magam és tanulmányilag is jó voltam, de folyton ott kattogott bennem, hogy mit csinálok utána. A kimenetet nem láttam, mert nem tudtam elképzelni magam lelkészként. Ezért gondoltam egy merészet, és kérvényeztem, hogy levelezőn folytathassam a teológiát, mert visszamegyek Pécsre nappali tagozatra. Persze kikötöttem, hogy nem leszek kollégista, hanem egy ottani joghallgató barátnőmmel költözök össze albérletbe. Le is volt papírozva minden, ám három nappal azelőtt, hogy leköltöztem volna Pécsre, elütött egy IFA teherautó, mert nem vett engem észre. Ráadásul az történt, hogy nem csak átment rajtam, hanem vissza is tolatott, hogy megnézze, min zöttyent akkorát. Hát, én voltam az a biciklimmel együtt, akit nem vett észre miközben jobbra kisívben kanyarodott a szabadhegyi vasútállomásnál. (nevet)
Hú, egy valódi survivor vagy, Zsuzsi! (nevetés)
Zsuzsa: Tulajdonképpen igen. Amikor érzékeltem az alvázát látva, hogy elindul visszafelé, lepergett előttem életem filmje. Isteni csoda, hogy a kettőből egyik alkalommal sem a nyakamon ment át, és az is, hogy megmaradt a lábam, és nem is tört el a csontom!
Miből vagy te, Zsuzsi??? Igazi iron lady! (nevetés)
Zsuzsa: A lábam nem tört el, a mozgató dolgoknak sem lett baja, viszont a lágy részeket annyira megtaposta a teherkocsi, hogy bőrátültetésre volt szükség. Jó másfél hónapot voltam kórházban, és bizony volt időm gondolkodni azon, hogy miért történt velem ez. Tulajdonképpen az lett a keserűség pozitív vonzata, hogy ki tudtam mondani, Istenem visszamegyek a teológiára, legyen meg a te akaratod. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, ismét drága Feri bácsi volt az, aki közbenjárt értem, hogy hadd menjek vissza nappali képzésre a teológiára. Ismét elment Budapestre, hogy a leány meggondolta és megint visszamiatyánk. Mesélte, hogy lelombozódott, mikor Kovách Attila püspök azt mondta neki, hogy amit elhatároztak, azon már nem lehet változtatni. De Herczeg Pali bácsi, akivel diákkorukból ismerték egymást, látva, hogy mennyire elszomorodott Feri bácsi, azonnal mondta, hogy milyen kérelmet írjon gyorsan a nevemben, és ennek következtében mehettem vissza a teológia nappali képzésére. Érdekes módon ettől kezdve végig érzem Isten vezetését. Nem azt mondom, hogy azóta nincsenek nehéz helyzetek, hanem hogy azoknak is megvan az értelme.
Ennek a felismerésnek mentén milyen példákkal erősített meg Isten?
Zsuzsa: Negyedév után adódott egy lehetőség, és egy évre kimehettem Oxfordba. Lelkesítő volt, mert kinyílt a világ, és angolul hallgathattam teológiát. Visszaérve ötödévre, szinte már várt Márkus Mihály püspök úr levele, hogy született egy megegyezés az Egyházkerület és a Veszprémi Egyetem között, hogy az orosztanárok átképzésére szervezett nyelvtanár-képzésbe lelkészek beiskolázhatók. Én az ötödév befejezése után azonnal el is kezdtem a három éves angoltanár-képzést Veszprémben. Illetve az is egybevágott az életemben, hogy amikor én a teológia elvégzése után haza igyekeztem, pont akkor indult újra Pápán a református gimnázium, ahova mint pápai igyekezett haza Vadász Márta győri segédlelkész. Bittner Feri bácsi pedig ragaszkodva hozzám, a presbitérium egyetértésével az ő helyére hívott haza segédlelkésznek. Attól kezdve valahogy itt állomásozom. (nevet)
Mi jellemző a győri reformátusságra?
Zsuzsa: A született győri református ritka, mint a fehér holló. Érdekes, hogy a Kossuth utcai gyülekezetben ugyanazok a dolgok, amik Szabadhegyen működtek, nem értek el eredményt. Úgy vélem, hogy az ok a gyökerekben van. Míg Győr-Szabadhegy családiasabb volt Feri bácsi idején is, mert olyan személyek alkották a magját, akik helyben vagy a környékbeli falvakból betelepülve, egyháztudattal rendelkező, hagyományos, azaz földhöz közelibb világból jövő emberek voltak, addig a belvárosi gyülekezet polgáriasultabb gyökerekkel rendelkező, igazi városi közösség, ahol sok a jó értelemben vett „gyütt-ment”, hiszen a gyülekezet nagy százaléka valahonnan érkezett a városba. Úgy is szoktuk jellemezni, hogy tulajdonképpen egy óriási szórványközpont is, hiszen a környékbeli települések református családjait is gyűjti. Ebben a katolikus többségű városban szolgáló gyülekezetben alig van olyan, akinek helyi, környékbeli, vagy akár dunántúli gyökerei, jellegzetesen dunántúli egyháztudata lenne. Inkább az ország, sőt a történelmi Magyarország, túlvégéből idekerült emberek alkotják a közösséget. Volt egy nagy erdélyi hullám, most egy kárpátaljai hullám, ezek mellett az ország keleti feléből is sokan költöznek ide. Belőlük elég nehéz erős, összetartó magot formálni, mert hiányzik a jó értelemben vett tradicionális közösség-tudat. Jön-megy a lakosság, a gyülekezetben is cserélődnek az arcok, ezért más a hangulata a belvárosi gyülekezetnek, mint Szabadhegynek. A vasárnapi templomba járásra, az igehallgatók figyelmes, imádkozó jelenlétére nem lehet panaszunk, nagyon sok kiváló, jószándékú gyülekezeti tagunk van, de hétközi alkalmat nagyon nehéz szervezni.
Sokféle gyülekezeti és közegyházi feladatot kaptál az idők folyamán. Mik voltak igazán kiemelkedők ezek közül?
Zsuzsa: Diákszállást, mai értelemben kollégiumot indított egy kárpótlási csereingatlanban az egyházközség, aminek az igazgatásával 1994-ben engem bíztak meg, mert a lelkipásztori végzettségem mellett pedagógiai végzettségem is volt, illetve az egyházközeliség is biztosítva volt személyem által. Félállásban igazgató lettem a lelkipásztori szolgálat mellett, és 2018-ig csináltam ezt. Valahol mindennek meg lett a helye az életemben, hiszen lelkipásztorként rogyásig taníthatok is a hit- és erkölcstan órákon. Nekem soha nem jelentett hátrányt, hogy itthon vagyok, mindig csak az előnyét tapasztaltam. Érdekes, hogy Győrben mindig is voltak és vannak a nagytiszteletű urak meg a Zsuzsi. Én szinte mindenkinek Zsuzsi/Zsuzsa – vagy most már a Zsuzsa néni – vagyok, de én ezt nagyon szeretem. Jól van ez így, hiszen én itt itthon vagyok. Már Tóth András esperes úr idején egyházmegyei lelkészi főjegyzőnek választottak, és az esperes-váltáskor Márkus Mihály esperes is felkért, hogy legyek én a helyettese. Sok mindenbe belevon, szívesen csinálom a módszeres háttérmunkát is, mindez kiteljesedést okoz a szolgálatban. Ezt a Reposzt-írásban is időről-időre megéltem.
De jó, hogy említetted a Reposztot! Alapítótagja voltál vagy későbbi szerzője a blognak?
Zsuzsa: Nem voltam alapítója, de pár hónappal az indulás után léptem be, mert az egyik alapítótag meggondolta magát. Évekig írtam heti rendszerességgel. Végül anyukám halála és az azt követő egészségügyi nehézségeim késztettek kilépésre. Aztán amikor pedig jött a Meg van írva, ismét igent mertem mondani az írásra, bár olyan kitétellel, hogy Misivel felváltva írunk.
Misi: Igyekszem úgy írni, hogy pici tanítás is legyen benne, valamiféle mögöttes üzenet, amin el lehet gondolkodni. Igaz, hogy online jelennek meg az írások, de mi hétről-hétre kinyomtatva is osztjuk a gyülekezetben, az idősotthonban, meg amerre járunk, mert nincs mindenkinek internetes hozzáférése, illetve így igyekszünk ismertebbé tenni a blogot.
Vannak állandó témáitok, vagy ad hoc jelleggel írtok?
Misi: Nagyban meghatároz, hogy milyen impulzusok érnek az adott az időben. Vagy éppen felötlik a régmúltból valami, ami a jelenhez köthető. Szeretem figyelni az emberek beszélgetését, a külső mimikájukat, tekintetüket, én ezekből is merítek.
Zsuzsa: Javarészt én arról írok, ami éppen ér, vagy hatással van rám. Ha valami bekattant, foglalkoztat, elgondolkoztat, akkor megírom. Mivel most nálam sok feladat kulminálódott, ezért egy ideje kevesebbet tudok közzé tenni. Egyébként is impulzus nélkül kiizzadni valamit a határidő terhe alatt, az nekem nem igazán megy. Annak ellenére, hogy írok, én nem vagyok grafomán ellentétben Misivel. Versek, novellák, naplóírás, nála mind megvannak ezek a dolgok. Én a szolgálatban is inkább azt szeretem, ha mondhatom, bár ettől függetlenül, amit kell, azt le is írom.
Feltételezem, hogy több évtizedes lelkészi szolgálatod során találkoztál a férfi és női lelkész különbözőségével, sőt, megkülönböztetésével.
Zsuzsa: Nő és férfi között eleve van különbség, és nemcsak biológiai. Viszont a szolgálatban feladatok vannak, amiket így is és úgy is meg lehet oldani, ami során egy női lelkész nem biztos, hogy ugyanazt a módot, utat választja, mint egy férfi lelkész. Szerintem ez a másik látószög gazdagíthatja az egyházi életet. Többször tapasztaltam azt, hogy a megszokás, a hagyomány, a még nem találkoztam vele élmény miatt előítélettel, de legalább is előfeltételezéssel van tele az egyházunk. Sokszor átéltem, hogy nem is gondolták vagy feltételezték rólam, hogy „tudok prédikálni” vagy vitás helyzeteket elsimítani női mivoltom ellenére. A rendszerváltás utáni ökumenikus közeledés kezdetein sem volt mindig egyszerű elfogadtatni, hogy reformátuséknál női lelkész is szolgál pl. ökumenikus esketéskor.
Misi: Szerintem az döntő, hogy mit tud, mit tesz le az asztalra az a nő vagy az a férfi, nem pedig az, hogy nő vagy férfi az illető. Önmagában nem a biológiai tényező dönt, hanem hogy milyen kvalitása, tudása van az egyénnek, milyen lelkiismeretességgel végzi a szolgálatát. Zsuzsa szerény, ezért én mondom el róla, hogy ő egy becsületes stréber alak. És maximalista. Az összes diplomája kitűnő, jó a nyelvérzéke, a logikája, és soha nem volt egyetlen úv-ja sem.
Misi, amikor beházasodtál a Magyarországi Református Egyházba (Zsuzsa felnevet) – azáltal, hogy feleségül vetted Pálfi Zsuzsannát, aki lelkipásztor, tehát életformája speciális -, akkor számodra ez komfortos volt?
Misi: Fokozatosan vált azzá. Eredendően nem is voltam református. Apám ugyan református volt, de anyám katolikus, és mivel ő volt az erősebb, ezért katolikusként bérmáltam is. De aztán Győrben konfirmáltam, hogy összeházasodhassunk. Valakinek Párizs jutott, nekem Győr. (nevet) Már maga az esküvő kihirdetése is nagy ziccer volt, mert Zsuzsa hirdette ki a saját esküvőjét a templomban, és meghívta az egész gyülekezetet.
Zsuzsa: „Pálfi Zsuzsannát Horváth Mihály jegyzette magának…” (nevet)
Misi: Zsuzsa anyukája fogalmazta meg legjobban, hogy a hitünk egyik legnagyobb próbája, ha megismerjük az egyházat belülről. Az emberi gyarlóságtól kezdve a hűséges elköteleződésig minden szortimentből vannak jelen a látható egyházban.
Úgy látom, ez nem kedvetlenít el benneteket. Mi tölt fel titeket?
Zsuzsa: Engem az utazás. Menni, világot látni, tanulni, tapasztalni. A legtávolabbi pont, ahol jártam Ausztrália volt, de Európán kívül voltam az USA-ban és Izraelben is. Kisarkítva: félévig tervezem az utazást, egy-két hétig ott vagyok, és fél évig abból az élményből élek.
Misi: Engem Zsuzsa.
Kívánom, hogy hosszú ideig legyen ez még így, és legyen lehetőségetek sokat nevetni együtt!
Lángos vagy pizza? Misi: Mindegyiket meg tudom sütni. Zsuzsi: Mind a kettő!
Salamon bölcsessége vagy Saul megtérése? Misi: Salamon. Zsuzsi: Salamon bölcsessége.
Ugrókötél vagy nordic-bot? Misi: Túrabot. Zsuzsi: Túrabot.
Dogmatika vagy etika? Misi: Etika. Zsuzsi: Etika.
Mindenáron vagy semmiképen? Misi: A kettő között. Zsuzsi: Semmiképpen.
Igazgyöngy vagy magvető? Misi: Magvető. Zsuzsi: Igazgyöngy.
Kendőzés vagy álcázás? Misi: Kendőzés, mint kegyes hazugság. Zsuzsi: Inkább kendőzés.
Bartimeus meggyógyítása vagy Eutikhosz feltámasztása? Misi: Gyógyítás. Zsuzsi: Bartimeus.
Szél vagy napsütés? Misi: Napsütés. Zsuzsi: Szél.
Duna vagy Rába? Misi: Balaton!!! Zsuzsi: Duna.