A mai világban annyian és annyiféleképpen írnak a szomszédunkban folyó háborúról pro és kontra, természetesen az érdekeik által vezérelve. Az egyik fél azt a nézetet hangoztatja, hogy a másik agresszor, ő pedig a demokrácia bajnoka, sőt egyenesen Európa utolsó védő bástyája. A másik fél is az emberiségért és a kisebbségek jogaiért ragadott fegyvert. Az tárgyilagosak proxy háborút emlegetnek, amit a nagyhatalmak ukrán földön vívnak meg. Jelenleg egy tektonikus mozgás van a világban, az egypólusú világrend kezd átalakulni kettő, vagy három pólusúvá.
Az már régről ismert, hogy a háborút nem csak a frontvonalon vívják, és nem csak ott lehet megnyerni a küzdelmet. Létező fogalom az anyagháború, mely azt a képességet mutatja meg, hogy a háborúban álló felek mennyi hadianyagot tudnak küldeni a frontra a sajátjaik részére. Nyilvánvaló, hogy az ellenérdekű felek ezt a reprodukciós és logisztikus folyamatot meg akarják szüntetni. A támadó hadseregnek mindig előnye van, mert nem az ő területén folyik a rombolás és a pusztítás, ezért az ő hátországa zavartalanul tud hadianyagot előállítani, és egyedül a logisztikai kihívásokat kell leküzdenie. Ebbe az anyagháborúba avatkozik be a nyugat teljes gazdasági potenciáljával, mikor hadianyagot küld Ukrajnának.
Jelen háború tulajdonképpen egy világháború a petricsészében, és mint minden ilyen küzdelem a világ újrafelosztására irányul, de most van benne egy kis polgárháborús elem is. Természetesen küzdelmek vannak a természeti források birtoklásán túl a gazdasági és pénzügyi szektorban is. Harcol a világpénz (USA dollár) saját hegemóniájának fenntartásáért, és elhiteti, hogy hiába un. fiat pénz (azaz fedezet nélküli), mégis jó és értékálló. Mellette küzd a „kis tesó”, az euró, jelezve, hogy ő is potens a piacion és hasonló tulajdonságokkal bír. A másik oldalon a rubel áll aranyfedezettel, és a Kínai jüan hatalmas gazdasági hátterével.
A háborúnak van egy íratlan szabálya, mely szerint a hatalmasoknak semmi sem elég, mindig többet akarnak, de az egyszerű kisemberek halnak meg a frontvonalon és a hátországban is a gazdagok hatalmi vágyaiért.
Nagyon ellentmondásos a mostani helyzet a szomszédban. Egyszer azt lehet olvasni a hírekből, hogy Ukrajna egy nagyon gazdag ország, rengeteg természeti kincse van. Hatalmas mennyiségben állítanak elő élelmiszert, és exportra is bőven jut. Másrészt nagyon nagy szegénységben él a lakosság. Rengeteg fegyvert és hadianyagot küldenek nyugatról, hogy ezzel is „előrébb hozzák a békét”. Milliók menekülnek el az országból mégis a háború elől. Újabb és újabb szankciókat követelnek a nyugattól az oroszok ellen, embereket bélyegeznek meg, mert rosszul választották meg a születési helyüket akár több száz évre visszamenőleg is (pl.:Puskin), közben az orosz energia csapok elzárása előbb utóbb letérdelteti mind Európát, mind őket magukat.
Furcsa gondolat merül fel az emberben: Az Ukrajnába menő hadi küldemények vagonjaiban nem inkább élelmet, kötszereket, gyógyszereket kellene küldeni a nélkülöző lakosságnak? Visszafelé meg jöhetne a betárazott gabona, melyre nagy szükség van a világ szerencsétlenebb felének ellátásához is. Ezzel az ország bevételre is tenne szert, nem lenne a segélyeknek kiszolgáltatva. Inkább a nyugatnak is mindent el kéne követni, hogy megkezdődjenek/folytatódjanak az érdemi béketárgyalások, asztal mellett és ne a lövészárokban oldják meg a konfliktust, mert ez az emberek érdeke.
Hol van a mi helyünk az őrület viharában?
Nem egyszerű a kérdés, mert bármely oldalra is áll valaki, jelenlétével igazolja és támogatja annak az oldalnak a tetteit, akkor is, ha nem minden vállalható belőle. Pedig a szenvedők, a lakosság, az áldozatok mellé kellene állni és segíteni, nem pedig a maga pecsenyéjét sütögető hatalmi elitek vagy bábok mellé. Soha nem azok mellé, akik kirobbantják vagy kiprovokálják a háborút. Ugyanis nem hallottam még olyat, hogy az egyszerű ember arra ébredt volna egy reggelen, hogy ma ezt, vagy azt a nemzetet vagy országot meg akarom támadni. (Aki ezt nem hiszi, nyugodtan tesztelje az utca emberét.)
Egy baleset jut az eszembe, amelyben egy busz ütközött a vonattal a vasúti átjáróban. Rengeteg volt a sérült, a menthetetlen áldozat, és jaj-kiáltások hangzottak mindenhonnan. A segéderők korlátozott lehetőségei miatt felmerült a kérdés, hogy kinek is kellene segíteni először, mi a legfontosabb ebben a helyzetben, amit meg tudnak és meg kell tenni. A rászorulók közül annak kell-e segíteni, aki a leghangosabban kiabál vagy követeli az azonnali ellátást, vagy annak, akiben már alig pislákol az élet, és csak szürkén, tehetetlenül bámul maga elé? Hogyan lehet jó döntést hozni? Van-e egyáltalán olyan, hogy jó döntés?
A háború kapcsán is dönteni kell, és segíteni az elesetteken. Itt is megfigyelhető a harsány követeléstől a néma könyörgésig minden. De a készletek végesek. Te kinek adnál? Te milyen szisztémát alkalmaznál? Nem könnyű a felelet, és nem is biztos, hogy lehet minden oldalról védhető álláspontot kialakítani. A döntéshozók felelőssége mégis óriási, az egekbe mutat, mert egyszer Isten előtt is el kell számolni ebben a kérdésben is.
Egy falat kenyér, egy pár jó szó jusson mindig az elesetteknek. Szeretettel és hittel lehet küzdeni az életért, fegyverekkel csak az élet ellen.
