Mit ünneplünk karácsonykor? – kérdeztem az óvodásoktól.
Jézus születésnapját. Már annyiszor megszületett. Mindig újból születik. – felelte egy kis cserfes, aranyos, pom-pom hajú tündérke.
Ha ezt kérdeztem a nagyobbaktól, nem mindig jött össze. Vagy ha azt kérdeztem, mikor született Jézus, nem mindig karácsony volt a válasz. Nagypéntek, húsvét, pünkösd. Kavarognak a fogalmak. Vízkereszt? Az meg mi? Mindezt úgy, hogy évről évre minden csoporttal megemlékezünk, átbeszélgetjük, feldolgozzuk, megnézzük mindezt.
Általánosságban el tudom mondani, hogy nagyon ritka kivételtől eltekintve azok a hittanosok tudják inkább, akiknek a szülei is gyülekezeti tagok, időnként a gyülekezeti közösségben megjelennek, és részt vesznek a közösségi életben.
Nézem a hittanosaink hátterét. A legtöbb fiatalnak, gyermeknek a szülei már nem, vagy egyáltalán nem olyan háttérből jönnek. Nincsenek családon belüli tapasztalataik, mintáik, példáik. Az arány nálunk nagyjából tízből három, akinek van valamiféle kötődése még a gyülekezethez, egyházhoz.
De azokat is, akiket megkereszteltünk, kísértünk, konfirmáltunk, ma már nem biztos, hogy kérik Isten áldását a házasságukra, bár még a gyermekeiket meg akarják keresztelni. De minden hitvallás nélkül, talán a tudatalattiban még valami motoszkál, vagy babonás hitük van. De a keresztelés után már nincs mindenkivel kapcsolatunk. Érdekes módon, a még templomos nagymamák próbálják kisajtolni a gyerekeikből, unokáikból, és belőlünk mindezt. De utána ők maguk védik a családjukat, hogy nem kell azt komolyan venni. De hát mit vegyünk komolyan, ha ezt sem?
Azt figyeltem meg látva most már felnőni több generációt, hogy a hagyományos értelemben vett református keresztyén, minden generációval veszít a hitéből, elkötelezettségéből, odaszánásából.
Alapvetően sokan elköltöznek, és nem tartanak ott hitben és elkötelezettségben, hogy az új helyen megkeressék a gyülekezetet, valamilyen gyülekezetet. Ez összefügg azzal is, hogy maguk az emberi kapcsolatok is sérültek, nem szánnak rá annyi időt. Az informatikai forradalom vívmányainak helytelen használata pedig egyenesen rontja a személyes kapcsolattartást. Rendkívül sok identitászavaros fiatallal találkozunk. Nem csupán a hitével nem jut dűlőre, de lassan azt sem tudja melyik vagy milyen közösséghez tartozik. A konfirmált reformátusok között (középkorúak is) nagy számban a magánéleti problémáikat a keleti spiritualitással, modern nyugati mentálhigiénés technikákkal, új ezoterikus irányzatokkal, pótcselekvésekkel, pótszerekkel próbálják orvosolni. Még az értelmes fiataljaink egy része is ott csápol és szajkózza az LMBTQ mantráit. Életmódváltás a hívó szó. Vegán, vagy vegetáriánus életmódra állnak át. Ez nem gond, csak ha vallás lesz belőle. Világbékét hirdetnek és közben egy véleményre is úgy ugranak, mint ki gyilkolna, ha ellentmondanak nekik.
Azt látjuk, hogy a generációk, amilyen mértékben hagyják el hitüket, hitvallásukat, végső soron Istent magát, olyan mértékben lesznek egyre bizonytalanabbak, időnként agresszívebbek. Egyre több olyan problémával küzdenek, ami akár harminc-negyven éve még nem jelentett ekkora kihívást.
Generációról generációra érzem ezt a hitbeli gyengülést, Istenben való bizalom elhagyását, sőt Istennek megtagadását. Nem kell. Már a halál, a veszteség, a temetés sem sokkolja őket annyira, vagy nagyon ritkán, hogy keressék Istent. Maximum Isten számonkérése történik, hogy miért cselekszik velük ilyen rosszat.
Kérdezem magamban, hogy miért rendezi így ezt Isten. De lehet, hogy mást kellene kérdeznem, miért akarjuk megfeleltetni a hitünket a világ elvárásainak. Mert ezt is felfedeztem. Ha Isten kér valamit, akkor emészthetővé akarjuk tenni az embereknek. Nem vállaljuk fel, hogy Isten ezt kéri. Meg akarjuk magyarázni, hogy Isten kér valamit, és pszichológiával, szociológiával, biológiával, vagy egyéb tudományok eredményeivel is összhangban van. Lehet, hogy összhangban van, de nem azért kér Isten, hogy mi azt szinkronizáljuk, hanem Neki engedelmeskedjünk. Mert sokszor a hitünket próbálja meg. Nagyon úgy tűnik, hogy saját magunkat cenzúrázzuk, és Istent, Isten kérését, törvényét, parancsolatait, ígéreteit, csodáit, próféciáit a világi kritériumoknak vetjük alá. Azaz uralkodni akarunk rajta. Ez mindenképpen torzuláshoz vezet.
Miért engedi Isten? Éppen nem engedi Isten. Isten csak elengedi az ilyen hitet. Megengedi, hogy a hitetlenséget ne nevezzük hitnek, vallásnak. Ez lehet, hogy számbeli csökkenéssel jár. De ez a szelekció szükséges ahhoz, hogy újból azok neveztessenek Krisztus követőinek, akik valóságosan Krisztus követői. Ne csökkenésként értékeljük tehát, hanem tisztulásként, és úgy, hogy ismét Jézus Krisztus az alap. „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus.” (1 Korinthus 3, 11)
Akkor észrevesszük a hozadékát is. Azokat a testvéreket, akik pedig pont ezért érkeztek meg. Jöhetnek bárhonnan, bármilyen háttérből, mégis az a kegyelem élteti őket, amit Jézus Krisztusban kaptak Istentől. Cselekedni akarnak, hinni és remélni.
Egyáltalán nem biztos, hogy most a generációk satnyulását mi különböző technikákkal, vallási kuruzslással, világi szinkronizálással meg tudjuk oldani. Lehet, hogy éppen Isten tervezte, hogy megtisztítson és újjáépítsen minket. Ha az alap, aki a Krisztus, ismét tiszta, tisztán látszik, fénylik, akkor lehet rá építeni.
Vagyunk-e bátrak Krisztushoz ragaszkodni, Krisztust egyedüli alapnak tartani?
Mert ha igen, akkor a most érthetetlen dolgok is értelmet nyernek. Lesznek válaszaink. Ahogy Jézus kéri Keresztelő Jánost, hogy keresztelje meg, pedig János szerint fordítva kellene lennie. De Krisztus tudja, hogy az igazságot be kell tölteni, mert így száll rá a Szentlélek galamb formájában, így hangozhat el, hogy „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Így tudja meg mindenki, hogy itt van Isten kegyelme, a megígért Megváltó.
„Akkor eljött Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy keresztelje meg őt. János azonban megpróbálta visszatartani őt: Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám? Jézus ezt válaszolta: Engedj most, mert így illik minden igazságot betöltenünk. Akkor engedett neki. Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt az ég, és látta, hogy Isten Lelke mint egy galamb aláereszkedik, és őreá száll. És íme, hang hallatszott a mennyből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Máté ev. 3, 13-17)
Ne akarjuk védeni a védhetetlent. Amit Isten akar, az meglesz. Ellenben adjunk utat Isten Szentlelkének, és hamarosan bizonyosságát látjuk Isten igazsága megvalósulásának. Úgy tűnhet, mintha arra biztatnék, hogy építsük le magunkat. De nem. Arra biztatok mindenkit, hogy erősítsük meg magunkat abban, hogy Jézus Krisztus az alap. Róla neveztetünk keresztyénnek.
(Kép: Egry József, Keresztelő Szent János Budapest, Magyar Nemzeti Galéria)
