Megéled

Zaj

Építettek egyszer hozzáértő emberek kísérletképpen egy olyan szobát, ahol tökéletes csend van. Mindent elnyelnek a falak, nincs visszhang, nincs semmiféle indokolatlan hanghatás. Az lett a vége, hogy nem lehet sokáig benne maradni, hamar kikívánkozik onnan az ember, annyira természetellenes, hosszú távon őrjítő lenne.

Pedig olyan sokszor vágyunk ilyen helyre, amikor nincs csend, amikor zaj van. Szombaton reggel hatkor beindul a flex két házzal arrébb. A kukásautó akkor gurul be, persze tolatva-sípolva, amikor végre elaludt a hasfájós babánk. Az irodában valakinek mindig beszélnie kell, nem lehet elmerülni az adatok közé. A temetésen megszólal egy mobiltelefon. Fejfájósan, egy iskola szünetében, épületen belül ügyelni, kétszáz gyerek örvénylik kiabálva körülöttünk. Csak néhány példa, mind tudnánk sorolni, amikor csendre vágytunk. De úgy látszik, a tökéletes csend sem jó. 

Karácsony után feleségem családjánál voltunk pár napot, de nekem ügyeket kellett intéznem, ezért el kellett utaznom tőlük, és egy éjszakát otthon kellett töltenem egyedül. Szörnyű volt. Csak egy nap, nem volt semmi nehézség, azt is tudtam, hogy másnap csatlakozom, gondoltam, alszok most egy jót. Nem sikerült. Hiányoztak a megszokott hangok, az is, ami általában zavar, felébreszt, megnehezíti a koncentrálást. A gyerek éjszakai kiáltásai, a tányércsörgés, ajtónyitások és léptek hangja a nyekergő padlón, az éneklő játék és a mikróajtó csapódása. Legalább a kutya otthon lett volna, de az is a kutyapanzióban. Zaj, háttérzaj. De a jele annak, hogy élek, hogy nem vagyok egyedül. 

Jele annak, hogy élek, hogy nem vagyok egyedül. Hogy tényleg nem jó az embernek egyedül lenni. Persze, néha dühösek vagyunk vagy fáradtak, van, hogy tényleg sok, de valójában ezekre a mindennapi hangokra szükségünk van. Addig jó, míg van zaj, míg zajt csap a párunk, a gyerekünk, az unokánk. Azt jelenti, hogy ott van, hogy itt vagyok. 

A gyerekünk születésekor vettünk egy kis eszközt, amelyik fehér zajt „játszik” tizenöt percig, ha bekapcsoljuk. Ez az a hang, amit a rádión hallunk, ahol éppen nincs adás. Kiderült, hogy sok kisbaba a csendben nem tud aludni, mivel az anyaméhbe is behallatszott minden, hiányzik neki, és furcsa, zavaró a mesterségesen kialakított csend. Ezért vannak babák, akik működő hajszárító mellett tudnak csak elaludni. A zaj a háttérből, ami megnyugtat, hogy ott a világ még mindig mögöttem, nyugodtan alhatok.

Eszembe jut egy régi beszélgetés: valaki kikelt magából, hogy mennyire zavarja a templomban az istentisztelet előtti nyüzsgés, a beszélgetés – úgy mondta: zsibvásár. Zaj volt a kezdő orgonaszó előtt, nem volt csend. Akkor igazat adtam neki, persze, nem illik ez, milyen dolog ez, városi népek. Aztán rájöttem később, hogy nincs igaza. Nem kiabálás volt, nem felesleges beszéd. Emberek találkoztak, érdeklődtek egymás felől, szólították meg az újrajövőt, kérdeztek rá a másikra. Az a zaj, ott a templomban két dolgot jelentett, és mindkettő jó – voltak emberek többen, és kíváncsiak voltak egymásra. Az élet jele volt, egy közösség életének a jele, az orgona előtt, a liturgia előtt. 

Ez a zaj jó. Amikor a kávézóban készülődünk, és próbáljuk összeszedni a gondolatainkat az előadás előtt, és körülöttünk csörrennek a poharak, köhög valaki, gőzöl a kávéfőző. Amikor az építkezésen több szerszám szól és kopog egyszerre. Amikor rohangálnak és kiabálnak a játszó gyerekek a szomszéd szobában. Amikor az idős szülők szobájából későn is kiszűrődik a Kossuth Rádió. Amikor megreccsen a mellettünk álmában forgolódó feleségünk alatt az ágy. Amikor van egy halk alapzaj a templomban istentisztelet előtt. A jó zaj. Mellékhatása annak, hogy vagyunk egymásnak. Néha dühítő, igen, de valójában a tökéletes csendbe beleőrülnénk. Valójában az életünk része, valahol tudat alatt kell is. A közös háttérzajunk, amihez mi is hozzátesszük a magunkét.