Először szemléljük „távolabbról” a mai igeszakaszt! Isten nem a hadviselés Istene, hanem olyan Úr, aki az Isten országának emberi értelemmel fel sem fogható békességét munkálja, Jézus Krisztus által (Ézsaiás 11,1–10).
Ez a világ azonban olyan, mint a rothadó gyümölcs. Az Ige most ezzel a képpel szemlélteti a „bűn” teológiai jelentését. A rothadó részt ki kell vágni a gyümölcsből, ha nem akarjuk, hogy az egész tönkremenjen. A gyümölcsökkel teli kosárból pedig a teljesen rothadt darabokat ki kell dobni a többi közül, különben a kosárba helyezett teljes termés megrothad (18).
Ebben a „rothadó” világban a békesség is csak állandó „hadviseléssel” munkálható. Az illúzió, hogy mi majd békességben, szelíden élünk, és akkor megoldódnak a dolgok.
Persze, a békességszerző, szelídlelkű élet a krisztusi élet, ám ennek a krisztusi életnek e-világi következménye a „kereszt”, a Jézus Krisztus követésében.
A fenti igazság rögzítése után azonban merjük kimondani: Mivel az „egyszeri, tökéletes”, krisztusi áldozat már a miénk, ezért nekünk nem kell mindenáron a „keresztet” választani; csak ha ez Isten akarata. Arról nem is beszélve, hogy a békességet, bizonyos helyzetekben, csak határozott eszközökkel lehet áldásosan munkálni.
Isten a bomló világban is szabályozza a „hadviselést”: ez fontos! Még hadakozni is csak Isten vezetését és segítségét kérve lehet (1–4), elsőrenden azt védve, amit az Úr ránk bízott (13–16). Ezzel a hívő hűséggel azonban a „kisebb, esélytelen sereg” élén is bátran (1; 5–9), nem meglágyulva (3), de mindig krisztusi lelkülettel harcolhatunk.
Isten népe, minden harcában csak a hit nemes harcát harcolhatja, amely valójában nem a másik ellen folyik, hanem a másikért, Isten országát építve.