Lévi törzse nem kapott külön területet az Ígéret Földjén, mert az ő feladatuk a szent sátor szolgálata volt; ettől a szent szolgálattól pedig semmi sem vonhatta el a figyelmüket (1–3).
Az Úr azonban a lévitákról is gondoskodott, és városokat, ahhoz tartozó legelőket adott nekik. A városok száma pontosan meghatározott volt, és a legelők nagysága is: összesen negyvenkét város és hat menedékváros járt a lévitáknak, minden városhoz, a város körül, ezer könyöknyi legelő (4–6).
A léviták nem azért kapták ez az örökrészt, hogy megéljenek, hiszen a lévitákról gondoskodni kellett (5Mózes 14,27), hanem azért, mert ebben a világban nem lehet úgy élni, hogy ne lenne valami kis saját részed, „saját szobád, saját szőlőd, saját fügefád”, ami felett magad rendelkezel. Ez a tulajdon csak akkora lehetett, hogy a szent szolgálattól nem vonta el a figyelmet, de adott lehetőséget elvonulásra, erőgyűjtésre, imádságra, valamint fizikai aktivitásra, kétkezi munkára. Saját tulajdon nélkül nincs sem köz-, sem szent szolgálat. Ezt Isten Igéje világosan jelzi, már itt is felénk; ennek igazságát a tapasztalataink is igazolják.
Aki saját birtokára nem maradandó városként, nem önhitten, hanem hitben, és a megelégedettség lelkületével tekint, ahol „elég” neki megpihenni, hogy folytatni tudja a rámért szolgálatot, az egyben az örök élet egy áldott darabjaként tekint arra, mint az Úr ajándékára.
A léviták – az Úr parancsa szerint –, a saját városaik mellett, kaptak még hat menedékvárost (6). Ezek a menedékvárosok egyértelműen jelzik azt, hogy milyen az Isten, amiként ezt Jézus Krisztusban felénk is megmutatta: irgalmas. Valamint ezek a menedékvárosok az élő Istennek való szolgálat lényegét is meghirdetik, amely Jézus Krisztusban világossá lett számunkra: hiszen minden jogos, törvényes bosszú, minden agresszió és durvaság helyett, az irgalom rizikós, de egyetlen élhető „kultúrájának” csírái ezek.