Ismerjük meg

„MI TUDJUK, HOGY VÉGSŐ SORON VAN KIHEZ FORDULNI”

dr. Tálosné dr. Ottó Lídia édesanya és jogász. Református hitét rendületlen gyakorolja, három gyermekét keresztyén felelősséggel neveli férjével, dr. Tálos Kristóffal együtt, aki édesapa és jogász. Tudják, hogy felnőttként is Isten gyermekei, ezért bármilyen élethelyzet adódik, igyekeznek hűek és templomos gyülekezeti tagok maradni. Hét éve a megyeszékhelyről költöztek Kaposmérőbe, ahol három gyermeküket igyekeznek templomba járva, hitben nevelni.

Pajkos keverékkutya szaladgál az udvarban, ahol Matyi (8), Misi (5) Lídia (Babi 1,5) számára bőven akad játéklehetőség. Örömteli család, telis-tele hivalkodásmentes kedvességgel.

Évek óta egy gyülekezethez tartozunk, ezért tegező formát használunk a beszélgetés során. Mi az, amit szívesen elárulsz magatokról?

Egy korosztályba tartozunk férjemmel. Majdnem negyven vagyok, Kristóf éppen annyi. Régen ez nagyon távolinak tűnt, most meg nem érzem magam annyinak, pedig ez már négy évtized. Bár, ha belegondolunk, hogy nyugdíjig még 25 év van hátra, akkor azt érezzük nagyon soknak, nem az elmúlt 40 évet. Mindketten állami szférában dolgozó jogászok vagyunk. Három gyermek mellett nincs hobbink, örülünk, hogy a víz felett van a fejünk, tátott szájjal, „Ezt hogyan?” – felkiáltással nézzük, ha valaki hasonló körülmények mellett még bármi mást rendszeresen csinál hobbiként.

A sok feladat mégsem kifogás számotokra, hiszen templomba jönni van időtök. Vallásos családból származtok?

Mindketten vallásos családból származunk. Kristóf gyökeres katolikus, én szilárdan református. Nem hiszem, hogy van megtérési dátumunk, egyszerűen belenőttünk. Nálam a gimnázium a mérföldkő, ott fonódott szorosra a kötelék Istennel. Persze az ember akkor van olyan korban, hogy fogékony és kellően érett is hozzá.

Ha életutatok kilométerköveit sorra veszitek, akkor milyen jelentős évszámok, helységnevek és események szerepelnek rajta?

2004 – megismerkedés, Pécs; 2006 – összeköltözés, Kaposvár; 2007 – eljegyzés, Deseda tó; 2008 – esküvő, Nagypeterd; 2012, 2015, 2019 – gyermekek születése, Kaposvár; 2014 – új otthonunk, Kaposmérő

Milyen keresztyén értékek jellemeznek titeket szülőként?

Na, most keményednek a kérdések! Néha úgy érzem, semmivel sem vagyunk másabbak, mint egy rendes, jólelkű, de nem keresztyén család. Sok pozitív tulajdonság megmutatkozik a nem keresztyén, de jóravaló és rendes családoknál is, pl. nem ártanak másoknak, vagy segítenek, ha tudnak, vagy udvariasak… A nagy különbség talán mégis az, hogy mi tudjuk, hogy végső soron van Kihez fordulni, nem egyedül vagyunk a világban, és minden hajszálunk nyilván van tartva.

Mi a titka annak, hogy egy, kettő, majd három gyermekkel is simán templomba járók maradtatok?

Az első gyerekünknél, aki lehetett vagy kéthetes, elmentünk templomba. A lelkész köszöntő szava valami olyasmi volt, hogy „remélem, nem lesz konkurencia” – mármint a gyerek őneki hang tekintetében. Hát, kösz. Eszembe sem jutott, hogy ez általános hozzáállás lenne, ugyanakkor tudom, hogy zavaró lehet a gyerek a többi hívőnek. Végül is kismértékű konkurencia, ha cukin sétálgat vagy csapkodja a játékát a padsorban.

Próbálunk lavírozni, ami nem könnyű. Nem lehet rendesen figyelni, „átszellemülni”, ha kicsi a gyerek és figyelned kell rá is. Ezen túl próbáltuk a jó oldalát mutatni a gyerekeknek, és engedtük, hogy pl. játékot hozzanak magukkal, vagy most hogy már a fiúk nagyobbak, játszhatnak inkább a gyüli házban. Ez utóbbival befürödtünk, azt hiszem. Már kell a szülői szigor, ha olyan alkalom van, amikor nem lehet kint maradni, hanem végig kell ülni az istentiszteletet. Csak remélni tudom, és imádkozok érte, hogy Isten ösvényén járjanak, bármily hibákat követünk el a templomhoz szoktatásukban. Örülök, hogy a gyülekezetünkben soha nem hallottam negatív hangokat, sem akkor, ha bent vannak az istentiszteleten, sem akkor, ha kint éppen legóznak.

Az egész kiindulópontja egyébként a lelkiismeret belső hangja, ami szóvá teszi, hogy mekkora gazember vagyok, ha azt a heti egy órát nem tudom felajánlani Istennek, pedig Ő minden percet megad. Úgy érzem, elszomorítom őt, ha nem megyek. Titok a pörköltben van, ebben nincs; jobb láb, bal láb, jobb láb, bal láb – világítja meg Kristóf viccesen a hívő ember templomba járásának lényegét.

Gondolom, azért nem minden ennyire egyszerű és magától értetődő a gyermeknevelésben! Milyen kihívásokkal találkoztatok, és hogyan próbáltok úrrá lenni felettük?

Persze, hogy nem egyértelmű minden! Nagy kihívás, hogy környezetünkben minden gyerek túl’ digitalizált, és így a mi tiltásunk maradinak és nehezen kivitelezhetőnek tűnik. Elvi elhatározásunkat közöljük a gyermekkel: „Nem kapsz telefont, míg nem leszel ötödikes” – közben az osztálytársaknak már van. Határt szabunk a gyermeknek: „Csak öt percet gépezhetsz, mivel jól viselkedtél. Az is csak YouTube videó, és nem tölthetsz le semmit!” – eközben tudja, hogy a kortársai közül az XY már ezt meg ezt csinálta.

Kihívást jelent, hogy gyakran nem tudunk egymással két értelmes mondatot váltani, mert valamelyik gyereknek folyton van valami problémája, kérése, beszélhetnékje. Mikor ők elalszanak mi is kidőlünk, így még a világilag fontos kérdéseket is hangzavarban kell megbeszélnünk „maradj már csendben”, „hagyd már egy kicsit, hogy két szót váltsak apáddal” felkiáltások közepette. Előfordul, hogy a lelki, vagy kapcsolati kérdések sajnos teljesen elsikkadnak, s a minőségi beszélgetésről csak a tanácsadó okosoknál olvasunk. Csak remélek és imádkozok, hogy ezt az időszakot túléljük együtt.

A kütyüvilág korlátozásán túl vannak felállított családi szabályaitok, különleges szokásaitok?

Pocsékul hangzik, de az első, ami eszembe jut, hogy nincs butaság, míg nem ettek rendesen. Nálunk a „butaság” mindenféle édesség szinonimája. Számtalan szabályunk van, mert máskülönben nem lehetne három gyerekkel élni. Több nem jut eszembe, ami gondolom, azt jelenti, hogy beépültek azok a szabályok az életünkbe, és már nem tűnnek fel. Persze számtalan olyan van, amit kimondunk, aztán követi a megengedő „na, jó, csak most”…

A hitre nevelést szívesen és készséggel fogadják a gyermekeitek?

Szívesen és készséggel elfogadják – feleli Lídia jóízű nevetéssel kísérve. A nevelés diktatúra, nincs más választásuk. Hitben nevelés esetében, ha azt mondom, megyünk istentiszteletre, akkor megyünk. „Jaj, ne!” – ezt a legidősebbtől halljuk, aztán másolja a középső, mert ugye az idősebb utánzása menő. Sajnos messze nem vagyok elégedett a hitbeli nevelésünkkel. Számomra az mindennapi közös imádságot, bibliaolvasást jelentene. Na, ettől még nagyon messze vagyunk. Ugyanakkor egyik gyerek sem kérdőjelezi meg Isten létezését. A nagyobbik maga választotta az iskoláját, hiszem, erős isteni közbeavatkozás hatására. A helyi állami, és a városi református általános iskola mellett mindkét oldalon rengeteg érv szólt. Döntésképtelen voltam. Éjszakáim mentek rá a gondolkodásra, mérlegelésre. Aztán imádkoztam. Azt kértem, hogy Isten mutassa meg az utat, de úgy, hogy teljesen egyértelmű legyen, mert úgy éreztem magam, mint az anekdotabéli főszereplő, aki az árvíz idején a háza tetején ülve utasítja el két mentőcsónak segítségét is, majd számonkéri Istent, hogy miért nem segítettek angyalai. Mire a válasz: „dehát küldtem mentőcsónakot!”. Szóval én is az angyali harsonát vártam, vagy villódzó feliratot, hogy ez a jó döntés, mert a finom utalásra már vak voltam. És másnap reggel az én kis nagyfiam közölte, hogy ő a refibe akar menni.

A hitben nevelés egyik erős eleme a keresztyén ünnepkör. Hogyan ünnepelitek az egyházi ünnepeket?

A nagyünnepek ünneplése nagy változásokon mentek keresztül, mióta anyósom négyéve hirtelen meghalt. Addig karácsonykor jöttünk-mentünk, egyáltalán nem voltunk otthon. Mára kialakult a szokás, hogy 24-én reggel már kész a fa, mehet az ajándékozás, ÉS egész délelőtt csak együtt játszunk. Nem főzök, nem csinálunk semmi mást. Délre rendelünk a közelből. Ez a felállás nagyon tetszik nekik, emlegetik, hogy majd karácsonykor megint társasozunk és ételt rendelünk. Este templom – amikor nincs vírus. Aztán 25-én az anyai nagyszülőkhöz megyünk, ahol a délutáni istentiszteletre kivezényeljük a gyerekeket is.

Kihangsúlyoztad, hogy ha nincs vírus, akkor történik így az ünneplés. Érezhető számotokra egy korona előtti, illetve korona utáni időszámítás? Milyen hatással volt rátok a több, mint egy éve megjelent vírus?

Túl sok minden nem hiányzik a korábbi életből. Három gyerek mellett mi soha nem tudtuk megoldani, hogy folyton kulturális programokra járjunk, vagy étterembe, moziba, stb. Az iskola és ovi bezárás természetesen sokkolt, és mindent megváltoztatott számomra. Kristóf ugyanúgy járt dolgozni, bevásárolni, én pedig egy kicsi és egy pici gyermek mellett próbáltam helyt állni az első osztályos tanulásában. Az idei, valóban online oktatás megkönnyítette kicsit az itthon tanulást, a tavalyi katasztrófa volt. Állandóan ülni mellette, kényszeríteni, hogy nyomjad, tanuld meg, csináld meg, olvasd már, vissza kell küldeni; a másik kettőt ezalatt valahova tenni… A középső húzta a legrövidebbet.

A legrosszabb, hogy egy-egy nagyszülői látogatást aggódás, és komoly megfertőződési-megfertőzési kockázatelemzés előz meg. A legnehezebb az volt, amikor azt kellett mondanom anyukámnak, hogy most inkább ne gyertek.

Személyes találkozást családtagjaitokkal és a gyülekezettel sem pótolja az internet. Mi a tapasztalatotok az online hit-gyakorlattal kapcsolatban?

Nagyszerű, hogy létezik egyáltalán online hitélet. Nem volt mindenhol egyértelmű, hogy így is lehet. Áldás, hogy nálunk szinte azonnal elindult az online istentisztelet közvetítés, és köszönet érte. Mikor nem mehetsz templomba, az ráébreszt, hogy milyen drága, amikor egyébként mehettél. Aztán kis időre visszatér a nagyjából rendes kerékvágás, már megint nem tűnik olyan drágának. Gyarló az ember…

Persze a monitor előtt sohasem olyan, mint tényleg ott lenni. Ezer okból kifolyólag. Például: itthon sosincs csend, vagy a szemem sarkából látom, hogy fel kellene söpörnöm… Nem pótolhatja a személyes találkozást sem. De legalább van, és az is nagy segítség, hogy akár vissza is nézhető. Szóval egyszerre pocsék dolog az online hitélet, mert nem az igazi, ugyanakkor jó, mert megéreztette, hogy akkor értékeled azt, amid van, mikor megfosztanak tőle.

Reméljük, májustól visszaállhatunk a személyes jelenléttel megtartott istentiszteleti keretbe, és együtt adhatunk érte hálát a templomban! Te miért adtál legutóbb hálát?

Azért, hogy anyuék itt lehettek pár órát nálunk.

„Nálunk” – ennél a többesszámnál maradva, kérlek, hogy zárjuk beszélgetésünket egy villámkérdés-felelet játékkal. Kristóffal együtt mindketten válaszoljatok, légy szíves!

Tavasz vagy nyár? Lídia: nyár, Kristóf: tavasz.

Vasalás vagy porszívózás? Lídia: vasalás, Kristóf: porszívózás.

Fent vagy lent? Lídia: lent, Kristóf: fent.

Hegycsúcs vagy ligetes völgy? Lídia: ligetes völgy, Kristóf: völgy.

Játszótér vagy esti mese? Lídia: esti mese, Kristóf: játszótér.

Mozi vagy színház? Lídia: mozi, Kristóf: mozi.

Lehetőség vagy kötelesség? Lídia: kötelesség, Kristóf: lehetőség.

Ószövetség vagy Újszövetség? Lídia: Újszövetség, Kristóf: Újszövetség.

Jeremiás vagy Dániel? Lídia: Dániel, Kristóf: Dániel.

Sas vagy bika? Lídia: bika, Kristóf: bika.

Köszönöm, hogy bepillantást engedtetek életetekbe!

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.