Soós Szilárd mocsai lelkipásztorral még rügyfakadás előtt beszélgettünk életpályájáról. Színes világ érdekes képei sorjáztak elő, kezdve a petróleumlámpa melletti tanulással, a nagymama utolsó kívánságán és az állatorvosi terveken át, a délszláv háború lecsengésén és olvasottságon át a papír nélküli diakónusokig. Ismerje meg az olvasó a Meg van írva oldal szombati íróját, és gazdagodjon gondolatai által!
Amikor teológusként kezdtem megismerni a Dunántúlon szolgáló lelkipásztorokat, akkor a fiatal lelkészek hadát erősítetted, és most huszon-iksz év elteltével már a nagy öregek sorába kezdesz besétálni. Bizonyára az eltelt idő alatt formálódtál. Kicsoda vagy most?
Az öreg az lassan igaz. Ha a nagyot jelzőként használom, hogy mit sikerült megvalósítani a kapott hivatásomban, akkor már a kicsi is dicséretnek számít. Láttam egy filmet, „Levelek Jákób tiszteletesnek”. Egy idős, vak evangélikus lelkész levelezésen keresztül lelkigondozza a hozzá fordulókat. Egy börtönből szabaduló, korábban gyilkosságért elítélt hölgy olvassa fel a leveleket, és neki diktálja a válaszokat. Elfogy a feladat, nincs esküvő és keresztelő. Elfogynak lassan a levelek is. Megöregedett. Már nem veszi fel a papi ruháját sem, csak alsóruhában van. Ekkor egy vallomást tesz. Először Pál apostoltól idéz a szeretet himnuszából: Osszam el bár egész vagyonomat, s vessem oda testemet, hogy elégessenek, de ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Utána az életét összegzi: „Azt hittem, mindezt Őérte tettem, de talán itt volt mellettem a másik út. Talán értem volt mindez. Talán ez volt az Ő útja számomra, hogy hazavezessen.” Ezt magamra vettem, megmentett ember vagyok. Azt gondoltam, hogy én szolgálok, én vállalok áldozatot, én teszek Istenért. De szépen lassan kiderült, hogy Isten maga mellé vett, és mindent azért tehetek, szolgálhatok, hogy el ne vesszek. Ki tudja, hogy mi történik velem, ha nem így tesz.
Nagy esélye volt annak, hogy elcsússz?
Nem voltam soha rossz gyerek. Nálunk az alkohol és a cigaretta nem játszott szerepet a családban, a szüleim egy szorgalmas, egyszerű életet adtak át. Apám asztalos, édesanyám gyógyszertári asszisztens volt. Hajdú-Biharból jöttek el, nehéz sorsuk arról szólt, hogy rakták össze amijük volt. Anyai ágon a felmenőim Bocskai hajdúiból és valószínűleg Mária Terézia alatt betelepített németekből származnak. Apai ágon székelyek, a szálak Erdélybe vezetnek. Apám egyik nagybátyja Tildy Zoltánnak volt jogtanácsosa, vagy államtitkára, ő kutatta a családfánkat. Végül a család rám hagyta a levelet, mint református lelkészre, amelyben kutatásait összefoglalja, de az iratok jó része elkallódott. Így sajnos csak elfogadom kategória, bár még így is jól hangzik, hogy a Bánk bánban szereplő Petúr bánhoz is van köze a családnak. A felmenőim viszonylag szegény sorban élők voltak, mindenüket elvette az államhatalom, ha parasztok voltak, akkor a földeket, ha iparosok, akkor a műhelyt. Apámékban azt az indulatot hozta létre az, hogy látták a családjaikban a szegénység miatti küzdelmet, hogy nekünk tanulnunk kellett. Anyámnak két kérése volt, hogy mindhárom gyereke tanuljon meg úszni, és mindenki érettségizzen le – végül mindkét húgommal együtt felsőoktatásban is végeztünk. A családunkban az a mentalitás volt jelen, hogy szorgalmasan, minden napnak a maga lehetőségével kell élni. Ezt kaptam, ezt vittem tovább, tehát nem voltam rossz gyerek. Ugyanakkor még elveszhettem volna, például ha benne ragadok valamiben. Én is fiatal voltam emberi vágyakkal, de eszközrendszerem nem volt a beteljesítéséhez. Buli, utazás, csajozás, sport, kirándulás. Furcsa ezt kimondani, de nekem még saját biciklim se volt. A gimnáziumban anyám a KISZ-be simulást javasolta, hogy elkerüljem nagyapám sorsát, aztán amikor szakmát tanultam, akkor a szakszervezet felé terelt volna, hogy biztosan jó munkát kapjak. Ebből a környezetből egyszer csak megszólított az Úr Isten, és abból a vágyból, hogy olyan legyek, mint a többiek megszólított, hogy „nem vagy egyedül”. Elkezdődött valami egészen különös dolog: tudtam, hogy értelme kell legyen a dolgoknak, és azt meg kell ismernem. Konfirmáltam és ifjúsági csoportba kezdtem járni. Egy kapu nyílt ki nekem, amiben új világ tárult fel: léteznek érzelmek, van önfeláldozás, látok fiatalokat, akiket iszonyú terhek nyomnak, viselik, mosolyognak, segítenek, békések, látom, hogy imádkoznak és van lelki erejük, adakoznak, pedig nekik sincs… Ezt látva azt mondtam, itt van valami, és engem ez érdekel, mert nekem ez kell.
Isten létezésének és az ő munkájának megtapasztalása hol ért téged?
Apám Budapesten dolgozott, és összespórolt egy budakalászi kis telket. Kiskoromban ő volt a vasárnapi apuka, aki szombaton éjjel hazaérkezett és vasárnap már el is ment, és egész héten nem is láttam. Ahhoz, hogy egy szó szerint szoba-konyhát, mosdó nélkül, pottyantós a telek sarkán, igaz szentendrei pazar kilátással, be tudjon fejezni Budakalászon, eladták a motorkerékpárját és anyám bundáját, és persze a sárrétudvari házat is. Négyéves koromban megszületett a húgom, és mi, anyám a húgommal egy Csepel teherautó fülkéjében, apámmal ketten a teherautó platóján, elköltöztük a Hajdúságból abba a kicsi budakalászi házba. Később, amikor a kisház mellé felépítette apám a nagy házat, két szobával, konyhával, mosdóval, kamrával, akkor a kisház új funkciót kapott. Apámék példáján felbuzdult költöző rokonság, testvérek, unokatestvérek bázisa lett. Ott laktak, amíg be tudtak költözni a felépített házukba. Nagyon becsülöm ezért az apámat, anyámat, hatalmas dolog volt, ahogy segítették a testvéreiket és a rokonságot. Mondjuk időnként mérgesek is voltunk, mert anyám ellátta az egész utcát, akár hitelben is gyógyszerrel, sokszor nem is fizették ki. Nekünk meg csak használt ruhánk volt leginkább. Kis elsősként még petróleumlámpánál tanultam esténként, de az évet már lámpafénnyel fejeztem be. Emlékszem arra az estére, amikor apám hazahozott egy kölcsön diavetítőt, anyám és húgom aludt, de mi abban a szobában a két medvebocsot vetítettük a falra. Na, de visszakanyarodva a kérdéshez, Budakalász oda tartozott Pomázhoz, tehát a gyülekezeti ifjúságban átélt élményeim oda kötnek. Egyébként a nagyobbik húgomat találták meg előbb, és ő konfirmált először, én csak gimnázium végére. Engem a mások életében megmutatkozó isteni jelenlét vitt közel Istenhez. Viszont ebben anyai nagyanyámnak nagyon-nagy szerep jutott. Erős akaratú asszony volt, bár ezt kedvességbe tudta csomagolni. Nyaralás alatt minden este imádkoztunk, így vetette el a magot, amely később kikelt. A férje, az én nagyapám presbiter volt egykor, az akkor népszokásnak megfelelően lesöpörték a padlásukat minden évben, elvették a földjeit, a tanyáját, beléptették a tsz-be. A tsz-ből kilépett, ezért nem vették át a tejet és a tojást tőle, nagyon nehezen éltek. De ez előtte sem volt könnyebb. A háború alatt, mikor meghozták a zsidótörvényeket, akkor a faluban élő zsidó családok nem mehettek boltba, és egy-egy kisgyermekes családnak nagyanyámék vásároltak be és szerezték be azt, amire szükségük volt titokban. Kisgyermekes anyák és szolidaritás. Amikor a húgom konfirmált, akkor nagyanyám azt mondta, hogy nekem is konfirmálnom kell. Akkortájt derült ki, hogy méhnyakrákja van, és nincs sok hátra már neki, és ezzel a lendülettel jött hozzám, hogy az az utolsó kívánsága, hogy konfirmáljak, mert akkor nem marad teljesítetlenül az ígérete, mert titokban meg is kereszteltettek a születésem évében karácsonykor. Én egyáltalán így kerültem be gyülekezeti közösségbe.
Miben különbözött a környezetedben addig tapasztalt gondolkodás a gyülekezetben tapasztalt gondolkodástól?
Nagyon szerettem a biológiát, állatorvos akartam lenni, és „Kami”, a fantasztikus biosz tanár nyomta „az Isten nincs, mert az aminosavak és egyebek hozták létre a világot” szöveget, és ennek a tudománynak bűvöletében éltem. Azt gondoltam, hogy az egyházból és Istenből semmi nem igaz, a Biblia egy szemét. De mivel nem voltam elvetemült gyerek, ezért nem mondtam nemet nagyanyám kérésére. Igaz, hogy az első konfirmációs órára nem mentem el, a másodikról direkt késtem, hogy lássa Szűcs Ferenc lelkipásztor és dogmatika professzor, hogy ott vagyok. Ő úriember volt, és azt mondta, hogy „itt ülnek még kilencen rajtad kívül, ha akarsz konfirmálni, akkor időben kell jönnöd és becsüld meg a többieket; te döntesz, ha nem akarsz, akkor pedig nem kell jönnöd”. Akkor úgy elszégyelltem magamat, hogy onnantól kezdve betyárbecsületből is mindig korábban érkeztem. Ő adta a kezembe a Bibliát. Egy holland kiadású kivonat volt, amit én a hibás magyarsága ellenére is szinte együltő helyemben elolvastam. Izgalmas volt. Ezt kiegészítve elkezdtem más világvallásokról is olvasni, és érdekes volt, hogy a gimiben egyszer ez mentett meg a bukástól valamilyen filozófia, szocialista állampolgári ismeretek és marxizmus tantárgyból, ahol a marxizmus nem ment a fejembe, viszont a különböző vallásokról, teremtéstörténetekről úgy tudtam mesélni, hogy még a tanárúr is meghökkent, hogy „te nem is vagy hülye”. Az a kettőség is érdekes volt, amit megéltem konfirmáció után az ifiben, amikor ott az iskolából hozott nézeteim alapján vitatkoztam velük, majd idő múltával a biológiatanárom nézeteivel kezdtem vitatkozni az iskolában az ifiben tanultak alapján. Egy kettős mezsgyén voltam akkor, mert még nem dőlt el, hogy merre fogok esni.
Mi alapján dőlt el végül?
Nyilván az egy nagyon személyes történet. Az egyik az, hogy a halálos beteg nagyanyám nem halt meg, hanem még azt is megélte, hogy felszenteltek, és Harkányban, majd Mocsán is beiktattak, és csak 2006 virágvasárnapján hunyt el. A kezelőorvosával ismertük egymást. Szárszón és Beregfürdőn szervezett református egyetemisták hetén, mint egyetemista résztvevő volt jelen, én, mint bibliakörvezető és reggeli áhítozó. Azt mondta, most megpróbálja ő érthetően elmagyarázni nekem, hogy a betegség, ami elindult a nagyanyám szervezetében, az betokozódott, és úgy volt jelen, mint ami nincs. Szóval, így utólag látom, hogy a nagyanyám az életemben Isten eszköze volt. (elhalkul) Érettségi után állatorvosi felvételi előkészítőre jártam, lovász lettem a Budapesti Állatkert gyereklovardájában. Itt egyszer meghívtak szilveszterezni, de nem jött össze a buli, és egyedül mentem haza Békásmegyerről Budakalászra HÉV-vel. Teljesen egyedül ültem a kupéban, és egy adott pillanatban tudtam és éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Nincs magyarázatom rá, de onnantól többé nem voltam egyedül. Eddig a pontig a teoretikus, filozofikus gondolkodás volt, de attól kezdve személyes keresés lett az „istenügy”. A személyes megtérésem nem egyszeri volt, hanem hosszú folyamat. Kellett hozzá Szücs Ferenc fantasztikus analitikus precíz és alázatos teológiája és elkötelezettsége, prédikációi. Kellett hozzá a bibliaszövetséges Papp László, akiben láttam a Krisztusért cselekvő akaratot. Mindkét lelkész áldozatos ember volt. A teológián kellett Boros Géza hatása. Már a felvételi hetében segített a „dőlésben”. Akkor én fel akartam adni, de ő az áhítatán azt mondta, hogy „te, aki ott ülsz a hátsó sorban, te, aki azt gondolod, hogy haza fogsz menni, mert azt gondolod, hogy ez nem a te dolgod, akkor tudjál róla, hogy a Sátán is itt van, és azt akarja, hogy te ne legyél itt” – ez egy az egyben nekem szólt, mert a hátsó sorban ültem, és pont ezt gondoltam.
Te pedig az utolsó sorból bekerültél és végeztél a budapesti teológián.
Elvégeztem a teológiát, bár nem mindig sikerült a vizsgám fényesen, úgy, ahogy szerettem volna. Egyszer egy egyháztörténet vizsga előtt besokalltam, annyira nem tudtam tanulni, hogy ott is akartam hagyni a teológiát, de az egyik idősebb teológustársam azt mondta nekem, hogy „ha úgy érzed, itt kell hagynod a teológiát, még azt is gondolod, hogy Isten mondja ezt, de először vizsgázz le, és akkor mondd azt, hogy Isten akarja ezt”. Akkor ráugrottam a tanulásra, jól ment, és jól sikerült a vizsgám, és nem hagytam ott a teológiát. (nevet) Ebből az esetből sokat tanultam. Van, amikor dolgozni kell, nem kiutat keresni.
A teológia befejezése után hol kezdtél szolgálati szárnyakat bontogatni?
Először Gyöngyösre rendeltek ki, de a bejelentkező levelem alig érkezhetett meg a Lelkészi Hivatalba, amikor Pásztor János Budafokról bejött a teológiára, mert a Gazdagrétre távozó Lovas András helyére keresett segédlelkészt. Egy hetet adott, hogy eldöntsem, vállalom-e. Vele maradtam egy évet Budafok-Albertfalva-Kelenvölgy gyülekezetekben, ami egy jó tanulóidő volt. Szűcs Ferenc veje, Nagy Péter nagyon szeretett volna a pécsi református gimnáziumba spirituálisnak elvinni, de én gyülekezetbe vágytam, ezért Harkányba kerültem. Baranya nem volt idegen, mert teológusként jártunk le Erdős Jánossal, Pándy-Szekeres Dáviddal, Czövek Olivérrel, Sz. Tóth Ildikóval gyerektáborokat tartani, és húzott oda az a kihívás, hogy az Ormánság szélén dolgozhatok, ahova inkább úgymond büntetésből helyezték az embereket. Én szerettem. 1995-ben kerültem oda, akkor már a délszláv háború lecsengésének volt az ideje. A határon átmehettem Eszékre, az ottani menekült magyar gyülekezetbe szolgálni. Erdős Jánossal körbejártuk a háború sújtotta területeket, így jutottam el Kopácsra, Bellyére, Laskóra, Csúzára, Vörösmartra, Szentlászlóra, ahol még a szerbek uralták a területet, magyar rendszámú autóval beengedtek. Egy olyan autót használtam, amire rá volt írva, hogy délvidéki menekültmisszió. Persze találkoztunk az otthon maradt és menekült lelkipásztorokkal és emberekkel is.
Eddig dunamelléki helyszíneket jártunk be, de évtizedek óta mégis Dunántúlon szolgálsz. Hogyan kerültél át ebbe az egyházkerületbe?
Nagyon egyszerű oka van az átkerülésnek: ide hívtak. Az eljövetelünk oka egy nagyon hétköznapi dolog: Harkány egy mocsaras vidék volt, a régi parókia nem is volt szigetelve, ezért állandóan penészes volt. A délszláv háború miatt állandó katonai konvojok érkeztek Diósviszló felől, és a folyamatosan vonuló SFOR, KFOR és egyéb békefenntartó erők járművei járó motorokkal ott várták be az indulási parancsot a parókia mellett. Ömlött a diesel füst. Én gyorsan allergiás reakciókat produkáltam, és azután a feleségem és a két ott született gyerekünk is. A tüdőgyógyász tanácsa az volt, hogy nekünk levegőváltozásra van szükségünk elsősorban. Ezért kezdtem új szolgálati helyet keresni, és írtam az espereseknek. Bátky Miklós esperes (ő nagy öreg), reagált legelőször, aki nagyon jó közösségépítő volt, és lecsekkolt, majd támogatta a meghívásomat. Márkus Mihály püspök (ő is nagy öreg) szintén támogatott. Így kerültem a Tatai Református Egyházmegyébe.
Azóta Mocsával összeforrt a neved. A szíved is összeforrt a faluval?
Többször kerestek meg dunántúli, dunamelléki és tiszántúli gyülekezetekből is, de én itt vagyok. Nagyon megtisztelő megkeresések voltak, ahová örömmel is indultam volna, de mindig volt valami, amit be kellett fejezni. Egy pályázat, egy munkafolyamat, ami személyes kapcsolatot igénylő történés volt, és amit én nem tudtam, vagy épp nem is akartam elvágni.
A gyülekezetvezetés és gyülekezetépítés szüntelen program, egyik elem a másikba kapcsolódik. Milyen tapasztalattal vagy praktikával bírsz e téren?
Vezetőnek lenni nehéz, és én nem is tartom magam jó vezetőnek. Talán Németh László mondja, hogy az értelmiség feladata nem a problémák megoldása, hanem olyan körülményeket teremteni, hogy az emberek meg tudják oldani a problémáikat. Valahogy ilyen a gyülekezeti vezetés is. De nem mindig tudtam a körülményeket így alakítani. Tudom, hogy ami Mocsán van és volt, az kegyelem. Nagyon jó elődöm volt Császár Sándor lelkipásztor személyében (ő is nagy öreg), aki után például egy nagyon jó ifit tudtam összehívni, lett nőszövetség, kórus, kialakult egy templomi segítőcsoport és látogatócsoport, nyári alkotótábor, presbiteri bál, hatvanötév felettiek közös úrvacsorai közössége és ebédje. Van, ami közben elhalt, de létrejön valami más. Volt, hogy két korcsoportban négy pár segítő munkatárs foglalkozott gyermekistentiszteleten a gyerekekkel, most jó, ha három-négy gyermek van. Hullámzó, állandóan változó folyamatok ezek. Nincsen receptem, a praktikám pedig csak annyi, hogy viseljük a zivatart. Mindenre, ami történt az én eddigi szolgálatom ideje alatt, arra igaz, hogy nem álltam az Isten útjába. Ha sikerült felismernem, hogy mi az akarata, akkor minden erőmmel azon voltam, hogy meglegyen.
Reposztos voltál, most pedig a Meg van írván jelennek meg írásaid. A hobbihoz vagy a munkához sorolod az írást?
Viselem a zivatart. (nevet) Ez attól függ, hogy van-e mondanivalóm, ötletem. A témaválasztás a legnehezebb, és ebben a saját kérdéseim, a saját teológiai kérdéseim ott vannak. Covid óta rendszeressé vált, hogy a napi igéről írok egy reggeli gondolatot, és felteszem a gyülekezeti fb csoportba, vasárnap pedig az igehirdetést délután teszem ki. Ez a reggeli csendesség valami jóval tölt el, új kérdések merülnek fel és új gondolatok jelennek meg. Ezek a Meg van írvában visszaköszönnek, és emellett napi ügyek, politikai dolgok is megjelennek. Pártpolitikai dolgokkal nem foglalkozom szívesen, mert toxikus, idegrendszerre kifejezetten egészségtelen, de a politikai élet által felvetett kérdésekkel igen. Például a Balatonon zajló építkezések, folyamatok, amik figyelmen kívül hagyják a Balaton környékének kulturális örökségét, a Balaton vizének és környezetének ökológiáját, a nádas ökoszisztémáját. Ez igaz más helyekre is. Szeretem a körülvevő világot, a környezetemet, a tudományokat is. Nem vagyok szakember, de alapvetően kíváncsi vagyok, és szeretnék rálátni azokra a dolgokra, amelyekért felelősek vagyunk és tehetünk is valamit értük. Ezért jelennek meg ezek is az írásokban.
Van elgondolásod arról, hogy kiknek írsz?
Nincs. Már a Reposztnál is igyekeztem ezt kizárni, mert különben az elképzelt trollok befolyásolták volna, hogy mit írok le. Azt tudom, hogy olvassa pár egyházi és nem egyházi személy is. Abban az értelemben figyelek rájuk, hogy érthető legyen az írásom. Felülről, az egyház részéről nem határozza meg senki, és nincs semmiféle elvárás, hogy mit írjak.
Nemcsak író, hanem olvasó ember is vagy. Sokféle könyvből idézel. Milyen típusú könyveket szeretsz olvasni?
Nem vagyok annyira olvasott, amennyire kellene és szeretnék az lenni. Úgy mondom, hogy félbarbár vagyok az olvasottság terén (nevet), amiért nem nézem le magamat, de nem is dicsekszem vele. Sokkal több könyvből idézek, mint amit végig olvastam, mert elém esnek a gondolatok. Főleg az internet világa óta. Rájöttem, hogy nem mindent kell elolvasni, van, amiből elég egy fejezet. A könyvtáramból sem olvastam el mindent, hanem válogatok belőle. Tulajdonképpen a válogatás kötelezőségének teszek eleget az olvasással. Az olvasott, és engem megfogó gondolatokat nem hagyom veszni, beépítem a prédikációimba is. Sokféle témában olvasok, de legszívesebben azt, ami érint egzisztenciálisan. Építészet, etológia, szakmák, metszés, nyilván teológia. A filozófia is izgalmas számomra, mégsem értem, más meg érti. Ahogy azt sem értem, hogy a fiam nekilátott zenélni, kántorképzőbe ment, a zeneiskolában egy év alatt kettőt végzett el, és tud, Bachot játszik a templomban az orgonán, én meg öt évig próbálkoztam a tanulásával a zeneórán, és nem boldogulok.
Most, hogy szóba került a fiad, mesélnél a családodról?
A feleségemet, Gabriellát a teológia alatt ismertem meg a kötelező diakóniai intézeti gyakorlat alatt. A diakónia nem állt távol tőlem, mert hajnalonként kijártunk a Schweitzerbe mosdatni, előtte meg az ifivel Őrbottyánba jártunk segíteni (szerkesztői megjegyzés: Schweitzer Albert Református Szeretetotthon; Juhász Zsófia Református Szeretetotthon Fogyatékosokat Ápoló és Gondozó Intézmény), de én akkor Leányfaluba, az idősek szeretetotthonába mentem, mert közel volt Budakalászhoz, és ott ismertem meg Gabit, aki akkor ott volt ápoló – ma pedig már fejlesztőpedagógus. Egy nagyon jó kört, közösséget találtam ott. Nem bérmunkások, hanem egy ápolóközösség voltak. Papír nélküli diakónusok, akik tele voltak szeretettel. Reggel együtt olvastak Bibliát, kimentek együtt a temetőbe az öregek sírjait rendbe tenni, friss kiflit hoztak egymásnak, szabadidejükben kivitték sétálni azokat a magatehetetlen idős, esetenként demens embereket, akikre nem jutott máskor idő. Egyikük volt Gabi, akit látva azt mondtam, hogy mese nincs, ő az. Négy gyermekünk született, a három legidősebb a Baár-Madasba járt és kollégista volt, a legfiatalabb pedig a tatai Refibe jár. A legidősebb fiunk, András 28 éves, a SOTÉn tanul képalkotó diagnosztikát, örülök, hogy rátalált az útjára. Kincső 27 éves, diakóniai lelkületű, gyógypedagógiát tanul és logopédiára szakosodik. Dolgozott autistákkal, most pedig Pesten hajléktalanok gyermekeinek iskolájában gyógypedagógusként dolgozik. Rendkívüli módon ért a gyerekekhez, mi suttogónak hívjuk. Grafikus is, ezért ilyen munkái is vannak. Így él önálló életet. Panni lányunk 25 éves, nagyon céltudatos, nyelvészetet tanul, diplomázik. Vannak tervei a mesterképzésre is. Olyan téma, amelyhez nem tudok hozzászólni: a mesterséges intelligencia és a nyelv kapcsolata. Azt mondta, ha kell, még doktorál is a „sznobok” miatt. Azután elmegy bútorrestaurátornak, mert nagyon szereti a régi bútorok felújítását. (nevet) A legkisebb fiunk, Márton, akit elkapott a zenélés szenvedélye, 17 éves múlt.
Most, hogy a gyerekek már nagyok, jut időd rendszeres hobbira? Fafaragás, festés, barkácsolás?
Rendszeresen álmodok ezekről. (nevetünk) Hobbim az álmodozás, hogy egyszer lesz egy rendes műhelyem, ahol dolgozgatok. Ez a lelkész-sors. Minden nap meg van törve valamivel, és nincs olyan, hogy egybefüggően tudnék csinálni valamit, még a szabad nap is arról szól, hogy akkor érem utol magamat a szolgálatban. Ezért csak a madáretetés és figyelés, valamint a kertészkedés és néha úszás, séta, kocogás marad rendszeres tevékenységnek. Nagyon ritkán csinálok egy kést, megedzem az acélt. Mostanában az alkotás újra érdekelni kezdett, mert szeretnék valami kézzel foghatót létrehozni, amivel Őt tudom szolgálni. Ötvenhét év van mögöttem, és amellett, hogy lelkészként álltam és állom a zivatart, jó lenne valami kézzel foghatót mutatni, amin Ő mosolyog, örül és velem van az alkotásban. A hobbiban nem az izgatott soha, hogy nekem valami jó benne és elütöm vele az időt, hanem hogy ne tékozoljak el valamit, ami szép és jó lehet. Talán az írás alkotó folyamata is ezért van az életemben, mert Isten bevon az alkotásába. Faszobrász végzettségem is van. Az állatkerti lovász munka után voltam betanított asztalos a BKV-nál, és két évet tanultam a Kaesz Gyula Faipari Szakmunkásképzőben. Mai napig megvannak a szerszámaim. Mondjuk a CNC korszakban kicsit anakronisztikus, hiszen számítógéppel és a vezérelt marógéppel szinte mindent meg lehet csinálni. Szinte már hibát kell beletervezni, hogy emberi legyen. A teológia előtt még jártam madarászképzőbe, kirándultunk, gyűrűztünk, határoztunk. A vízimadarak kimaradtak, bár ebből itt Mocsán és környékén sokat látok. Gombaszakértői képzést is kezdtem, de felvettek a teológiára és ez abbamaradt. Ezzel egyidőben még rajzolni is jártam a Vasutas rajziskolába a Népszínház utcába, de ez is abbamaradt. Sokat kellett tanulni.
Egyszer egy lelkészegyesületi esti beszélgetéskor azt mondtad, hogy a cipőt nézed meg az embereken. Mit olvasol ki belőlük?
Két-három fontos dolog van az ember életében az egészségére nézve, az egyik ezek közül az ízületek állapota, amire nézve a cipő fontos dolog, a másik pedig a fog. A cipő a személyiség része. Nem is a márkája érdekel, hanem hogy a viselőjének jó-e és illik-e hozzá. Az tűnik fel, ha valaki nem hordja jól a cipőt, és nekem az a jó, ha fel sem tűnik például, ha egy hölgy magassarkút hord, mert annyira természetes benne a járása. Aztán mivel én a természetes dolgokat szeretem, ezért a bőrcipőket részesítem előnyben. Vannak gyermekkoromból olyan cipők, amelyekre a mai napig emlékszem, mert olyan jó volt benne a járás. A vonzódásom a jó cipőkhöz, itt nem a divatos, vagy alkalmi cipőről beszélek, a nekem jó és célszerű cipőkről, talán a hiányukból fakadt. Szerettem kirándulni és nem volt jó túracipőm. Egy munkás, sima bőrtalpú, faszegecsekkel készített bakancsban kirándultam, acélkapnival az orrában. El lehet képzelni egy húsz kilométer után a Lajos-forrásnál, hogy rúgtam le a lábamról. Később erre fröcsi talpat ragasztott a cipész. Legalább nem csúszott annyira.
Őszinte szívvel kívánom, hogy legyen mindig megfelelő lábbelid, és továbbra is tudj utat engedni Isten cselekvő Lelkének az életedben és gyülekezeted életében! Köszönöm a beszélgetést, amiben eddig hosszabb lélegzetvételű dolgokról kérdeztelek. Elfogadod a rövid, villámkérdéseket beszélgetésünk végére?
Hogyne, persze, csináljuk csak!
Nyújtózás vagy görnyedés? Nyújtózás.
Ezékiel vagy Hóseás? Hóseás.
Lépés vagy szökdelés? Szökdelés.
Míkál vagy Abiság? Abiság, mert elviselte Dávidot idős korában. Bár Dávid és a nőügyei veszélyesek! (nevet)
Lapozás vagy tépés? Lapozás. De ha türelmetlen vagyok, akkor tépek ám!
Bíborárus vagy vámszedő? Vámszedő.
Vászon vagy hasított bőr? Mindkettő, mert ez a két kedvenc anyagom.
Leviatán vagy Behemót? Behemót.
Kesernyés vagy csípős? Ez is mindkettő.
Népdal vagy műdal? Népdal.
