Ismerjük meg

Számok és hangjegyek

A dunántúli református egyházi vezetők házastársait bemutató őszi interjúsorozatunk negyedik személye Helláné Vörös Noémi, a somogyi esperes lelkipásztor, Hella Ferenc István felesége. Fiatal lányként ment férjhez, Isten négy gyermekkel áldotta meg, akik mellett könyvelői munkáját lelkesen végzi, és odaszánással látja el a gyülekezeti kántori és karvezetői szolgálatot. Ismerje meg az olvasó a háttérszerepet kedvelő asszonyt, aki örömmel támogatja férje szolgálatát!

A Dunántúli Református Kántorképzőből ismerjük egymást, és nekem úgy élsz az emlékezetemben, mint „a kanizsai lány”. De jól emlékszem, vagy máshonnét származol valójában?

Galambokon nőttem fel, oda jártam óvodába és általános iskolába. A középiskolát Nagykanizsán végeztem. A szüleim elváltak. Apukám nagyradai, ezért ő odaköltözött, mi pedig anyukámmal Nagykanizsára. Úgyhogy végül is kanizsai lány voltam galamboki szálakkal.

Ha apai részről nagyradai, anyai részről nagykanizsai volt a családod, hogy-hogy Galambokon laktatok?

Az apai és anyai nagymamáim galamboki lányok voltak, úgyhogy volt kötődés Galambokhoz. Apukám a dédszüleim telkére kezdett el építkezni, amit együtt fejeztek be a szüleim. Anyukám az ottani általános iskolában volt tanítónő. Az első három osztályban ő volt a tanító nénim. Meg is kérdezte az egyik családi ismerősünk, hogy ki adja neked a pirospontot, az anya vagy a tanító néni, és én felháborodva mondtam, hogy a tanító néni. Egyébként csak rajz és énekórán szólítottam anyának, a többin mindig tanító néninek hívtam. (nevet) Szerintem ez sem neki, sem nekem nem okozott problémát, ezért sem vitt máshova iskolába.

Egyke vagy, vagy van testvéred?

Egy nővérem van, tizenhat hónap van közöttünk. Bár teljesen különbözünk egymástól, mint egy barátnő, olyan ő nekem. Nagybakónakon él a két gyermekével, de itt Nagykanizsán dolgozik pedagógiai asszisztensként a Kiskanizsai Általános Iskolában.

Gyerekkorodban egyházi szempontból Galambokhoz tartoztatok, vagy bejártatok Nagykanizsára?

Galambokra jártunk templomba. Pomothy Dezső bácsi keresztelt. Édesapám családja római katolikus volt. Mára már Galambok is zömében katolikus, ahogy ez a környék is, vagy ha úgy nézem, az egész Dunántúlon többségben vannak a katolikusok. Mivel az anyai rész volt a meghatározóbb, és apukám nem gyakorolta a vallását, így reformátusok lettünk a testvéremmel. Az egész osztályból csak én voltam református. A katolikus hittan alatt nekem lyukas órám lett volna, de a bartánőm miatt azon is részt vettem. Elmentem vele a katolikus templomba is. Ott minden nagyon érdekes volt számomra, mert van annak egy varázsa. Hozzám mégis a református vallás áll közelebb. Pedig az apai nagymamámhoz kijárt a plébános, házi imakör volt nála, erős hitű asszonyként sokat tűrt. 

Balogh Tibor esperes úr járt hozzánk a galamboki parókiára hittanórákat tartani. (Szerkesztői megjegyzés: az interjú további részében Tibi bácsiként hivatkozik rá.) Határozott volt, de mi nagyon szerettük őt. Sokat játszottunk, énekeltünk, kedves emlék a nagytiszteletű úr nekem. Szerdán délutánonként tartotta a hittant, és csak hárman voltunk, a nővérem, egy osztálytársa és én. Hárman együtt konfirmáltunk Nagykanizsán, mert itt többen voltak a konfirmandusok.

Konfirmált fiatalként hogyan és mikor kerültél az orgona mögé?

Az úgy volt, hogy tíz évig tanultam zongorázni, és mikor tizenegyedikes voltam, Balogh Tibi bácsi bement a zeneiskolába, és megkérdezte a zongoratanárnőmet, hogy lenne-e olyan református, zongorázni tudó gyermek, aki vállalni tudná a kántorságot, mert akkor még Pomothy Dezső lelkipásztor autodidakta módon kántorizált és idős kora miatt nehezen végezte már ezt a szolgálatot. Gerócs Erzsi néni, a zongoratanárnőm engem javasolt Tibi bácsinak, mert tudta, hogy református vagyok. Ő is hívő volt, katolikus. Gyakran kaptam tőle szentképeket. Olyan is volt, hogy elbeszélgetett velem, mert előbb hazamentem a többi galamboki lánnyal, akiknek elmaradt a szolfézs órája. Nem akartam egyedül utazni a busszal, és ez lógás volt, de ő visszaterelt a jó útra.

Végül is a vasárnapi orgonálás hozott ismét össze a templommal, mert én a konfirmáció után nem jártam istentiszteletre, csak nagyünnepeken. 1998 késő őszén eljöttem Tibi bácsihoz, aki megmutatta a korálkönyvet. Örültem, mert nekem az volt a napi feltöltődés, hogy iskola után hazaérve mindig játszottam egy órát a zongorán. Hasznát érzem még mindig, mert ha nincs időm gyakorolni, ma is abból élek, amit akkor elsajátítottam, begyakoroltam. Igényem lenne rá, csak időm nincs a folyamatos gyakorlásra. De diákként minden pénteken három óra körül idejöttem, Mex kutyus már ismert, beengedett (nevet). Először elkértem a vasárnapi énekek számait a tiszteletes úrtól és mentem a templomba gyakorolni. Jaj, a Dédi, őt meg kell említenem. Azt mondta nekem, „hát, kislányom, igen nagy dolog ám, hogy téged alkalmasnak gondoltak erre és elvállaltad”, mire én mondtam, hogy „mama, megpróbálom, mert megkértek”. Advent ideje volt, és akkor sokan járnak templomba, úgyhogy nem volt egyszerű. Tudnom kellett a versszakokat, tartani kellett a tempót a gyülekezeti énekléssel. Akkor még én mentem a gyülekezet után, ma már vezetem őket, ritmikusan énekelnek. Én főleg a hangszerrel vezetem az éneklést, mert nincs erős hangom, de mikrofont sem kérek, mert a korálkönyvben nincsenek benne a versszakok, így csak az első verset tudnám énekelni. Az úrvacsora alatt azonban fontos, hogy énekeljek, mert felváltva énekelnek a gyülekezeti tagok, aszerint, hogy éppen ki nem veszi az úrvacsorát, ezért tudniuk kell, hogy melyik szövegrésznél tartunk.

Van olyan kántori helyzet, ami izgalommal tölt el?

Ó, igen! Mivel az új énekeskönyvhöz még nincs nyomtatott korálkönyv, így egy részét a régiből kísérem, egy részét nyomtatott lapokról. Előfordul, hogy nem jól írom ki a számot, belekeveredek, és az alapján teszik ki a számkirakóra; én pedig már csak az istentisztelet alatt veszem észre, hogy nem azt mondták be, amit szerettem volna, amit rutinból is eljátszok, és olyankor hevesebben dobog a szívem. (nevet) De akkor már nincs mit tenni, a bemondott éneket kell kísérnem.

A pápai kántorképzőről honnét szereztél tudomást?

Tibi bácsi szólt, hogy szívesen elküldene kántorképzőbe, és a gyülekezet vállalná az anyagi hozzájárulást. Addig szombatonként egy katolikus kántorhoz jártam, aki kicsit megtanította az orgonapedál használatát, de a háromhetes kántorképző nagyon hasznos volt. A kántorképző egy olyan hely volt számomra, ahol megérintett az Isten. A reggeli és esti áhítatok, a közösség, a közös éneklés mind-mind magukkal ragadtak. Úgy mentem el oda, hogy nekem arra van szükségem, hogy az orgonatudásomat erősítsék. Aztán kiderült, hogy alig tudok pár éneket, ezért az orgonából C1-gyel kezdtem, de gyülekezeti énekből csak A-s voltam. Az első esti kóruspróbán, amikor Veres Györgyné Petrőcz Mária azt mondta, álljunk fel, hogy beénekeljünk, csak néztem körbe, hogy tényleg mindenki feláll. Felálltam én is és ha nehezen is, elkezdtem énekelni, ha már egyszer mindenki így tett. Addig én soha nem énekeltem énekkarban.

Mély víz volt, de jól vetted az akadályt.

Főleg azért, mert a közös többszólamú éneklésnek ütős ereje volt. Azóta éneklek bátran. Egyébként a testvérem sem szokott énekelni a templomban. Mindig elkísért vasárnap az istentiszteletre és azzal segített nekem, hogy látványosan becsukta az énekeskönyvet a zsoltár vagy dicséret végén. Így jelezte nekem, hogy ez az utolsó versszak, már ne kezdjek újat. A kivonuló játék alatt pedig lapozott nekem.

Milyen volt akkoriban a kántorvizsga?

Négy év alatt végeztem el a nyolcéves képzést, C1, C2, D1, D2 szinteket jártam ki orgonán, és közben minden éneket megtanultam, abból évente két csoportot végeztem el. A karvezetés nekem nem volt annyira testhezálló feladat, idegenkedtem tőle. Nyaranta két-három művet begyakoroltam, de nem voltam járatos benne. Olyan darabot választottam a kántorvizsgára, amiben minden szólam egy hangról indult. (nevet) Jól sikerült a kántorvizsgám.

Úgy emlékszem, hogy a kántorképző végén már asszonyneved volt.

Bizony, mert 2002-ben házasságot kötöttünk, és én Bajánsenyéről is még jártam kántorképzőbe, és aztán tettem le a kántorvizsgát.

Hol és hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?

Feri 2000-ben került Lábodra és Tibi bácsit jól ismerte. Illetve az én galamboki óvónénimnek Lábod-Hosszúfalun is volt háza, és sokszor járt a lábodi templomba. Mondta Ferinek, hogy van egy kis volt óvodása, aki kántor is, és aki nagyon jó lenne lelkészfeleségnek. (nevet) Egy olyan alkalmat akartak ők, mármint Tibi bácsi és az óvónéni, hogy mi találkozzunk Ferivel. Tibi bácsi hívott is a lelkészkisköri alkalomra kántorizálni, de én nem vállalkoztam arra, hogy lelkészek előtt játszak, így az a találkozás nem sikerült. (nevet) Tibi bácsi aztán úgy oldotta meg a találkozást, hogy október 31-én este volt reformációi istentisztelet, amire Feri is eljött a gondnokasszonyaival. Akkor mutatott be minket egymásnak Tibi bácsi és Erzsi néni. Engem a nagymamám kísért el a templomba, hogy este ne egyedül kelljen átmennem a sötét sétakerten. Feri felajánlotta, hogy hazahoznak minket. Én nem tudtam a szándékukról, és akkor nem állt össze bennem a kép. Elkérte a telefonszámomat Tibi bácsitól és felhívott. Azután november 8-án találkoztunk és elég gyorsan történtek az események, mert március 15-én megkérte a kezemet, június 22-én pedig összeházasodtunk. Még nem voltam húsz!

Mit szólnál hozzá, ha most „befurikázna” egy lelkész a családba, és tavasszal megkérné a lányotok kezét, majd nyáron feleségül venné?

Látom a most tizenkilencéves lányomat és még annyira gyerek! (nevet) Tulajdonképpen a házasság egy lutri. Akkor is, ha előtte évekig ismerjük egymást, jöhet bármi. A hozzáálláson és a kötődésen múlik minden. Ha egy a cél és van szerelem, szeretet egymás között, akkor mindegy, hogy mennyi ideig ismerik előtte egymást. Feri már az elején nagyon nyílt volt, őszintén beszélt, nem akart udvarolgatni és kihasználni, hanem társat akart maga mellé. Ha ilyen lenne a lányunk kérője, akkor nem félteném őt. Nekem az eljegyzéskori válaszom nagy és életre szóló döntés volt.

Az életre szóló döntésednek négy gyümölcse lett. Kérlek, mesélj róluk!

Amikor összeházasodtunk, Lábodra költöztünk, majd később Bajánsenyére kerültünk, ahol 7 évig szolgáltunk. Bár elég nagy a távolság, mégsem volt ez gond, mert vagy anyukám és nagymamám jöttek hozzánk, vagy mi mentünk hozzájuk. Az elején Feri még tartott papi vasárnapot, azaz hétfőn nem vállalt szolgálatot, és így vasárnap délutántól hétfő estig el tudtunk menni otthonról. Ma ez már nincs így. (nevet) Az első gyermekünk, Zsanna 2005-ben a bajánsenyei parókiára született, ahogy 2008-ban Matyi is. Amikor tizenegy hónapos volt, Nagykanizsára költöztünk, mert Tibi bácsi halála után Ferit választotta meg a gyülekezet lelkipásztornak, úgyhogy Matyi már ezen a parókián töltötte az első születésnapját. Aztán nagyobb szünet után, 2014-ben született Villő. Az ő érkezése előtt egy EFOP-os projekttámogatásból megvalósuló baba-mama kiscsoportos foglalkozásokat tartottunk heti rendszerességgel, amelynek én voltam a felelőse. Anyukákat hívogattam az ismeretségi körömből, gyülekezetből, gyümölccsel készültem és egy játszósarkot rendeztünk be a gyülekezeti teremben. Egyszer csak azt vettük észre, hogy mi is „megkívántuk” a babát. (nevet) Pedig nekem nem volt kettőnél több a fejemben, mert Feriék és mi is ketten voltunk testvérek és anyukám sem támogatta a dolgot. De elindult bennünk a vágy és megkaptuk Villőkét, aki nagyon kedves és jó gyerek, hatalmas szívvel. Szilárdot pedig nem terveztük, ő jött. Sokáig úgy volt, hogy Regő lesz a neve, de ő valóban Szilárd. Szilárdan eltökélte és jött. Emlékszem, akkor rám szakadt a kérdés, hogy mit csinálok négy gyermekkel. Persze tudtam, hogy ha Isten adja, akkor gondja is lesz rájuk.

Ki melyik életfázisban tart, mennyire igényli az anyai jelenlétedet?

Zsannám júniusban érettségizett és most ősszel kezdte meg a tanulmányait Egerben az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi és Művészeti Karán képi ábrázolás szakon. Rajzol, fest, horgol, alkot kiskora óta. Nincs olyan nap, hogy ne alkosson valamit. Nagyon gazdag a fantáziája és számos technikát kipróbált és most Egerben ezt tanulhatja. Matyi tizedikes a Batthyány Lajos Gimnáziumban. Országúti kerékpározik, nem versenyszerűen, hanem a saját kedvére. Főleg társasággal teker, ezért nem kell annyira féltenem. Hihetetlen távolságokat mennek és számomra hatalmas sebességgel. Operatőr akar lenni. A covid kezdetén az apja őt állította a kamera mögé, hogy közvetítve legyenek az istentiszteletek és nagy örömmel csinálja azóta is. Ez a pálya érdekli és segítséget is kapott hozzá Karda Pál személyében, aki a mai napig tanítja őt. Esküvőkre is hívták már, reklámfilmeket vág össze, szóval van érzéke hozzá. Zongorázott és most gitározik. Van hallása hozzá, hogy a videó alá választott zene ritmusára vágja össze a képkockákat. Neki valószínűleg ez lesz az útja, pedig jó kiállású és szép hangja van, de nem a szószék felé húzza a szíve. Villőkém ötödikes lett, ő is a kisgimnáziumot kezdte el. Fuvolázik és balettozik.  Szilárdom pedig most lett elsős az új Bolyai János Református Általános Iskolában, úgyhogy még bármi lehet belőle. Azt gondolnák, hogy a negyedik gyerekkel rutinszerű az iskolakezdés, de ez nem így van. A negyedik gyerek is feladja a leckét. (nevet) Karakterénél fogva ő akkor is megpróbálja, ha én nemet mondok. Nagyon-nagy akarata van, és én engedékenyebb is vagyok ahhoz képest, amilyen fiatalabb anyukaként voltam. Megkapom a nagyoktól az összehasonlítást: „Anya, nekünk nyolcra már le kellett fürödni és meseolvasás volt, ezek a kicsik meg még kilenc órakor is fenn vannak”.

A lelkészfeleség és esperes feleség szerep járhat intenzívebb társasági jelenléttel. Ez mennyire passzol a te lelki alkatodhoz?

Ferit az tölti, ha emberek között van és beszél. Én nem annyira szeretem a protokolláris dolgokat, hanem szeretek itthon lenni és néha elfáradok a közösségi létben, ami amúgy ad egy pluszt és jó dolog, de folyamatosan nem bírom. Zsanna ebben hasonlít rám. Matyi az apjára hasonlít, őt lehet ugrasztani, megy, nem okoz gondot felnőttekkel beszélgetni. Igazi közösségi ember. Villőke és Szilárd is szívesen megy társaságba. Érdekes, hogy Zsannától tanultam meg elengedni a dolgok feszítő hatását.

A négy gyermek mellett milyen szakmai utat jártál be eddig?

Kereskedelem-marketing szakon érettségiztem középiskolában, majd mérlegképes könyvelőit végeztem. Bajánsenyén először valutapénztáros voltam a határátkelőn az IBUSZ irodában. Aztán a határőrség megszűnésével az iroda is bezárt. A szomszédasszonyunk a tsz-nél könyvelt, és nagyon akart nekem segíteni. Ki is próbáltunk egy új könyvelői programot együtt, mert nekem sem volt számítógépem és kézzel könyveltem addig. Egy bolti eladó keresett meg minket, aztán egy másik vállalkozó, és így egyre többen lettek, akiknek könyveltünk. Sajnos Erzsi néni beteg lett és sok küzdelem után meghalt. Másodszor éltem át, hogy hiába minden biztatás, bátorítás, harc, az életet úgy kapjuk és a vége sem a mi kezünkben van. Édesapám is rákban halt meg még 2002-ben, és borzasztóan nehéz, mikor tehetetlen az ember. Aztán amikor Nagykanizsára költöztünk, itt Dr. Nemes Pál anyósa, Nagy Lajosné Magyar Erzsi néni volt az egyházközség könyvelő pénztárosa, aki egyszeres könyvelést vezetett, viszont a pályázatokhoz kettős könyvvitel kellett, és akkor az az én feladatom lett. A mai napig ő a gyülekezet pénztárosa és nagyon sokat segít nekem. Aztán egyházi intézményeink lettek, először az óvoda, majd a szeretetotthon. Szeptembertől indult az általános iskola és főzőkonyhája lett az otthonnak. Szóval nagyon sok munkám van. Június végéig egy könyvelői irodában is dolgoztam egyéni vállalkozóknak, cégeknek könyveltem, ahol nagyon sokat tanultam, viszont nagyon húzós volt, mert ott nappal dolgoztam, az egyháznál pedig éjjel és hétvégén.

Annak idején a házasságkötési fogadalomban azt az ígéretet tetted, hogy segítőtársa leszel a férjednek. Mivel teszel ennek a fogadalmi résznek eleget?

Szülőtársként, kántorként, kórusvezetőként, könyvelőként segítem. És ő bízhat bennem. Tegnap is azt mondta, hogy ő így nyugodt, hogy én viszem a gyülekezet gazdasági részét. Kezdetben még az úrasztali virágot rendeztem vasárnapra, takarítottam, ha szükség volt rá, előkészítettem a szeretetvendégségeket, de ezeknek a feladatoknak most már van saját gyülekezeti felelőse. Istennek hála, mert már nem tudnám időszűke miatt vállalni. Az egyházmegyei és egyházkerületi alkalmakra azért nem megyek el, mert még kicsik a gyerekek, és én nem azért szültem őket, hogy a nagymama nevelje fel őket. Így is Bajánsenyén a két nagyra felváltva vigyáztak a segítő asszonyok a parókián, amíg orgonáltam. A két kicsire pedig míg élt és aktív volt, a nagymamám és a mai napig anyukám, valamint a nagytestvéreik, Zsanna és Matyi figyel. Ezért is van az, hogy többnyire az egyházmegyében régebb óta szolgáló lelkipásztorokat ismerem jobban.

Dunántúli vagy és mindig Dunántúlon éltél. Látsz egyedi jellegzetességet, illetve különbséget a többi tájegységhez képest?

A tájban látok különbséget, de az emberekben nem. Nekem ez a kedves, a dimbes-dombos dunántúli táj. Feri érmelléki, és nemrég voltunk otthon náluk, de az nem az én vidékem.

Akkor a nyaraláshoz is hegyes-dombos tájat választasz?

Valójában a táj nem annyira meghatározó, sokkal inkább az, hogy lehetőleg ne ismerjenek bennünket és tudjunk kikapcsolódni. Ezért is megyünk nyaranta a horvát tengerpartra. Illetve ott nem értem, amit mondanak, ezért nem figyelek rá, ki tudok szakadni a világból. Én nem vagyok aktív pihenő, szeretek sokáig aludni, napozni és ha elolvashatok egy könyvet, nekem az az igazi pihenés. Ezeket a dolgokat évközben nem tudom megtenni, mert sűrű minden napunk.

Egy emberről sokat elárul a kedvenc verse, bibliai idézete, éneke. Megosztanád ezt az olvasókkal?

Természetesen. Gyakran kapok olyan igét, ami megerősít. Most nekem a 28. zsoltár 7. verse jelent sokat: „Erőm és pajzsom az Úr, benne bízik a szívem”. És képzeld, nem régen vettem észre, hogy egy régi kulcstartómon is ez áll, de fel sem tűnt eddig. (nevet) A kedvenc énekem pedig a „Meghódol lelkem” kezdetű dicséret, ami az Úr szolgálatáról szól. Emellett persze van sok olyan ének, aminek a dallama, vagy egy-egy sora nagyon közel áll hozzám és erőt ad.

És hogyan állsz a kortárs zenével? Hallgatsz rádiót?

A konyhában van egy rádióm és sütés-főzés közben azt szoktam hallgatni. Régebben munka közben próbáltam rádiózni, de ma már inkább csendben szeretek dolgozni.

Négy gyermekes anyukaként, gondolom, közel áll hozzád a játék. Elfogadsz egy villámkérdés játékot, hogy még jobban megismerhessenek a válaszaid által az olvasók?

Elfogadom, de figyelmeztetlek, nehezen döntök, úgyhogy lehet, nem leszek valóban villám. (nevet)

Félig tele vagy félig üres? Félig tele.
Mózes vagy Józsué? Józsué.
Autópálya vagy földút? Autópálya.
Bocskor vagy csizma? Bocskor.
Kenu vagy repülő? Kenu.
Első vagy utolsó? Utolsó.
Idő vagy erő? Mind a kettő, de most legyen az erő!
Délelőtt vagy délután? Délelőtt.
Farel vagy de Beze? De Beze.
Cél vagy eszköz? Eszköz.

Köszönöm, hogy a számok, számlák, kartonok és kivonatok világából szakítottál időt a beszélgetésre! Kívánom, hogy örömteli, szolgálattal megáldott és tartalmas éveket adjon Isten neked feleségként, édesanyaként, könyvelőként és karvezető kántorként!

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.