Véletlenül jutott eszembe, de nagyon örülök, hogy így történt. A mai napon van a konfirmációm, a konfirmációnk (hisz nem egyedül voltam) évfordulója, a harmincadik. 1995. szeptember 17. Nekem ez nagyon fontos dátum, az egyik legfontosabb.
A konfirmációmról írtam már (itt olvasható: „Kölcsönzakós fiú egy homályos fényképen, avagy az én konfirmációm”), most inkább a harminc év mellett állnék meg. Harminc éve vagyok református.
Harminc éve vagyok református és ez nekem nagyon sokat jelent. Nem a megtérésem időpontja, előbb történt, de ez nem számít, egy Isten által adott lépcsőfok volt, felé, hozzá, Krisztushoz. Az utam meghatározó állomása, ami átformálta az életemet. Elsősorban keresztyén vagyok, Krisztust követő ember, akit megkeresett, megváltott, elhívott, ez a legfontosabb, felekezettől független, felette lévő, lényeg, testvére vagyok innentől mindenkinek, aki ugyanezt hiszi és éli. De az én saját életem szempontjából mégis csak fontos. Harminc éve konfirmáltam, én magam szerettem volna, harminc éve vagyok református. Harminc éve került be a nevem egy anyakönyvbe. És ez jelent valamit.
Szeretek református lenni. Nem a melldöngető módon, ami takargatni szeretné a gyengeséget. Már nem, én is jártam ott. Nem, másképp szeretek. Szeretem, mert részévé lettem, mert részemmé lett a kereszténység egyik dialektusa.
Emlékszem, az elején nagyon szerettem tanulni. A hitvallásokat is, teológiát is, de most nem arra gondolok. Az emberi részét. Azt, ami másnak reflex volt és unalmas, az nekem, nekünk, akik tizenévesen bekavarodtunk a gyülekezetbe, valami nagyon új és élő. Ehhez az is kellet, hogy az ott lévők is „éltek”, nem egy valóságtól elidegenedett csoport volt a gyülekezet. És mégis több volt ott, szerintem észre sem vették.
Jó volt tanulni a befogadó szeretetet, ami mégsem volt keretek nélküli, szépen lecsiszolt minket.
Jó volt megismerni egy gyülekezetet, az elején nem érdekelt az egyházszervezet, arcok kellettek, nevek. Kaptunk munkát is, felelősséget. Bensőséges gesztusokat, hivalkodás nélkül, azóta is sokszor. Szeretem.
De nekem a magyar kálvinista hitmegélés, a liturgia, az ifi, a gyülekezeti tagság, a szolgálat, ez mind az apa hiányát is gyógyította. Azóta is sokat gondolkodom azon, hogy mennyire nem „anya” a „szentegyház” az én számomra. Apa helyett lett apaszerű a rendszer, a rend, a tradíciók, a távlatok összefüggő rendszere.
Aztán sok minden történt. Ez az egyház egyre több mindent megmutatott magából – és mindezeket egyre inkább látom magamon és magamban. Aztán itt lett munkám is.
De láttam az Istentől elszakadt korom és társadalmam gyengeségét és töredezettségét is itt megjelenni, tapasztaltam hatalomvágyat, hallottam (és mondtam én is…) kicsinyes gondolatokat egy nagyvonalú Isten nevében. Láttam ezt az egyházat fáradtan és tétován, pótcselekvésekben elszédülve és népszerűséget hajhászva is. Kaptam már igehirdetés helyett üresen kongó vallásos beszédet, osztoztam reménytelenségben, szeretetlenségben is másokkal.
De a harminc évben megtapasztaltam ezeknek az ellentétét is, akár ugyanazoktól. Láttam gyógyulni és megújulni embereket, közösségeket. Láttam és tanultam alázatot, kaptam szelíd, de szilárd bölcsességet, hallgattam őszinte imádságokat. Láttam elégni árokbetemetés közben hű tanút, aki ezért nem panaszkodott, találkoztam sok-sok szerény őrállóval, hallottam élő és éltető igét. Találkoztam bátorsággal és hűséggel.
Közben része vagyok én is, református vagyok, az enyém is. Három évtizede. Mert valami miatt ide hívott az egyház Ura.
A konfirmációmra kapott bibliám megvan, onnan a képkivágás (arról is írtam már itt: „Mesélő Bibliák”). Nem azt használom, de nincs baja, csak viseletes, foltos, gyűrött, három év után át kellett kötni. Így szép. Valójában nem is tudnék „reformátusabb” dolgot. Ilyennek kellene lennem nekem is. Remélem efelé tartok.
