Megéled

Kölcsönzakós fiú egy homályos fényképen, avagy az én konfirmációm

Most, hogy vasárnap nálunk is megtörtént a konfirmáció, és ahogy látom, hogy egymást érik a konfirmációs fényképek mindenhol, ahogy az lenni szokott, eszembe jutott a sajátom. Egy képem van róla, annak is saját története van, Máté barátom talált rá sok évvel ezelőtt valamelyik gyülekezeti teremben, befotózta, elküldte.
Homályos kép, feketefehér filmre, rajta négy fiú és egy lány, jobbról belóg egy lelkipásztor. A hosszú hajú srác én vagyok, kölcsönzakóban.
Ősszel történt a fogadalomtétel, 1995. szeptember 17-én, nem május, nem pünkösd, nem voltunk részei a megszokott ritmusnak. Kicsit több, mint egy évvel léptünk be először a templom küszöbén. Csak beugrottunk hárman egyik barátunkkal, ő volt a negyedik, rendes református, jöttünk megnézni az ifit, ahova ő járt. Aztán mentünk legközelebb is, egyszerűen ott ragadtunk. Darabjai lettünk egy nagyon jó közösségnek, ezzel együtt pedig egy gyülekezet is befogadott. Pedig nem tudtunk reformátusul, de nem is kellett, elég volt a kíváncsiság, a vágy, hogy részei lehetünk valami nagyon jónak, elég volt az, hogy figyeltek ránk, meg volt ott valami titokzatos is, ami több volt, mint puszta emberi – ma már tudom. Elkezdtünk részei lenni a helyi református közösségnek, amikor Török Zoltán, a lelkészünk szólt, hogy ez így nagyon jó, de azért rendezni kellene a sorokat, kellene egy konfirmáció. Mi pedig beleugrottunk, jó lesz az, legyen, ha ő mondja! Bármi is az…
Szóval én akartam a saját konfirmációmat, a családomban még nem volt ilyen. A többiek ugyanígy voltak vele, bólintottak, jöttek. Másodikos gimnazista voltam, kicsit több, mint egy éve heti visszajáró ifis és istentisztelet-deszantos fiatal, fehéröves bibliaolvasó. És konfirmandus, ami annyi tett, hogy újra és újra leültünk beszélgetni arról, amit már amúgy is összeszedtünk az elmúlt hónapokban ennek az egésznek a hátterében dolgozó Istenről meg az Egyházról, aminek egyik helyi része adta a kereteket. Mi akartunk konfirmálni, de ezért nem jár dicséret, egyszerűen magától értetődő volt, hogy a közösségnek, amelyik kérdés nélkül befogadott, mi is igent mondjunk. A világ legtermészetesebb dolga volt az az őszi fogadalomtétel.
Persze nem tudtuk, hogyan kell készülni magára az ünnepre, csak úgy a magunk módján tettünk mindent. Én meghívtam a családomat, akik először voltak református templomban. Emlékszem, Kálmán bácsitól, fogadott nagypapámtól, mamám társától, aki komoly katolikus volt és az egyetlen egyházi ember a környékemen, kaptam ajándékot, de nem ezért csináltam. Nem ezért csináltuk. Meghívtuk még a közös barátokat is, mert miért ne, nagy dolog történik, jó, ha ott lesznek.
Nem volt akkor zakóm. Ki is nőttem mindent, meg hát gimnázium elején még elég volt a fehér ing, fekete nadrág kombó. De éreztem, hogy ide több kell. Buza, a padtársam segített ki, odaadta az övét. Szűk volt, vállban és derékban is kicsi, begombolni sem ment, de nem érdekelt, zakó volt az így is. Hogy miért volt szűk, máig sem értem, mert Buza már akkor is magasabb volt. De mindegy is. Szóval ott feszítettem a zalaegerszegi református templomban és életemben először komolyan gondoltam egy fogadalmat. Református lettem és akkor úgy éreztem, hogy kaptam valami nagyon fontosat. Közben pedig bár elkezdtem a hit kalandját, ami azóta is tart. Ösztönös lépések voltak, de ünnepélyesebbek, mint bármi azóta. De semmi kényszer és semmi kényszeredettség. Valójában öt szabad ember konfirmált.
Különös ajándék Istentől, hogy azon kívül, hogy közben Jézus követőjeként keresztény lettem, előtte megválaszthattam, hogy református leszek. Hogy a hitvallást reformátusul akarom megtanulni. Nem születtem bele, nem örököltem, rátaláltam, akartam és vállaltam. Nem is léptem tovább azóta sem, miért is tenném? Többször akartak közben bevonni kegyességi csoportokba, mozgalmakba, szervezetekbe, de nemet mondtam mindig, mert nem értettem, hogy minek? Elég volt a konfirmáció, megvan a játéktér, minek szűkíteni rajta? Krisztus igent mondott rám, én válaszoltam. És közben igent mondtam arra, hogy református leszek. Ennyi pont elég. Kölcsönzakóban, egy őszi vasárnap, izgulva, hogy mi lesz itt. Engem valami miatt ide szánt az Isten.
A képről még egy kicsi. Úgy volt, hogy senki nem hozott gépet, nem gondoltuk, hogy kell, jóval a mobilkorszak előtt voltunk. Lelkészünk egyik lánya, Eszter azt gondolta, hogy ez így nem lehet, behozta a sajátját és kattintott párat. Ez maradt belőle. Az egyik kedvenc képem. Másnak egy homályos kép pár feszengő fiatalról. Nekem, nekünk történelem. Kölcsönzakóban, szabadon.