Az életünknek vannak értelmezhetetlen pillanatai. Nincs benne semmi logika, ésszerűség és mégis sorsfordító hatással vannak ránk. Nemrégiben megakadt a szemem C.H. Spurgeon megtérésének történetén.
„… Az imaházban nem lehetett több mint tizenkét-tizenöt ember. … a szolgálattevő nem jött el aznap reggel – gondolom, a hó neki is útját szegte. Végül egy szikár, sovány megjelenésű férfi – egy cipőkészítő, vagy szabó, vagy valami ilyesmi lehetett – ment ki előre a pulpitushoz, hogy igét hirdessen. … de ez a férfi igencsak együgyű volt. … a felolvasott igeszakasz ez volt: “NÉZZETEK ÉNRÁM, HOGY MEGTARTASSATOK, FÖLDNEK MINDEN HATÁRAI!” (Ézsaiás 45:22) …
… A prédikátor tehát elkezdte, méghozzá így: “Valóba’, ez egy igen-igen egyszerű igevers. Csak annyit mond, hogy ‘Nézzetek!’ Na, már most, az, hogy nézzünk, ugyebár, nem kerü’ sokba. Az nem oly’, mint megemelni a lábod vagy az ujjad – nem ám, biza, ez csak annyi, hogy ‘Nézz!’ No, az embernek nem szükségös egyetemre mennie ahhoz, hogy megtanuljon nézni. … Majd így folytatta: “Aztán az ige így van tovább, hogy, ‘Nézzetek rám!’ No igön!”, mondta erős essex-i tájszólással, “közűlötök többen magatokra néztek, má’ pedig annak níncsen semmi haszonja. Magatokba’ ugyanis vigaszt semmilyet sem fogtok találni! … Jézus Krisztus azt mondja, ‘Nézz Reám.’ Néhányan azt mondjátok: ‘De nékünk várnunk köll a Szent Lélek munkájára.’ De azzal ne foglalkozz mostan! Nézzé’ Krisztusra! … Majd ez a jóember azzal folytatta, hogy így magyarázta az Igét: “Nézzetek Reám; nagy vércseppeket izzadok. Nézzetek Reám; a kereszten függök. Nézzetek Reám, halott vagyok, és eltemetett. Nézzetek Reám; újra élek. Nézzetek Reám; a mennybe emelkedem. Nézzetek Reám; az Atya jobbján ülök. Ó, te szegény bűnös, nézz Reám! Nézz Reám!”
… Hosszan rám nézett, mintha tudta volna, mi van a szívemben, és azt mondta, “Fiatalember, nagyon nyom’rultul nézöl ki.” … Aztán a kezeit felemelve egy nagyot kiáltott, úgy, ahogy egy egyszerű metodista csak kiáltani tudott, hogy “Fiatalember! Nézzé’ Jézus Krisztusra! Nézz! Nézz! Nézz! Nem kell mást csinálnod – csak nézz Reá és élj!” … És én azonnal megláttam az üdvösség útját!”
Részlet Lewis Dummond “Spurgeon – Prince of Preachers” című könyvéből
Ez a megtérés nem egy filozófiai akadémia magasröptű szemeszterén történt. Egy nagyon személyes megszólítás egy nagyon személyes pillanatban.
Nekem is volt ilyen pillanatom, amikor döntést kellett hoznom. Az életem akkor már pár éve össze-vissza kavarodott. Dolgoztam a Budapesti Állatkertben, a gyereklovardában, mint lovász, és közben az Állatorvosi egyetem előkészítő tanfolyamára jártam. Mert állatorvos akartam lenni, vagy valaki olyan, aki az állatokkal foglalkozik. De megváltozott a helyzet és fafaragást akartam tanulni. Ez egy valós álom része volt. Egy meleg műhely, ahol famunkát végzek és repül a forgács és utána gyerekeket tanítok bölcsen. Apám asztalos volt, tehát mondhatom, hogy fenyőfa és gyaluforgácsban nőttem fel. Ekkor betanított asztalos lettem a BKV-nál. Forgács munka volt bőven. Innen felvételiztem a Kaesz Gyula faipari szakmunkás képzőbe faszobrásznak. Felvettek. Minden egyenesbe került. Még inas is lettem egy Faszobrász KTSZ-nél Rákospalotán. Végh Edgárd, Ecu bá volt a mester. Hihetetlen életbölcsességű ember volt.
Azonban menetközben történt valami. Ebben az időben a konfirmációm után, már megérintett Isten. Nagy küzdelem volt ez. Mert hitetlenül mentem oda a gyülekezetébe, de nagy arccal adtam esélyt neki, hogy bebizonyítsa, hogy létezik, mert ugye a tudomány azért, főleg a mi szocialista rendszerünkben igazán nem támogatta Őt. Budakalász-Pomáz-Csobánka Társegyházközség volt, ahol Dr. Szűcs Ferenc volt a lelkipásztor. Minden vasárnap hűségesen jött Budakalászra 9 órára. Általában vele jött leánya Zsuzsanna is, aki a gyerek-istentiszteletet tartotta. Volt egy kántorunk is Béla bácsi, egyébként festőművész, aki egy harmóniumon kísérte az énekeket. Egy alkalommal Béla bá nem jött. Ezért Zsuzsanna zenélt. De valakinek be kellett mennie a gyerekekhez a gyerek-istentiszteletre. Feri bácsi rám nézett, te leszel. Az álom másik fele itt vált valóra, hogy tanítok. A gyerekek kérdeztek Istenről. Nem tudtam válaszolni. Ekkor fordult valami a lelkemben, hogy tanulnom kell. Ez október elején történt. Mivel lelkipásztorunk éppen a Budapesti Teológiai Akadémia dogmatika professzora volt, megkérdeztem, hogy van-e valamilyen akadálya annak, hogy levelező oktatáshoz csatlakozzam azonnal. Volt akadálya. Már elkezdődött. Majd jövőre.
Egy újabb izgalmas év kezdődött. Ulla, az ifivezető segédlelkészünk és férje megkérdezték, hogy biztosan levelezőn akarok menni? Mert Gyula, a férj, aki egyébként akkor színházi színpadtervező, kellékes és amatőr festőművész volt, ma már belsőépítész, szintén járt levelezőn, és azt mondta, hogy szerinte ezt nem lehet jól csinálni. Vagy, vagy. Ezt teljes erőbedobással lehet csak. Akkor nagy küzdelmem volt, hogy mi legyen. Csak faszobrászat, egy viszonylag korrekt gyülekezeti tagsággal, vagy teológia a maga bizonytalanságával. Egy januári havas napon megbetegedtem. Gyors, magas láz. De közben ott forrt bennem a kérdés. Nappali, vagy levelező? Imádkoztam, mint Spurgeon együgyű igehirdetője. Mutasd meg Uram, hogy mit kell tennem. Mint Gedeon, aki jelet kér a gyapjúval. Jelet kértem. Énekeltem, imádkoztam. Kaptam egy Igét ebben a felfokozott lázas állapotban: „Annakutána megfordulánk és indulánk a pusztába a Veres tenger felé, a miképen szólott vala nékem az Úr és kerülgettük a Szeir hegyét sok ideig.De szóla az Úr nékem, mondván:Elég már e hegyet kerülgetnetek, forduljatok észak felé.” (5 Mózes 2, 1-3) Ez abban a kontextusban jelenik meg, hogy ideje bemenni Isten által mutatott földre. Menni kell. Akkor azt mondtam, jó, tehát nappali tagozat. Ekkor azonnal elmúlt a lázam minden gyógyszer nélkül.
Lám, milyen együgyű módon értelmeztem Isten akaratát. Egy pillanatig sem gondolom, hogy ez olyan tudományos és akadémikus, ám felettébb hatásos isteni rendezés.
A következő hasonló történés már a teológiai felvételi héten történt. Nekem sokkoló volt a felvételi hét követelménye. Már három év elmúlt az érettségi óta. Itt pedig irodalom, történelem, egyháztörténelem, egyházi zene, ének, bibliaismeret, pszichológus, hermeneütika, a professzori karral beszélgetés, egy héten keresztül. Volt itt minden. Reggeli áhítat és esti. Harmadik nap estére eljutottam oda, hogy ez nem fog menni. Elkapott a kétségbeesés. Az esti áhítaton azon gondolkodtam, hogy hogyan kullogok haza a gyülekezetembe és mit fogok mondani, hogy nem bírtam tovább és abbahagytam. Ezen az esti áhítaton az exortációs teremben hátul ültem az utolsó sorban. Dr. Boross Géza homiletika professzor prédikált, nagy ismerője volt Spurgeonnek. Azt mondta: „Fiatalember, ott a hátsó sorban” – és rám nézett. „Te azon gondolkodsz, hogy nem bírod tovább és haza akarsz menni. De ez a Sátán műve. Ő akarja ezt. De Isten azt akarja, hogy maradj.” Maradtam.
Mégis vannak furcsa, megmagyarázhatatlan pillanatai az életünknek. Nem tudományos, nem igazolható semmivel. Egyszerűen a mi lelkünk találkozik Istennel és az egész egzisztenciánkat, döntéseinket megváltoztatja. Nincs magyarázat. Ha kimondjuk, akkor kinevetnek. Ha beszélnénk róla, talán bolondnak tartanak. DE hát Isten szól, így vagy úgy.
Picassot, a festőművészt kérdezték egyszer az ihletről. Ugye akkor fest, amikor ihlete van? Azt mondta, hogy nem. Fest és ez munka és menet közben jön az ihlet, ami különleges változást okoz.
Ehhez hasonlítom az Istennek való szolgálatot. El kell kezdeni, vágyni rá és Isten megérkezik. Ezek az egyszerű és furcsa pillanatok, amelyeket soha nem fogunk tudni megmagyarázni.
