Sűrű, szinte áthatolhatatlan, elveszejtő őserdő a dzsungel. Ökoszisztémáját némileg elferdítve a köznyelv a kíméletlen, kizsákmányoló helyzetet nevezi így, ahol az érvényesüléshez vagy a túléléshez nincs szükség erkölcsre vagy igazságosságra; a gyengébb elbukik, az erősebb pedig gátlástalanul érvényesíti akaratát.
Valójában a természet alkotta környezetben az egymásra épülő, kapcsolatban lévő élővilág – igényeivel, érdekeivel – az élet fenntartását szolgálja, míg az ember viszonyrendszerében ez a modell az egyén érdekeivel, igényeivel nem az élet felé konvergál.
„Tudod hol vagy? A dzsungelben vagy. Meg fogsz halni!”
Az emberi kapcsolatok dzsungelének egy speciális alakját dolgozta fel a Guns N’ Roses együttes 1987-ben kiadott debütáló albumuk nyitódala. Abban hangzik el a fenti mondat is. Empirikus ismereteik alapján, nyers őszinteséggel fogalmazták meg azt a szubkulturális közeget, amelynek üzenete tágabb értelemben ma is aktuális.
A klasszikus, blues és country alapú hardrock fénykorának utolsó nagy dobbanása volt a Guns N’ Roses. A nyolcvanas évekre a stílus nagyjából tartalmilag kiürült, a zeneipar „az igényeket úgy a legegyszerűbb kielégíteni, ha az igényeket is mi áruljuk” elve begyűrte maga alá. Nem kellett komoly üzenet, elég volt a szex, drog, rockendroll életérzés sémáinak ismételgetése.
Az L.A. Guns és a Hollywood Rose zenekarok egyesüléséből megalakult Guns N’ Roses azonban máshogy gondolta. A zenei tehetségükhöz mondanivaló is akadt, és nem voltak restek ezt el is mondani. A negyven évvel ezelőtt megjelent első albumuk egyik oldalát tele is rakták azzal, amit láttak, tapasztaltak, tudtak, gondoltak a világról. Hogy is mondjam… erről a világról alkotott képről már a lemez címe sem ígért sok jót: Appetite for Destruction – Étvágy a pusztításhoz.
A nyitószám, a „Welcome To The Jungle – Üdvözöllek a dzsungelben” vezet be az emberi mélységek bugyrába.
A valóságosan megélt történet egyszerű: fiatal srác megérkezik a nagyvárosba, ahol aztán a mindenféle csábítás dzsungelében elvész.
A megkísértés ismer. Tudja, hogy mit akarsz. Éleszti benned a vágyat, és megmutatja, hogyan kaphatod meg azt, amit akarsz. Mert neked minden jár, és minden érted van. És amikor már magasan vagy, soha nem akarsz lejönni.
Több ez a dal, mint a kábítószerek és egyéb élvezeti drogok függősége. Ez a dzsungel ma szebb és vonzóbb ruhában mutatkozik meg, jóléti drogokkal csábít. Ez a ma mindent leuraló hedonista, öntelt embereszmény dzsungele, ami elhiteti, hogy nemcsak minden jár neked, de meg is kaphatod. Az árral ne törődj. Valójában már régen nem csak a vagyonunkra ácsingózik, hanem a meglevő értékrend teljes szétverésére, egy olyan világ felépítésre, ahol nincsen Isten kijelentett akaratára épült örök, minden érdektől és akarattól mentes teljes és tökéletes igazság.
Az erkölcsi relativizmusról szól ez a dal, vagyis arról, hogy a dzsungelben viszonylagossá válik az, hogy mi jó és mi rossz. Sőt, arról, hogy a jó és a rossz, a sötétség és a világosság együtt, sőt egymásban létezik. Ez a dzsungel lényege: színesnek hazudja a szürkét. A nyomorunk az, hogy színlelt színei vonzóbbak ma, mint a valós színek, pedig nem a világosság felé vezető ösvényre, hanem a dzsungel sötét mélyére csalogatnak.
(Az utolsó idők ámítói: …lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleikkel szemben engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, könyörtelenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői – 2Tim 3,1-4)
A dal aztán kikiabálja a mámorító dzsungellét végét: ha jár is neked minden, ha meg is kapsz mindent, ez mégsem a boldogság felé vezet. Mert a dzsungelben mások is így élnek, és sok az, akinek minden jár, de kevés a minden, ami jár: „Nézd, ahogy térdre kényszerít… Üdvözlünk a dzsungelben, itt minden nappal egyre rosszabb, Megtanulsz állatként élni a dzsungelben, ahol azt játsszuk, hogy amire megéhezel, amit meglátsz, azt el is veszed, mert mindent megkaphatsz, amit csak akarsz, de jobb, ha nem tőlem veszed el… Tudod hol vagy? A dzsungelben vagy. Meg fogsz halni!”
Az elhitetett magasságból le fogunk zuhanni, a számlát benyújtják, és ha mással nem, hát a vérünkkel, az életünkkel fizetünk érte.
A jó hír azonban az, hogy van kiút a dzsungelből, ahol az élet nem a magammal, hanem a Krisztussal való kapcsolatban teljesedik ki. Az Úrral, akiben ott van az irántam érzett életet adó, megváltó szeretet, aki már megfizette az árat azért, hogy a kifogyhatatlan mindenségből a valóban nekem járó részt megkapjam. És ez a rész jó!
Az Evangélium világossága áthatol a sűrű bozótoson, kigyomlálja és a sűrű, szinte áthatolhatatlan, elveszejtő dzsumbujból kertet alakít. Ehhez hív munkásnak, kertésznek bennünket, és ez az, ami igazán felemel, ehhez kell valódi bátorság, erő, hit és akarat: letenni kezünkből az értéktelen lomokat, és felvenni a kerti szerszámokat. Mert Jézus azt mondja: Üdvözöllek a kertemben!
