Pilinszky János Négysorosa Áldozó csütörtök tükrében
„Alvó szegek a jéghideg homokban.”
Még ott van az emléke a meghidegült emberi lélekben, még néha hallani a róla való beszédet is a mérgező zajban és ha tagadjuk, akkor is jelen van mindenhol a lenyomata a világtörténelem fordulópontjának: az Isten Fia az életét adta az emberért a kereszten.
„Plakátmagányban ázó éjjelek.”
Hiába kenünk retusált arcokat magunkról a falakra, ázott papírként foszlanak le az éjszakáink magányában. A láttatott mosoly semmi. Legfeljebb kontrasztot ad a szomorúságnak. Mint minden látszólagos minden valós hiánynak. Az Istentől elszakadt ember elszakadt mindenhonnan.
„Égve hagytad a folyosón a villanyt.”
Elmentél. Nem bandukolhatunk melletted májusaink akácai között, mint a tanítványok Galilea köves, poros útjain. De úgy hagytad a villanyt a folyosón, mint aki mindjárt jön is vissza. Vagy mint aki nem akart sötétben hagyni minket. Kétezer éve égő mécses aranyló olaja a Lelked közöttünk.
„Ma ontják véremet.”
A kivetettség érzése pillanatról pillanatra, egyre inkább jelen idejű. Ha nem ma, akkor bármikor. Nem lehet megúszni. De gondolhatok rá úgy, mint a gyerek egy bukfencre a folyosón. Még a villany is ég. Hopsz, és már talpra is álltam, pont ott, ahol te becsuktad magad után az ajtót.
Kétezer éve várakozunk. Néha ünneplőbe öltözött, friss lélekkel, virágcsokrot szorongatva a napsütésben. Máskor toporogva, türelmetlenül, mint aki percenként kilép az út szélére, hogy figyelje, mikor jön végre a busz. Aztán van úgy, hogy csendesen várunk, odabent a tiszta szoba asztalánál, fahéjas sütemény illatában üldögélve. De van úgy, hogy elfelejtünk várakozni és csak sodródunk erre-arra, mélyre, magasra. Milyen jó, hogy nem a mi várakozásunkon múlik, hogy visszajön-e, és az sem, hogy mikor jön vissza!
Mi megéljük a magunk részét:
„Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”
Jézus pedig ezt mondja:
„Bizony, hamar eljövök” (Jelenések 22:20.)
