A kórházak folyosóin óráról órára váltják egymást a családok, miközben a város ugyanúgy zajlik tovább. A buszok menetrend szerint késnek vagy érkeznek, de még a kenyér is ugyanúgy sül, mintha semmi sem történt volna. Pedig valahol most is, míg valaki épp ezen sorokat olvassa, visszavonhatatlanul megváltozott a világ egy piciny kis szelete.
Azt mondják, ilyenkor egy gyermek születik, de én inkább úgy képzelem, hogy egyszerre több ember jön a világra. Egy anya, aki még bizonytalanul ismerkedik testében egyedül maradt önmagával. Ott az apa, aki egyszerre érzi magát erősnek és évekre leterheltnek. Világra jön egy család is, amelynek még idegen az új ritmusa. Ezzel egyidejűleg pedig megszületnek különféle érzések is. Ma a következő érzéseket szeretném nevesíteni a születés mentén: öröm, aggodalom és bűntudat.
A vajúdás fájdalmát felváltja a megkönnyebbülés és az öröm. Amikor az apró kéz az ember ujjára simul, egy álmos tekintet néhány másodpercre találkozik a szülei pillantásával, hirtelen minden lényegtelenné válik, ami addig fontos volt. A világ összezsugorodik egy kiságy méretére, és közben soha nem látott távlatokat nyit. Olyan hajtóerő van ebben az életörömben, ami hegyeket képes megmozgatni. Isten csodálatos ajándéka, hogy enged bennünket szülővé válni és érteni azt a mindent átjáró örömöt, amivel megteremtette a mindenséget. Ezt nem lehet kicsire összepréselni vagy bezárni. Tele kell kürtölni a világot: az élet drága kincsét kaptuk!!! Aki szülőként közel engedi magához azt a képet, hogy Isten gyermekei vagyunk, máris egy lépéssel közelebb került az Ő szívéhez.
De az a tapasztalatom, hogy az öröm nem szeret egyedül járni. Kézen fogja az aggodalmat, és együtt költöznek be az ember szívébe. Ahol gyermek születik, attól a naptól fogva minden veszélyesebbnek látszik. A csend túl hosszú – lélegzik még? A sírás miért állandó – mit nem értünk? A lakás meg…kész aknamező! Hogy élhettünk itt eddig?
Azt hittem, amikor megszületik a lányom, én is egyből megérkezem az anyaságba. Sőt, ahogy a legtöbbeknek, nekem is az volt a tervem, hogy mindent előkészítek, hogy rendben legyen az érkezésre. Ehelyett császármetszés után egy fájó testtel és ezer kérdéssel tértem haza a kórházból. Az első napokban úgy éreztem magam, mint aki idegen földre landolt. Minden mozdulat fájt és meg kellett tanulni, hogyan kell felülni egészen addig, hogy hogyan kell felemelni egy újszülöttet,
A legmélyebb fájdalmat mégsem a seb okozta, hanem a legtöbbször társadalmi nyomásból fakadó irreális bűntudat. Az a csendes, makacs hang, amely újra és újra rákezd ha van gyerek, ha nincs: elég jó vagy-e? És úgy tűnik, ebben mindig akadnak segítőink. Ha egy házaspárnak nincs gyermeke, előbb-utóbb megkapja a kérdést: „Mikor lesz már?” Amikor megszületik az első, hamarosan érkezik a következő: „És kistestvér?” Ha valaki szoptat, túl sokáig teszi, vagy túl rövid ideig. Ha dolgozni megy, túl korán megy vissza. Ha otthon marad, miért nem építi a karrierjét? Mintha létezne egy láthatatlan vizsga, amin minden nap át kell menni.
De van, hogy nem sikerül átmenni ezen a vizsgán. Van, hogy elfogy az erő, és ott sírsz a fürdőszobában, miközben odakint egy kisbaba bömbölve keres, vagy épp egymásra bámulva bőgtök. Van, hogy úgy érzed, magadat sem tudod összetartani, mégis neked kellene valaki más biztonságává válnod. És van az a szülés utáni depresszió, amiről szégyenkezve sem beszélünk, mert az mindig csak mással történhet meg. „Hiszen a mi családunkban a nők mindig erősek voltak és kibírták.” Főleg a hívő nők nem engedhetik meg maguknak, mert az talán a hitetlenség látszatát keltené.
Én nem tudom, hogy a kiégés, a depresszió és a gyengeség mikor lett a hitetlenség szinonimája, de nagyon hálás vagyok Istennek, hogy Ő még más szemmel néz ránk, mint ahogy sokszor mi mérjük egymás hitét és értékét. Olyan Istenünk van, akihez feljut népe nyomorúsága, aki nem süket a jajszóra, és aki rátekint szolgálólánya megalázott voltára. Jézusban az öröm teljességét szánja nekünk, ami csak úgy lehet, ha feloldja és gyógyítja azt, ami bűntudattal, szégyennel és nehézséggel tölt el.
Mindaddig, amíg tagadjuk a kiégés és minden egyéb nehézség meglétét a keresztény ember életében, elzárjuk az újjászületés útját. Márpedig nincs születés vajúdás, vágás, vér és verejték nélkül. Így jöttünk ebbe a világba és nincs más útja az újjászületésnek sem.
Kép: Erlitz Eliza festménye
