Hogy is kezdődik a napunk? Felébredünk, utána a többségnek jöhet is a magunkhoz térítő koffein, hogy kinyíljon a szemünk legalább résnyire. Tisztálkodás után felöltözünk, lóhalálában még bekapunk egy-két falatot, hogy a gyomorsav ne marja szét a gyomrunkat délig. Ez az egész cselekvéssor nem tart tovább fél óránál, mégis rányomja a bélyegét nem csupán a napunkra, hanem tulajdonképpen az egész életünkre, hiszen a szokásaink meghatároznak bennünket.
Az említett 30 percben van egy fontos részlet, ami felett mi férfiak könnyen átsiklunk: az öltözetünk. Pedig tulajdonképpen ez az első üzenet a külvilág, az embertársaink felé. Mert nem csak a fizimiska alapján ítéljük meg egymást, hanem óhatatlanul rápillantunk egymás öltözékére, ugyanis a ruházatunk árulkodik arról is, hogy kik is vagyunk, illetve hogy kinek akarunk látszani. Most nem a divatra gondolok, mert ahhoz nem igazán értek. Sőt vagyok annyira elvetemült, hogy meggyőződésem szerint a divat olyan csupán, mint a kolomp hangja, amit sokan vakon követnek, miközben üzlet az egész, és valójában a pénzről szól. Ezt a teóriámat abban is igazolva látom, hogy szakadt rongyokat drágábban el lehet adni értelmes (?) embereknek, mint a konszolidált, jó árut. Én egyébként hagyományosan, férfimódra öltözködöm. Azt veszem fel, ami a szekrény polcán legfelül van. Ilyenkor szokott jönni az én szeretett stylistom, aki összevonja a szemöldökét, és már csóválja is a fejét, hogy nézek ki, és vele ebben a ruhában nem mehetek el még a sarokig sem. Olyanokat is szokott mondani, hogy a fekete nadrágba ne merészeljek barna övet húzni úgy, hogy közben fekete cipőt veszek hozzá. A fehér zokni tilalmát ebben az esetben már meg sem említem.
De még véletlenül sem szeretnék senkit a saját személyes problémáimmal terhelni, mert ez a téma ennél sokkal fontosabb. Az első benyomásnak ugyanis alapvető része a ruházatunk, hiába is mondják, hogy nem a ruha teszi az embert. Minden egyes ruhának van valamilyen üzenete: egyik a trendiségével hivalkodik, a másik feltűnővé teszi viselőjét, hogy csak rá figyeljen a célközönsége. Van, amikor épp a beleolvadás, vagy épp az azonosulás a cél. Az öltözete és a megjelenése kapcsán a szemlélődő megpróbál egy képet kialakítani a másik emberről, hogy valójában ki is lehet, milyen is a másik. Általában ez pillanatok alatt megtörténik, gyorsan megy a besorolás valamilyen kategóriába. Sok esetben az a legnagyobb segítség, hogy az illető ruházata plusz információkat is hordoz viselőjéről. Ha csak a szomszédunkban dúló háborúra gondolunk, a katonai egyenruha és rang az azonos oldalon állók között tiszteletet parancsol, míg a másik oldalon kiiktatandó célponttá tesz.
Egy öltönyös, nyakkendős férfit általában több tisztelettel kezelünk, mert úgy gondoljuk, hogy bizonyára tanult, befolyásos, fontos és/vagy tehetős ember az illető, és ez kijár neki. De ha ugyanaz az ember kopottas, szakadt ruhában jelenne meg, már nem vágynánk annyira a társaságára. Az orvosi fehérköpenynek is van hatása, és nem csak a vérnyomásra, hanem pl. a bizalmi indexre is, hiszen olyan dolgokat is megosztunk vele, amiket nem feltétlenül kötnénk mások orrára. De a munkásruhának is megvan a maga becsülete, főleg amikor sürgősen valódi jó szakira van szükség.
Egyszer összehozott a sors egy fiatalemberrel, akivel néhány hideg „malátaleves” (ti. sör) elfogyasztása közben beszélgetésbe elegyedtünk. Jól szituált ember benyomását keltette, ezért is volt különösen mellbevágó a foglalkozását firtató kérdésre adott válasza.
-Kijárok külföldre zenélni – mondta.
-Talán valami neves helyen lépsz fel? – kérdeztem tovább.
-Á, dehogy, utcán zenélek és kéregetek.
-És vannak, akik megsajnálnak? –folytattam értetlenkedve.
-Hát, láthatod. Most is abból nyaralok, amit így megkeresek.
-Nem gondoltam volna, hogy ebből így meg lehet élni!
-Pedig ez az igazság. Bár egyre nehezebben, mert sok az eszkimó és kevés a fóka.
-Ránézésre nem gondolnám, hogy bárkiben is képes vagy felgyújtani a részvét legapróbb szikráját! Szerintem sokkal inkább az irigységét.
-Nem is így szoktam kiállni, van nekem egy „fellépő ruhám”, ami rongyos és szakadt. Fejembe húzok egy hozzáillő parókát, és kell még egy kis smink is. A városban lévő P+R parkolóban van az öltözőm, aztán indulhat is a fellépés. – teszi hozzá nevetve.
-Nem gondolkoztál azon, hogy azok, akik adakoztak neked, mit gondolnának, ha meg tudnák, hogy a te rászorultságod csak színlelés, semmi más.
-Szerinted akkor ez csak az emberek becsapásáról szól? – kérdezett vissza.
-Igen, én így látom.
-Szerintem meg egy hiteles alakítást látnak, aminek persze ára van. Shakespeare már régen megmondta, hogy színház az egész világ és mindenki játssza a maga szerepét ebben a darabban. Csak be kell kapcsolni a TV-t vagy a rádiót, esetleg belelapozni az újságokba, mindenhol jobb rosszabb alakításokkal találkozunk: a saját oldalon álló szereplőnek igazat adnak, míg a másik oldalon fellépőket jobb esetben ripacsoknak, de inkább köztörvényes bűnözőknek nevezik. Ezt politikának hívják, pedig valójában színház ez is.
Miután abbamaradt a beszélgetésünk, elgondolkoztam azon, hogy vajon felmentést adhat-e az átverést illetően az a tény, hogy mások sokkal nagyobb tétekben csinálják ezt. Szerintem nem. De söpörjünk egy kicsit a saját házunk táján is. Az egyházban nagy tisztesség, ha valaki magára öltheti a palástot, és ezért kijár neki a nagytiszteletű megszólítás. De túl ezen a fekete ruhadarab hatalmas felelősséggel is jár, hogy viselője ellen tudjon állni mindenféle kísértéseknek, és becsületesen el tudjon számolni a híveknek úgy lelkiekben, morálisan, mint anyagiakban. Nagyon nem mindegy, hogy ki van a palást alatt, nagyon nem mindegy, hogy mi van annak a szívében, aki igyekszik felöltöztetni és így „felszolgálni” a gondolatait a szószéken. Sajnos sokszor ebben a közegben is igaz, hogy a legújabb divat elementáris erővel hat és sok követőt szerez magának az újdonság varázsa. Szép és ünnepelt az is, amikor azt mondják el a gyülekezetnek, amit az hallani akar. Amikor a szónokok szépen becsomagolják ezt hol mézes–mázos szavakba, hol kegyes, csöpögős, kánaáni nyelvezetbe, vagy esetleg „bátor” kirohanásokba, attól függően, hogy mi a célközönség elvárása, illetve kiket kell meggyőzni, befolyásolni. De még a látszólag krisztusi igehirdetésben is könnyen válik az ingyen kegyelem olcsó kegyelemmé, mikor az „Isten mindenkit szeret úgy, ahogy van” szlogenné silányult mondat mellől elmarad a figyelmeztetés: „Eredj el és többé ne vétkezz!”. Amikor elmarad az igaz bűnbánat és a változás, mert a „jó vagy te így is” felmentést ad mindenre.
Az egyenes embert a gaztól az különbözteti meg, hogy sokszor nem igazán simulékony, de mindig igyekszik hűséges, következetes és megbízható maradni. Az ilyen ember szaván és ígéretein el lehet nemcsak indulni, de előre is lehet haladni a mindennapi ügyekben éppúgy, mint lelkiekben, hogy együtt jussunk el Krisztushoz és miénk legyen az ő áldása.
Amikor holnap reggel felébredünk, és a megszokott harminc percben újra a szekrényünk előtt állunk, gondoljuk át: mi az az üzenet, amit magunkra öltünk? Csak a külvilágnak játszunk egy szerepet, vagy a szívünk és a ruhánk összhangban vannak? Krisztus nem jelmezeket keres, hanem tiszta szíveket. Ne elégedjünk meg a látszattal, és ne érjük be az olcsó kegyelemmel. Öltsük magunkra inkább az őszinteséget és a hűséget – mert ez az az „öltözet”, ami nemcsak a sarokig, de a célig is elvezet.
