Van már több mint egy éve is, hogy először ajánlotta nekem valaki, hogy megjelent egy új „Jézus élete” film. Sorozatban. Hááát, gondoltam, köszi, dee… Szóval láttam én már sok ilyet. Jót és szépet és meghatót, meg az ingerküszöbömön átdöngetőt is, és már nem annyira érdekel. Inkább olvasom az evangéliumokat, az egy tök jó Jézus-sorozat!
Mert már úgy vagyok ezekkel a Jézus-filmekkel, hogy vannak abból a nagyon szent félék, művésziek és nekem kicsit már patetikusak, amikor Jézus többnyire merev arccal csodákat tesz, meg felmondja, ami le van írva amúgy is az Újszövetségben.
A tanítványok tényleg elég kétdimenziósak, valahogy mind ugyanúgy néznek ki, Péter többnyire nagydarab és illendő keretek közt hangos, és felmondja, ami az evangéliumban le van írva, hogy ő mondta. Lévi-Máté egyszerre csak puff, megtér, Tamás kicsit hitetlen, Júdás meg néha lopva csúnyán néz. A zsidó papok is mind egyformák, és ők aztán mind egyformán csúnyán néznek. A római katonák is egyformák, és ők csúnya dolgokat is csinálnak.
Aztán meg vannak a „tabudöntögetős” Jézus-élete filmek, amikben Jézus amolyan hippi. Jófej, de igazából lúzer. És sokkal izgibb akár Péter, hát még Júdás személyisége. Pilátus meg még vicces is! Vagy kiderül, hogy az egész story átvágás, és van egy true story verzió… Szóval, köszi, de nem.
Aztán mostanában egyre többet hallottam erről a The Chosen-ról, olyanoktól is, akik nekem tényleg számítanak, és valaki adott egy linket is, úgyhogy mégis belenéztem. Apám! Nos, ez valami egészen más, mint bármi, amit eddig láttam. És egyáltalán nem csodálom, hogy abszolút nem hívők között is nagyon nagy nézettsége van.
Azóta már majdnem teljesen végignéztem az elérhető első két évadot, és elolvastam sok véleményt is róla. Mind igen lelkes, de nem mindegyikkel tudok egyetérteni. Van, aki szerint ez is tabudöntögető, meg hogy Jézus milyen vicces. Szerintem az egész „egyszerűen csak” evangéliumi. Bizony.
Amennyire nem hasonlított szemernyit sem az eddigi ilyen témájú filmélményeimre, annyira volt valahonnan nagyon-nagyon ismerős. Főleg Jézus. Néhány rész után már meg is tudtam magamnak fogalmazni, hogy honnan. Csak kimondani fura most, hogy hát a Bibliámból és az életemből. Hogy ez Ő!
Akivel naponta beszélgetek, Akinek kifakadok és panaszkodom és végighallgat, Akibe ezerrel kapaszkodom és hagyja és örül neki, Aki teljesen kiszámíthatatlan dolgokat csinál az életemben, és én körözök nem keveset, mire kimondom, hogy oké, akkor most ez mi céllal is… Aki néha eltűnik, és akkor nagyon nehéz és összezavarodott minden, Akitől kérek és döbbenetesen apró dolgokban válaszol, közbelép, megajándékoz, én meg csak sírok és nevetek és boldogan válaszolom én is, hogy „Annyira szeretek!” – és tudom, hogy Ő is nevet…
Nem tudom, hogy lehetséges ilyen filmet csinálni. Illetve azért vannak sejtéseim.
Legfőképpen az, hogy a filmsorozat írója és rendezője, Dallas Jenkins egy mélyen hívő baptista ember, aki életküldetésének tartja, hogy úgy tegyen bizonyságot Jézusról, hogy az mindenki számára közel hozza Őt, de egyszersmind hű legyen a Szentírás bizonyságtételéhez. Mindebben segítségére volt több szaktanácsadó, többek között egy római katolikus evangéliumi hitű pap, egy evangélikus teológusprofesszor és egy zsidó rabbi is, akik segítettek abban, hogy a sorozat minél hitelesebb legyen teológiai, kultúrtörténeti és szociálpolitikai szempontból is: biztosra akartak menni abban, hogy a sorozat a lehető legbiblikusabban, a lehető leghitelesebben készüljön el.
Aztán nem mellékes, hogy a Jézust megjelenítő színész, Jonathan Roumie, egy élő hitű keresztény, egy egyiptomi ortodox (vagyis kopt) apa és egy katolikus ír anya fia. Aki életének annyi többé-kevésbé sikeres próbálkozása után mélységes alázattal és megilletődöttséggel, és a protestáns forgatókönyv íróval és rendezővel tökéletesen együttműködve igyekszik megformálni a Megváltó karakterét.
Aztán, hogy a készítők nem egyetlen filmet csináltak, vagyis nem kellett kábé 120 percbe belegyömöszölniük az evangéliumok történeteit, hanem volt tágasságuk kicsit körbejárni a szereplőket és a történéseket is. Hiszen János az evangéliumában is arról tesz említést, hogy ha mind meg akarták volna írni, amiket Jézus tett, maga a világ sem tudná befogadni mind a könyveket. (És akkor még a „sorozatok” sem volt bevett műfaj…)
De így lehetőség nyílt feltenni a kérdéseket, hogy miért volt olyan fontos a vizet borrá változtatni, hogy egyáltalán miért ment egy Nikodémus-fajta farizeus Jézushoz, hogy miért volt életfordító a halászok számára az az egy nagy halfogás, hogy miért állt fel Máté egyetlen szóra a vámszedő asztala mellől, hogy Jézust kövesse, és miért ütött akkorát Nátánáélen az, hogy Jézus látta őt a fügefa alatt. És sikerült teljesen életszerű, a nézőt egzisztenciálisan bevonó, és sem az evangéliumokkal, sőt még az Ószövetséggel sem disszonáns válaszokat adni minderre!
Mert a tanítványok immár nem kétdimenziósak, hanem valóságos életű emberek, háttértörténetekkel, nagyon jó személyiség-megjelenítésekkel, amikkel azonosulni is lehet. Az epizódok során nekik hála, hogy a néző teljességgel bevonódik, és a Krisztus utáni első század, a Jézus-történések részese lehet. A tanítványi lét részese! Amiben nőknek tökéletesen ugyanúgy része lehet. Hogy ott lehetünk mind, a saját élet-csomagjainkkal is – Jézus mellett.
Mert ez a sorozatbeli Jézus tényleg a Mester, az Isten Fia, Izráel királya, a világ Megváltója! Úgy van emberileg közel hozva, hogy szemernyit sem csorbul az istensége. Valóságos Isten és valóságos ember. És ez a kettő nem kioltja, hanem erősíti egymást. Ennek része, hogy Jézusnak van humora. Nagyon sok helyzetben előjön. És az a döbbenetes, hogy számomra nem is az emberi oldalát erősíti, hanem – ahogy egyébként mások is sokan mondják – éppenséggel az istenit. Az erő, hatalom, odahajlás, a teremtő fantázia és együttérző irgalom megnyilvánulásai ezek. Az Úristen humora…
Amikor a sorozatot nézni kezdtem, azt hittem, hogy a cím, a „Kiválasztott” a názáreti Jézusra vonatkozik. De fejezetről fejezetre egyre inkább megértettem, hogy a kiválasztott Máriára, Péterre, Andrásra, Jánosra, Jakabra, Mátéra, Nátánáélra, Fülöpre, Simonra, Tamásra és mind a többiekre vonatkozik. És rám. A The Chosen rólam szól…
UPDATE: A második évad utolsó két epizódja – a Hegyi Beszédre szórólapokkal hallgatóságot toborzó tanítványokkal és a görcsölve készülődő-fogalmazgató Jézussal – nagyon nem biblikusra sikeredett. Sebaj, nem árt tudatosítani, hogy a sorozat nem a Biblia új kiadásban, és persze remélem, ez nem lesz tendencia.
