Ismerjük meg

Elmúlás és örök élet – lelkipásztorok gondolatai

A munkaszüneti nap árnyékába szorult halottak napja kapcsán elmúlásról és örök életről kérdeztem lelkészkisköri társaimat, hogy egymás hite által erősödhessünk.

Elmúlás és örök élet? Számomra a kettőt egy idézet köti össze: „Szemrebbenésnyi életem fölött éber szemmel virraszt az Isten”. Virraszt itt, a földi világban, és virraszt odaát, az örök honban. Hiszem, hogy a mi Urunk életnek és halálnak is ugyanolyan Ura. Hiszem, hogy megrendíthetetlenül igaz a Hitvallásunk üzenete: „hiszem… a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet…” Mindezeket pedig nem csupán hiszem, hanem vallom is: temetőkertben, szószékről, gyászban, örömökben, hétköznapokon. (Magyarné Seres Gabriella, kaposvári beosztott lelkipásztor)

Azóta foglalkoztat mélyen az elmúlás és örök élet kérdése, amióta Édesapám tizenegy éve hirtelen megbetegedett és elhunyt. Az utolsó rövid időszakot mellette töltöttem, és azóta másként tekintek erre a kérdésre. Már nem csak egy teológiai tétel, amit dogmatikai alapon igazolhatok. Az elmúlás eshetősége mindnyájunk életében ott van, de hozzá kapcsolódik a feltámadás és örök élet, amiben hiszek. Igazat megvallva szent félelemmel és kíváncsian tekintek elmúlásomra, feltámadásomra és örök életemre. S nagyon remélem, hogy a kíváncsiság részét sokára tudom majd kielégíteni, és lesz lehetőségem látni, ahogy a gyerekeim felnőnek. (Perpék Attila, bárdudvarnoki lelkipásztor)

Az elmúlásra reménységgel gondolok. Az a gondolat él bennem, hogy az élet visszatérhet annak az adójához, a Teremtőhöz, akit akkor újjá teremtőként ismerhetek majd meg. Sokszor érzem azt, hogy születésem előtti évekről nincsenek emlékeim, ezért erre az időszakra sem visszaemlékezni, sem érzelmeket hozzá társítani nem lehet. Nincsenek érzéseink ezekből az időkből. Ebből a semmiből teremtett meg Isten, de ez a semmi csak számomra semmi, mert Ő pontosan tudta, hogy mi fog történni. Ugyanilyen az elmúlás is. Semmi, emberileg nézve. Egyszer Isten teremtett a semmiből, és most újjáteremt abba a dimenzióba, amiről semmit sem tudunk és emberileg nézve semminek tűnik. De éppen Ő teremt bele a maga valóságába, és ez fog kiemelni ebből a semmiből. S közben pedig a találkozás fog meghatározni mindent. Találkozni Vele, az Isten Fiával, és találkozni szeretteinkkel. Mi ez, ha nem reménység… (dr. Petró László, kaposvári lelkipásztor)

Néhány héttel ezelőtt meghallgathattam egy általam igen tisztelt és szeretett orvos előadását. Többek között beszélt arról is, hogy minden napját kora reggel a boncteremben kezdi. A kérdő tekinteteket látva így felelt: „Ha nem hinnék a feltámadásban, nem tudnék boncolni. De hiszek, ezért nem kérdés számomra az elhunytak porsátorához való viszonyulás.” Az előadás után azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon én mit nem tudnék megtenni, ha nem hinnék az örök életben? Azt hiszem, nem szeretnék egyáltalán újabb reggelre ébredni, inkább maradnék valami álomszerű állapotban, amelyben megáll az idő. Hiszen minden új nap arra emlékeztet és figyelmeztet, hogy múlik az idő és egyre közelebb kerülünk a földi élet végéhez. Ha nem hinném, hogy lesz tovább is, inkább elkerülném az ezzel való szembesülést. De hiszem, ezért merek a holnapra is gondolni. (Riedling-Kovács Szilvia, somogyjádi lelkipásztor)

Kettős érzés van bennem, amikor az elmúlásról és az örök életről kérdeznek: egyrészt lehetne róla hosszasan értekezni, másrészt a megfogalmazódó gondolatok megrekednek egy ponton, és belső monológként hangzanak el. Megpróbálom a kettő közötti középutat megtalálni. Nem elméleti értekezést tartani, hanem megélt tapasztalatot átadni. Családunkban a gyász érzése „felfrissült” az elmúlt hetekben. Nemrég vesztettük el a négy szülő közül az utolsót. Ezzel a veszteséggel, az elmúlással valami végérvényesen lezárult. Megmásíthatatlan és végérvényes. Az ebből fakadó bánat csak felerősödik, ha arra gondolunk, amint „szemmel láttuk” elmúlásukat. Fájó volt látni azt az utat, amit végigjárt mind a négy aktív, életerős, tevékeny ember, hogy az út végén hárman ágyhoz kötve, tehetetlenül, kiszolgáltatottan hunyják le szemüket az örök álomra, egyikük pedig elköszönés nélkül, pillanatok alatt hagyja hátra ezt a világot. Mindezt szemmel látni bánat, szomorúság, felháborodás. De hálásak vagyunk Mennyei Atyánknak, hogy szívvel is tudunk látni. Ahogy Szüleink tanítottak minket is, és sokakat saját szívük látásával és látására. Mind a négyen szolgálatot végzők voltak a családon túl magyar, keresztyén népünk javára. Jézus Krisztusba vetett hitben járva, a nekik adatott tálentumokkal sáfárkodva, és a kereszteket méltósággal hordva hozzásegítettek ahhoz, hogy meg legyünk győződve arról, hogy lehet élni úgy az életet e mulandó testben, hogy ne csak a szemmel láthatókra nézzünk, hanem a szívvel (hittel) látható világ felé közeledjünk – Atyánk dicsőségébe, országában az előkészített helyre. Így egyszerre minden olyan nehéz, de mégis könnyű, lehúzó, és mégis felemelő, felzaklató, de meg is nyugtató! (Uszkay Huba Lóránd, kadarkúti lelkipásztor)

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.