Óriási tömegben, egy „english- Auschwitz Birkenau” feliratú matricával a mellkasunkon indultunk útnak szombat reggel a 10 órás csoporttal. Irreálisan szép idő volt. Nem passzolt sem a tavaszi lágy szellő, sem a fényes napsütés ehhez a komor témához. Csak belül kezdtük érezni az egyre hatalmasodó sötétséget. A föld nyomasztó súlyát és azt a gonosz energiát, ami több évtized távlatából most is hat az oda látogatókra. Talán ezoterikusnak hangzik a gonosz energia kifejezés, de másként nem lehet körülírni azt a légkört, ami ott uralkodik. Tanultuk, az energia nem vész el csak átalakul, és itt valami olyanná alakult, ami óhatatlanul is magába szippant és nekünk szegezi a kérdést: Isten becsukta szemét Auschwitzban?
Eszembe jutott a Rítus című film hitében megrendült papja, akit elküldtek egy exorcista (ördögűző) pap mellé, hátha ezzel továbblendítik papi hivatásában. Ott a film csattanója, hogy kimondja végül a pap, hogy hisz Istenben mert találkozott a gonosszal. Az én megközelítésem az ellenkezője volt. Tudtam, hogy Auschwitz az emberi gonoszság latrinája, ezért egy nagyon határozott mondatom volt még az utazás előtt. Hiszek Istenben! Folyamatosan emlékeztettem magam, de az utazást megelőző napokban különösen is. Újra és újra ki kellett mondanom magamnak halkan és hangosan, mert tudtam, erőmön felüli lesz ez az út. Sok imádság kell, hogy végig lehessen járni. Mert hiába függött fölöttem a híres mondat: A munka szabaddá tesz, semmi szabadságérzetem nem volt. Dante szavaivá változtak a betűk: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Maga a pokol várt. Nem olyan kénköves bűzölgő tópart, mint ahogy általában képzeljük, hanem az, ami a szó ősi jelentése: szurok és sötétség. Az emberi gonoszság legsötétebb kiábrázolása.
Ha nem lettek volna a szögesdrótok, kivégző helyek, azt gondoltam volna, hogy egy lakóparkban járok. Társasházak egy kaptafára megépítve, ahogy ma is látjuk. Egyforma, precízen megtervezett utcák. Rend uralkodik mindenhol, ahogy lehetett annak idején is.
Amikor meghallja az ember, hogy egyetlen tömbházban ezer embernél is többen zsúfolódtak össze, hogy egy ágynak nevezett deszkasoron a mérnöki számítás szerint négyen férnek el, de a valóságban ez a kétszerese volt, hogy óránként 60 embert hamvasztottak egyetlen kemencében, napi kétszer használhatták a mosdót, megérti miért is nevezik halálgyárnak. Hálás voltam, hogy nem akarnak többet átadni annál, ami volt. Felesleges érzelmi ráhatások, videók, hangeffektek nem voltak. Nem akarták a kollektív bűnösség érzetét kelteni mindenáron, nem kellett bűntudatot éreznem, mert élek, van rajtam ruha, víz és élelem a táskámban. Annyit láttattak, amennyi Auschwitz maga. Aki járt már ott, tudja, hogy ez is bőven elég. Sőt, ezt is nehéz elbírni.
Rengeteg kérdést hagy maga után Auschwitz. Morális, teológiai és hétköznapi kérdést is. Hogy lehet, hogy mindez megtörténhetett? Hogyan süllyedhet odáig valaki, hogy elvegye a másik embertől a vagyontárgyait, méltóságát, a testi-mentális egészségét, a szabadságát, gyermekét, társát, rokonait? Hogy történhetett meg, hogy ehhez találtak embert, katonát, orvost, mérnököt? Ennyire megvakítható az ember, és olyan ideológiákkal szédíthető, mely gyűlöletet szít, megoszt? Hogyan tud ennyire hatni az egy a milliókra? Milyen erők vannak a háttérben? Miért ilyen törékeny a szeretet és burjánzó a gonoszság? Ha én is egy lennék a tömegből, aki ott szenvedett, megtagadnám Istent? Egyáltalán, ki tudtam volna mondani azt, amit konfirmandusok százai készülnek mondani hamarosan: „úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshet le a fejemről…”?
Ahogy haladtunk előre a tömbházakban, a hosszú utcákon, annyira tiltakozott a lelkem a sok tragédia ellen, hogy egy idő után már csak mint távoli információkat hallottam meg a szavakat. „Ez itt az a ház, ahol a kísérleteket hajtották végre. A másik oldalon, a zárt udvarban a kivégző falat látjuk. Most végig megyünk a büntető házon, kérem, itt ne fényképezzenek! Ide zárták be, kínozták, éheztették azokat, akik szökni próbáltak. Különösen kegyetlen módszerekkel törték meg az embereket. Most a gázkamrához értünk, kérem, ha bementünk, maradjanak csendben! Tiszteljük meg némaságunkkal az itt elhunytakat. Egyszerre 2000 ember befogadására volt képes a helyiség, 20 perc alatt megtörtént a kivégzés…” Némán haladtam a tömeggel, sokan voltunk, szinte egymáshoz értünk. Akár mi is lehettünk volna azok, akik ott haltak. Nézve az arcokat, a hosszú tablósort a folyosón, láttam ürességet, haragot, reménytelenséget. Láttam dacos tekintetet, és ami leginkább szívbe markoló volt, mosolyt.
A sok kérdés, emberi tragédiák láttán énekelni támadt kedvem. Erős belső kényszer volt. Talán erre írná a Szentírás, hogy a Lélek arra indított, hogy énekeljek. Magamban dúdoltam: Jézus életem, erőm, békém, Jézus társam, örömöm, benned bízom, Te vagy az Úr, már nincs mit félnem, mert bennem élsz. Már nincs mit félnem, mert bennem élsz.
Tiszta szívemből vágytam, hogy a mára múzeummá vált haláltábor után bemehessek egy templomba. Úgy vágytam rá, mint aki hosszú ideje éhezik vagy szomjazik. És amikor Krakkó főterén beléptem a templomba, a kórus épp az esti mise énekét zengte. Ekkor lettem igazán szabad a napi pokoljárás után. Isten szabaddá tesz! Újra tudatosult bennem, amit eddig is tudtam. Az élet nehézségeit látva, mondhatom, hogy nincs Isten, vagy becsukta a szemét, esetleg épp nincs kedve szólni. Dacosan elfordulhatok Tőle, de akkor összeroppanok, mert egyedül nem bírom el a terhet. Vagy imára kulcsolom a kezem, dadogó szavaimmal kérem: Jézus könyörülj rajtam kegyelmeddel!
