Mint valami igézetet mormoljuk állandóan: változás. Megváltozott a világ, változnunk kell nekünk is; aki nem teszi, lemarad, kimarad, elmarad, odalesz stb. Használjuk nemcsak mágikus, elvárásszerű etalonként, hanem mintegy megértést imitálva magyarázatként is: ez van, változik a világ, ennek és ennek is kénytelen-kelletlen vele kell változnia.
Néha úgy érzem, mindez inkább pilátusi magatartás: ha nem is értek egyet dolgokkal, de hát változik a világ, mosom kezeimet, ez van, el kell fogadni.
Nem vagyok még olyan öreg ember, hogy bezzegeljek visszafelé mutatva, vagy minden új dologra a sátán művét vizionálnáljam. De az biztos, hogy kétkedve állok a világ változására mutogató helyzetértékelésekkel szemben.
Mintha csak a világ valami önálló, önmagát változtatni képes létforma lenne. Mintha nem mi, emberek változtatnánk meg, hogy aztán hivatkozhassunk újabb változtatásokra az előző változásra mutatva, alkalmazkodást hirdetve mindenhol: a megváltozott világ fiataljai, idősebbjei egyénei-csoportjai mást igényelnek, a megváltozott világban máshogyan kell jelen lenni, szólni, cselekedni. Mindennapokban, közösségeinkben, magányunkban, életünkben, halálunkban.
De hol van vajon ebben a folyamatosan változó világban a teremtett világ? Ez lenne az, vagy egy másikról van szó? Gyakorta feldereng bennem a gondolat, hogy ezzel az instabil alapokra helyezett új közeggel mi kreáltunk egyet a biztos fundamentumon nyugvó teremtett mellé (elé, fölé). Egy amolyan párhuzamos univerzumot. Méghozzá olyat, ami sokmillió kis világ összessége. Hisz az új világ új szavajárása szerint mindannyian egy-egy önálló, szubjektív kis világ vagyunk. Ami persze jól hangzik, de akadnak e megvalósulás felől kétségeim. Mert egyre kevésbé marad szabad mozgástér. Ne feledjük, az új világ új megoldásokra kényszerít. Nem vonz, mint a teremtett világ gravitációs központja, a Teremtő, hanem befolyásol, terel, üldöz a változás felé. Attól fosztja meg az embert (személyes univerzumot), ami lehetővé tette a változást: az Úr ajándékától, a szabad akarattól.
De mégiscsak úgy gondolom, nincs két világ. A csinált világ helyett csak a teremtett világ van, az az igazi. A változásban is ezt kell keresni. Mert a változó világ – jellegéből adódóan – nem ad állandó igazodási pontot. A változásban is az állandóhoz kell igazodnunk, kapcsolódnunk.
Ezt a kapcsolatot adta meg nekünk Isten az Ő Szentlelke által. Ahogy a Generális Konvent pünkösdi körlevelében olvashatjuk: „..ugyanúgy csodát tud tenni velünk is. Ez a csoda így fejezhető ki: új emberekké változtat át, mert a Szentlélek, aki pünkösdkor eljött, velünk van minden napon a világ végezetéig.” Megváltoztat, de állandó is, hisz Ő mindig egy és ugyanaz, és mindig velünk marad.
