Melyik ember az közületek, kinek, ha van egy beteg gyereke, ne mozgatna meg minden követ a gyógyulása érdekében? De mi van akkor, ha már nincs mit megmozgatni? Egyre szűkebb az élettér, egyre kevesebb a lehetőség. Mi marad, amikor látszólag már semmi sem maradt?
Kedves barátaink középső gyereke két éve küzd csontrákkal. Kemoterápia, citopén időszak, műtétek, áttét. Új szavak a beszélgetéseinkben, melyeket bárcsak soha ne hallottunk volna! Tisztán emlékszem a napra, a pillanatra, mikor megtudtam. A sokk leírhatatlan. Sajátunkként szeretett kicsi leányka még pénteken boldogan játszadozik gyermekünkkel, hétfőn pedig már az onkológián mérlegelik a lehetőségeket. Egy vákuum állapot, amiben hirtelen elfogy a levegő, és nem marad más csak egy iszonyatosan erős félelem. Nem mertem sírni a lányom előtt, de az egyetlen barátnő, a lelki társ hirtelen eltűnése benne is megérlelte a bizonytalanság magvát. „Addig járok feketében, míg vissza nem jön. Ha kihullik a haja a kezelések miatt, én is levágatom az enyémet. Majd együtt növesztjük vissza.” Szívfacsaró mondatok, azóta is feketében, rövid hajjal, szinte kopaszon.
Rengeteget imádkoztunk, gyűjtést szerveztünk, aztán megint imádkoztunk. De nem lett jobban. Miért erőtlenek az imáink? Tettem fel folyamatosan a kérdést. Isten miért nem hallja meg sok száz ember imáját, akik a gyógyulásáért könyörögnek? Bennünk van a hiba? Túl kicsi a hitünk? Valóban kisebb egy mustármagnál is? De mi az életet eltorlaszoló hegyeket akarjuk elmozdítani! És ki ne haragudna azokra az emberekre, akik eltékozolják az életüket, meg akarnak halni, amikor beteg, haldokló gyermekeknek pedig élnie kellene még? Bárcsak cserélhetnének! Annyi mindent nem láttak, nem tapasztaltak még! Mélyről fakadó emberi vágyak és kérdések ezek.
„Most azért mutasd meg Uram, hogy nagy a te hatalmad!” (4Móz 14;17) Kérem mai napig Istent, hogy tegyen csodát, mert itt már az ember igyekezete és tudománya kevés. Sokszor eszembe jut a gondolat, amit a Bibliában olvasunk, ha Jézus erre járna… csak a ruhája szegélyét érinthetnénk… meggyógyulhatna ez a 12 éves kislány. Amikor úgy tűnt, hogy minden elveszett, az egyetlen kapaszkodót keresték sokan Jézusban, aki reményt adott nekik. Most kezdem csak megérteni, hogy miért kapcsolódik egymáshoz a Szentírásban a vérfolyásos asszony története Jairus leányának feltámasztásával, és vak Bartimeusként kiáltok Jézus felé: Dávid fia, könyörülj rajtam, hogy felnyíljon a szemem magam körül forgó világom vakságából, és meglássalak téged!
És meglátom ennek a beteg kislánynak az anyjában a legerősebb nőt, akit valaha láttam. Aki összefogja a családot, Atlaszként tartja gyermekei számára a világot. A nőt, aki olyan utakat is bejár, melyek szinte elviselhetetlenek. Látom az anyát haldokló gyermeke mellett, és megkapom a választ az oly sokszor feltett kérdésre. Hol van ilyenkor Isten? Miért nem látom? Pontosan ott van, ahol lennie kell, és úgy, ahogy ebben a pillanatban az a leányka leginkább igényli. Ott van a simogató anyai kézben, az óvó pillantásokban, nehogy elessen, a szoros ölelésben. A határozott nemet mondásban, amikor kísérleti nyúlnak nézik a drága kincset. Ott van a gyengéden öltöztető mozdulatokban, a legvégsőkig kitartó feltétel nélküli szeretetben. Ott van álmatlanul a betegágy mellett, hogy megtegye ő is az utolsó lépéseket.
Hogy nem így várjuk ezt a jelenlétet, mást remélünk, nem Isten felelőtlenségéből fakad, csupán abból a vágyból, hogy mindent itt és rögtön megoldjunk. Hogy minden a mi elképzelt vágyaink szerint történjen függetlenül attól, hogy a másiknak valójában mire van leginkább szüksége. Így működik a világunk, benne mi is. Legyünk mindig fiatalok, egészségesek, éljünk jólétben, békében és szerelemben itt, ezen a földön mindenkor. Csakhogy a lelkünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy ez lehetetlen. Olyan mese, amit elhiszünk évekig, küzdünk érte évtizedekig, majd magába roskad ez a csillag, mert elérkezik életének vége. A szappanbuborék kipukkad, az illúziót felváltja a realitás és marad az emberélet mélysége, amiből várjuk a szabadítást. Mi marad hát, amikor látszólag semmi sem maradt? Nekem Jézus és az a reménység, amit tőle kapok.
Minden reggel, amikor kimegyek a konyhába reggelit készíteni a következő felirat fogad:
Mindig REMÉLJ, légy erős,
NEVESS hangosan és játssz keményen,
ÉLJ a pillanatnak, álmodj nagyot,
Nyisd ki az elméd, BOCSÁSS MEG gyorsan,
HIGGY a csodákban,
SZERESS!!!
Nők és férfiak Atlaszként tartjuk apró világainkat, sokszor valóban roskadozva annak súlyától. És igen, sírunk mert fáj a tehetetlenség, hogy nem tudunk mindent megoldani, nem tudunk mindenkit megmenteni. Félünk, nem lesz ki megtartson, ha mi már nem bírjuk el saját magunkat sem. Istenben bízni, Jézus szabadításában remélni viszont azt is jelenti, hogy amikor elfogy az erőnk, véget ér az utunk, van ki megtartson és elbírja mélységeinket. Van, akinek jóságos ölelésébe bekucorodhatunk, megpihenhetünk és elengedhetjük görcsös mozdulatainkat, összeszorított fogaink csikorgását, visszatartott lélegzetünk utolsó leheletét.
