Amikor kitört az orosz ukrán háború, az egyik csornai gyülekezeti tagot kérdeztem, hogy a szülei eljönnek-e Kárpátaljáról vagy még várnak? Apja szavaival válaszolt. „Tudod, amikor egy fa még csak csemete, könnyen átülteted, mert még nagy gyökeret ereszthet. De egy öreg fát már nem tudsz átültetni, mert annak mélyebbek a gyökerei.” Bölcs szavak ezek és igazak. Ezzel egyidejűleg nacionalizmus szavunk lassan mégis szitokszóvá válik. Hirtelen rasszista lett, aki nacionalista és szereti a hazáját. Ragaszkodik annak hagyományaihoz, értékeihez. Gyerekeink egy olyan világot vágynak – mert ezt a hamis vágyat ébresztik bennük -, ahol nincsenek nyelvi, kulturális, gondolkodásbeli különbségek. Az egyízű mekis kaját lassan a világ bármelyik sarkán megvehetik, és ugyanazokat a sitcomokat bámulhatják Sri Lanka partjáról a Himalája tetejéig ugyanolyan farmernadrágban és napszemüvegben. Félreértés ne essék, nem vagyok az elszigetelődés híve! A csőlátásnak is megvan a maga átka, és az egyszínűség engem inkább taszít. De ironikus, hogy a szivárvány minden árnyalatában hirdetnek toleranciát sokan egészen addig, amíg egy követ fújnak velük a szimpatizánsok, ám az egyvéleményűségen túl valójában nem létezik számukra a tolerancia világa.
Pedig mi a világ, ha nem a nemzetek sokszínű tánca? Maga a pezsgés, amiben helye van a különböző nyelveknek, ízeknek, színeknek és gondolatoknak. Isten előtt mindannyian egyenlők vagyunk, de nem egyformák, és ez így van jól. Nem csak rendelt időnk, de helyünk is van ebben a világban. Mi pedig ide születtünk, magyarnak. Ezzel kell nem csak megelégednünk, hanem kitűnnünk a színek sokaságában. És mi, magyarok annyi mindenben vagyunk kitűnők! Ezt nem veheti el tőlünk senki. Pedig próbálták már egy páran.
Hajpánt, uniformis, tiszta köröm és zsebkendő. Így kezdődött minden reggel kisiskolás koromban. Mire megjött a tanító néni a tisztaságfelelős leellenőrizte a körmök tisztaságát, hogy mindenki rendben érkezett-e iskolába, és jelentett. Akinek nem volt tiszta a keze vagy körme, kapott egy pár körmöst a fa vonalzóval, hogy ne felejtse el, mi a követelmény. A szokásos órák előtti rítushoz hozzá tartozott a román himnusz eléneklése. Lehet, nincs igazam, de úgy vésődött belém ez a szöveg és dallam, mintha nem létezett volna mindennapos oktatás enélkül. Csak hogy ne felejtsük el, Erdély román föld. Ha nagyon hazafiasak akartak lenni még a Hora unirii-t is elénekeltük. Vagyis inkább eltáncoltuk, hiszen a hora egy körtánc, vagy hazafias örömtánc, ahol egymás kezét fogva énekelnek a résztvevők. Alig beszéltem románul még, de máig eléneklem, ha álmomból is felébresztenek.
Innen indult a magyar identitástudatom. 🙂 Mindent megtettek azért, hogy ne érezzem magyarnak magam, mégsem sikerült kiirtani a szüleim által tanított mondatot: „Román állampolgár, de magyar nemzetiségű vagy.” Első unokája voltam nagyapámnak, aki már magyar óvodába járhatott, pedig nem én vagyok az első a sorban. Emlékszem, hogyan tanult együtt apám a nővéremmel, mormolva románul a tananyagot. Visszagondolva sokszor nevetségesnek tűnt az egész ottani élet, mint valami színjáték. Pedig a nyomor, a nincs és a kiközösítés egyáltalán nem vicces. Ma már végtelenül hálás vagyok a szüleimnek, hogy olyan lehetőséget teremtettek, amiben megélhetem teljes egészében magyarságomat.
Büszke vagyok, hogy Magyarország a hazám! Történelmi helyzettől, politikai nézettől függetlenül örömmel mondom ki, magyar vagyok. Nem értem, és a gyerekkori élményeimből fakadóan nem is fogom megérteni talán soha azokat, akik szégyellik magyarságukat, elhagyják hazájukat csak azért, mert nem az a párt nyerte a választásokat, amivel épp szimpatizálnak. A fű máshol sem zöldebb. Lehet kritizálni, szabad és kell is véleményt formálni, de „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar, Bölcsőd az s majdan sírod is; Mely ápol s eltakar.”
A partvonalról, külföldről könnyű bekiabálni, hogy mit kellene másképp csinálni. Szálljon hát ringbe, aki bátor és mutassa meg, hogyan is legyen az a másképp! De a magyar ember igazán akkor van a helyén, ha magyarul él és gondolkodik. Ha ismeri, megtartja és továbbadja hagyományait és értékeit. Édes anyanyelvünk, milliónyi szavunk a lehető legárnyaltabban fejezik ki búnkat, örömünket, lelkünk legtitkosabb foszlányait. A huncut kacsintásainkat és féktelen mulatozásainkat. Röviden tehát, magyarnak lenni jó! 🙂
Isten étessen Magyarország!
