„Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.” Kezdi Babits Mihály Álmok kusza kertjéből című versét ezzel a sorral, hogy a világegyetem magasságaiból egészen az emberi lélek mélységeibe barangolhasson azzal a reménnyel, hogy van, kivel megszülethet az összhang állapota. Annyi szép versünk, annyi regényünk szól a szebb világ reményéről! Csakhogy ezt a reményt hol vasszegekkel verték keresztre, hol halálra kövezték, hol pedig nyakatekerten függesztették kötélre véres októberi hajnalon. Azért, hogy aki csak látja, annak csukódjon szeme sötétre és felejtsen el bízni a jóban. De még a legfőbb jóban, az Istenben is!
Pedig az embernek mindig „van egy álma.” Feketén fehéren álmodik arról, hogy lehet békesség, egyetértés és tisztesség még ezen a világon. Hídként összefont karokkal szikáran áll, mert akarja a jobbat és méltóbbat. Egy olyan világot, ahol minden egyes emberéletnek van helye és megbecsült értéke. Álma, hogy amit lelki szemei előtt lát, az kézzel fogható valósággá válhat és nem hessegetik el durva szavakkal vagy mozdulatokkal.
Mind ilyen álmodók vagyunk, csak van, aki nem emlékszik már rá. Eltűnik az éjsötétben az álom, a vágy, mert túl sok volt a nehézből. Megtört a gerinc a nyomás alatt, és pillangóköntösben röpködő ábrándkép marad csak a gondolat, hogy lehetne másként is. Megszokott a „mindig is így volt”, és már akarat sincs a „másképpre”. Pedig az álom vágyat ébreszt, a vágy tetteket szül, és a tettek változást hoznak. Csak legyenek kicsi és nagy álmodók, akik nem csupán szemlehúnyva látják reményeik valóságát, hanem akkor is, ha ébren vannak. Mert sokkal veszélyesebb, ki nem álmodik, mint az, kinek színes a fantáziája.
Viszont sokszor fáj a szemnek látni a semmit. Hogy mennyire elhasználódott sokakban az élet és kihűlt a szeretet. De az akarat akkor is erős, ha tébolyult tömeggel szemben kell kiállni és velük szemben vak bizonyossággal hinni, hogy a valóság az, amit mártír-szemével lát. Ezért a valóságért pedig meghalni is érdemes. Hiszen mártírja az ilyen álmodó a világnak, ki a krisztus-követésnek nem csak halk és szelíd oldalát tapasztalja, hanem a gyalázók és ütlegelők gúnyos kiáltásait is. Egy lesz a milliárdból kitaszítva mint rendszeridegen zavargó, kinek eltaposásával félelmet lehet gerjeszteni a közjóért hozott álszent döntés köntöse alatt.
Talán csepp a tengerben minden szava a mártírnak, de cseppenként adagolva mint újszülött szájába az anyatejet, lesznek, kik meghallják mégis szavát és követik tetteit. Ahogy kedvenc regényemben olvasható: „Hajózz az óvilágba, mondd el nekik, hogy császári rabszolgáik jogai elidegeníthetetlenek, akár Belgium Királynőjéé! Ó, be fogsz rekedni, szegény leszel, és megőszülsz a jelelőgyűléseken! Leköpnek, rád lőnek, meglincselnek, megbékítenek kitüntetésekkel, elkergetnek a telepesek! Keresztre feszítenek! Naiv, álmodozó Adam. Aki hadakozna az emberi természet sokfejű hidrájával, a fájdalom valóságos világával fizet, és vele együtt fizet a családja is! És utolsó leheleteddel érted majd meg, hogy az életed nem ért többet a határtalan óceán egyetlen cseppjénél! Ámde mi az óceán, ha nem cseppek sokasága?” (Felhőatlasz)
Mindig van egy vagy két cseppnyi ember, kiben nagyobb a halálfélelem, mint az életfélelem és elkezd cselekedni. Ismerünk nagy álmodót, kinek szavára az egyiptomi fáraó magtárakat épít és megmenti népét az éhezéstől. Van király, ki meghallja egy fiatal álomfejtő fiú hangját, akit az Isten a kegyeibe fogadott. Van Istenünk, ki ha kell az álmokat is felhasználja, hogy menekülés, szabadulás majd megváltás legyen egy kisgyermek útja, hogy általa ma merjünk álmodni és remélni egy olyan országot, ahol igenis van az az isteni békesség, ahol jó álomra hajtani fejünket és gyermeket nemzeni erre a világra. Tanulni, hogy ne csupán példát statuáljunk, hanem példát mutassunk emberségből, hitelességből és megbecsülésből.
