Megszólal

Képzeld el!

Van ez a régi történet. A II. Világháború után, mikor éppen kezdték építgetni a dicsőséges kommunizmus testvérét, a szocializmust, nagyot fordult a világ.
Egyszer tüzérségi gyakorlatot tartott a Népköztársaság új katonasága. Kitűzték a célt. Betöltötték az ágyút. A tüzértiszt becélozta a célt. Tüzeltek egyszer. Nem talált. Állítottak rajta. Tüzeltek még egyszer. Nem talált. Így ment egy jó darabig. De a célt nem találták el. Arra legeltette a nyáját egy juhász. Egy darabig figyelte őket, majd odament a tiszthez és megszólította.
– Megpróbálhatom én is?
A tüzértiszt legyintett, miért ne. A juhász elkérte a célzótávcsövet, a különböző távolságmérő eszközöket, amit a tiszt nem is használt. Bemérte a koordinátákat, majd célra állította az ágyút, és tüzeltek. Telitalálat.
A tiszt idegesen parancsolgatott:
– Véletlen. Csináld még egyszer!
A juhász egy másik célpontot célzott be. Azt is eltalálta. A tiszt még párszor parancsolgatott, hogy csinálja megint, mire megenyhült és félrehívta a juhászt.
– Én is juhász voltam mielőtt a népi demokráciánk felemelt volna tüzérnek. Mint juhász a juhász kollégának, mondd el, hogy csinálod. Ne maradjak itt szégyenbe.
– Tudod, mielőtt juhász lettem volna, én tüzértiszt voltam…

Képzeld el, hogy repülőn utazunk. Menet közben a pilóta a cégvezetésnek nem tetsző dolgot mond. Azonnali hatállyal felfüggesztik. Át kell adnia a másodtisztnek az irányítást, de az éppen megbetegedett. Alkalmatlan letenni a repülőt. A cégvezetés még megpróbál az utasok közül keresni valakit, aki ért a repülőhöz. De nem talál. Mit tesznek? Feladnak egy hirdetést, hogy pilótát keresnek azonnali munkakezdéssel? Ha találnának is késő. A gép repül. Aki vezetni tudja felfüggesztve. Kiült a légi utaskísérőknek fenntartott helyre. Nem lennék az utasok helyében.

Képzeld el, hogy kórházba kerülsz, és ott műtétre készítenek elő. De a professzor követeli a megfelelő munkakörülményeket és a megfelelő protokoll betartását, fájdalomcsillapítók készletezését, teljes higiénét. Mivel a vezetőség nincs humoránál, ezért a professzort menesztik. Nem baj, mondják, mert vannak tanítványai, akik át tudják venni a professzor műtéteit. Ők lettek volna az asszisztencia, mint egyébként a professzor tanítványai, akik most tanulják az eljárásokat. Milyen döntésre jutsz? Elfogadod, vagy elutasítod a helyzetet?

Ezt elképzelhetjük sokféle felelős pozíciónál, ahol törekedni kell a szakértelem teljes alkalmazására. De mi van akkor, ha elfogy a szakértelem. Mindez a vezetőségek rossz helyzet felismeréséből adódóan. Meddig lehet helyes döntéseket hozni és helyesen cselekedni, megcsinálni, végrehajtani, a kívánt eredményt elérni megfelelő tudás, kompetencia, szakértelem nélkül? Meddig lehet elmenni, hogy a hiány, ha észrevehető is, de nagy minőségi változást még nem okozzon? De van még egy sokkal fontosabb kérdés. Meddig lehet úgy elmenni ebbe az irányba, hogy ne irreverzibilis, visszafordíthatatlan legyen a folyamat? Mert ne gondoljuk, hogy a folyamatok leállíthatók, vagy kedvünk szerint alakíthatók. Egyik generálja a másikat. Egymásba fonódnak, alakítanak. Egy idő után már követhetetlenek és kibogozhatatlanok. Nagy Sándor legyen a talpán karddal, aki végül a csomót elvágja.

Képzeld el, hogy az iskolákból kivonják a pedagógusok javát! A probléma nem egyszerűen az, hogy hiány lesz. Hanem még szakmai irányítója sem lesz a következő tanítvány generációnak. Mert a jó pedagógusok nem csak maguktól lesznek. Generációról, generációra, személyes tapasztalatok és állandó fejlődés, párbeszéd útján adják át egymásnak a tudást, az ismereteket és persze a pedagógus jellemet, attitűdöt, etikát.

Nyilvánvalóan szakmai és szakmapolitikai kérdéseket rávinni a pártpolitika sakktáblájára végzetes tévedés mindenkinek a részéről. Ezért nagy tisztelettel javaslom minden érintettnek, hogy nagyon gyorsan kezdjenek el egymással tárgyalni, mert ez megoldható. Mert még annyi minden zúdul a következő időben a nyakunkba a válságból, háborús következményekből, társadalmi egyéb feszültségekből, hogy legalább az alapok legyenek rendben. Arra ismét lehet építeni. Márpedig az oktatásügy alap. Megérdemelne ismét az egészségüggyel külön minisztert és minisztériumot.

Végül képzeld el, hogy kivonják az alapokat, a Tízparancsolatot, szabályokat, törvényeket, etikát a közéletből, egyáltalán az életvezetésből. Mindent relatívvá tesznek. Az lesz a jó, ami éppen a legerősebbnek, legnagyobb szájúnak, vagy legnagyobb manipulátornak jó. Az lesz a rossz, ami éppen a legerősebbnek, legnagyobb szájúnak, vagy legnagyobb manipulátornak rossz. Mit fogunk találni 10 év múlva? A főnökség rokonsága 200-al száguldozik az autópályán büntetlenül. Beépítik a tópartokat villákkal, és a hegycsúcsokra felrakják a nyaralóikat, jó termőterületeken gyárak épülnek, figyelembe se véve a környezet szempontjait. Lesznek az „érinthetetlenek, és a mindenért is megbüntethetők. A „Macskajaj” című film érzülete lengi be a mindennapokat. Balkán. Azután csodálkoznak, hogy minden elromlott.

„13 Ilyen bölcsességet is láttam a nap alatt, és nagyon rám nehezedett: 
14 Volt egy kicsiny város, kevés lakóval. Megtámadta azt egy nagy király, körülvette, és ostromműveket épített vele szemben. 
15 De akadt benne egy szegény bölcs, aki bölcsességével megmentette a várost. Az emberek azonban nem törődtek tovább azzal a szegény emberrel. 
16 Akkor ezt mondtam: Többet ér a bölcsesség a hatalomnál, de a szegények bölcsességét mégis megvetik, és nem hallgatnak beszédükre. 
17 A bölcsek nyugodt szavaira kell inkább hallgatni, mint annak a kiabálására, aki az ostobák között uralkodik. 
18 Többet ér a bölcsesség a harci eszközöknél; egyetlen vétkes sok jót pusztíthat el.” Prédikátor könyve 9, 13-18

Vers mindenkinek:

– József Attila –

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.