Még azok is, akik nem is annyira tájékozottak a faszerkezetek összeszerelésében, tudják, hogy a deszkák, lécek stb. egymáshoz rögzítésének egyik talán leggyakoribb módja az összeszegelés. Ezekkel a fém kötőelemekkel új dolgokat lehet előállítani, vagy a régieket megerősíteni, mint pl. egy széklábat. A jelen világban gépi huzalszegeket gyártanak sorozatban, de a régi világban a kovács egyesével kalapálta ki ezeket. A mondás szerint: „Mit csinál a kovács a szeggel? Hát, fejbe veri.” Nem voltak műremekek ezek a szegek, inkább a funkcionalitás volt a cél és nem az esztétikum. De mégis hatalmas nyomot hagyott a világban az a 3 szeg, mely nem is a gyártója vagy a használója, sokkal inkább az elszenvedője, áldozata miatt lett híres. Jézus testébe beleverték ugyan ezeket a szegeket, aki meg is halt feláldozva magát. De a Megváltó feltámadt, mert az ember gyártotta és a gonosz által használt fém nem kapcsolhatja össze örökre Őt az elmúlás és a szenvedés keresztfájával.
Az egyháztörténetben a szegelésre van egy másik híressé vált eset, amely utat mutatott a jövő felé.
– Hová mész azzal a szeggel és kalapáccsal, Luther Doktor?
– A vártemplom ajtajához.
– De hiszen annak semmi baja!
– Nem is az ajtónak van hibája, hanem a teológiát kell pár ponttal megjavítani, megerősíteni!
Hányszor mondjuk ki mi is a mindennapokban, hogy „Ezt vagy azt leszögezem!”, azaz ez tényleg biztos, a kimondással is az álláspontomat erősítem meg.
Manapság sajnos már szinte minden az érdekcsoportok és a véleményvezérek akaratérvényesítésén múlik. Lehet elkenni a dolgokat, hogy az áldozat nem is áldozat, sőt az áldozat maga is tehet a saját szenvedéséről. Sőt az a „legszebb”, amikor a bűnöst mosdatják, hogy tulajdonképpen ő az igazi áldozat. Aztán hipp-hoppra előkerülnek a pszichológusok, pszichiáterek, akik a tudományosság köntösébe bújtatva kifejtik, hogy mi is játszódhatott le a bűnös tudatalattijában, milyen hatással volt rá a nehéz gyerekkor stb. Nem tesznek mást, mint napszámban keresik a felmentést a bűnös számára. Természetesen a médiában az áldozatok vagy a hozzátartozóik fele akkora figyelmet vagy részvétet sem kapnak. Ők elégedjenek meg azzal, ha egyáltalán hírként megemlítik olvasó csalogató szenvedésüket. Aztán a cikk már úgysem róluk szól, hanem a „szegény” elkövetőkről.
Olyan érdekes ez a világ! Egyfelől „a klímáért aggódók” már-már bűnözőnek tartják azt, aki húst fogyaszt, mert a szarvasmarhák emésztése során a légkörbe kerülő nagy mennyiségű metán erősíti az üvegházhatást, felelős bolygónk felmelegedéséért. Másrészt az Északi áramlat gázvezeték felrobbantása kapcsán a médiában szinte nem is volt hír, hogy több mint 300 millió köbméter gáz ömlött a tengerbe. Az ökológiai katasztrófa mértékét még meg sem tudjuk becsülni, de a légkörbe kerülő gáz mennyisége 200.000 tonna metánnak felel meg, ami fő felelőse a klímaváltozásnak.
A tévéműsorokban, netes csatornákon is gyakran találkozunk azzal, hogy az önmagával egyre jobban meghasonló „szép, új világ” arra alapul, hogy minduntalan a jól bevált világlátást, a már bizonyított önértelmezést forgatja ki. Alkotni nem tud, csak torzítani, rombolni. A jók már nem jók, hanem a rosszak lesznek a „valódi” jók, és a gonosz, a deviáns a követendő példa. Nemrég néztem bele egy tévésorozatba, ahol a főgonosz ördögöt, Lucifert pozitív hőssé avanzsálták. Nem értem, hova vezet ez a világ, és kinek jó, ha az identitást csak érzésekhez kötik. Lázadni csupán a lázadás kedvéért, vagy az anarchia élesztése-e a cél mindenáron?! Ennek érdekében aztán össze kell keverni az embereket és elbizonytalanítani őket, hogy végképp ne lássák a valóságot. De ha látnák is, akkor is sokkal haloványabban, homályosan éles kontúrok nélkül. Persze legjobban a zavarosban lehet halászni.
Megkérdőjelezésre kerül minden, ami szép, és ami jó. Bemocskolásra kerül az igaz, és a tisztának kell védekezni, bizonygatni, hogy ő képviseli az erényt. Már ott vagyunk, hogy a gonoszok a törvények felett állnak, ők az ártatlanok, és nekik semmi bajuk nem eshet, bármit követnek is el, mert az úgyis eleve bocsánatos, vagy szinte meg sem történt eset. Folyamatosan azt mantrázza ez az új szellemi áramlat, hogy áldozat is csak azért van, mert az igazából maga akart áldozat lenni. Mára már nem is érdekes, hogy ki fogta a szeget, és kinek a parancsára sújtott le a kalapács a szegre, mely átfúrta a szent testet.
Nekünk kell azért tenni, hogy semmilyen áldozat ne legyen hiábavaló, és az áldozatok ne merüljenek a feledés homályába. És a bűnösökről se feledkezzünk meg, mert ők újra és újra fognak támadni, ha nincs, ami visszatartaná őket. Mindig lesznek új Kajafások, Heródesek, Poncius Pilátusok stb., akik a gonosz érdekeket szolgálnak.
A megemlékezés hiánya az első lépés az elfeledés felé, mely álságos köddel takar le mindent. Az elfelejtés teszi semmissé az áldozatot és szegeli le a mártírok elmúlás-koporsóját. A festő begletteli a templomajtót, hiszen ő csak egy szegnyomot lát, és nem is gondol bele, hogy az a szeg tartotta valaha a reformáció gondolatait. A stigma is egy szegnyom, de ez nem a vég, hanem egy új kezdet, mert a bárány értünk hozott áldozatára utal. Most már csak rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e ezt az áldozatot.
Lélekben mindegyik ember kezében ott van a kalapács és a szeg is, és mi döntünk, hogy merre indulunk vele. Verünk-e mi is egy szeget Jézus keresztjébe vagy inkább lelkünk templom ajtaját választjuk, és oda szegeljük ki, hogy miben tértünk el Isten Igéjétől, miben kell nekünk megváltozni.
Hova indulunk: a keresztfához vagy ajtóhoz?
