Sokszor voltam szomorú a héten. Elképedtem afelett, mennyire nem vagyunk szolidárisak, együttérzők egymással. Ugyanazok az emberek, akik egyébként panaszkodtak az élelmiszer árra, és aggódnak hangosan a számláik miatt, az adventi fényeket és dekorációt hiányolják. Adventi vásári siralmakat olvastam: hol a hangulat, mi az hogy már ezt sem tudta biztosítani az önkormányzat, vagy alapítvány, vagy házközösség, vagy bárki. Persze, más pénztárcáját könnyű kicsinyleni.
Nem is értem, az ilyen emberek belegondolnak-e, hogy ha kiadáscsökkentésről van szó, lehet, hogy épp munkahelyek megszűnését kerülik el (talán akár épp az övékét, vagy a gyermekük óvónőjéét, esetleg a helyi idősotthoni gondozóét…) azzal hogy két fényfüzérrel, egy mozgó télapóval, vagy egyéb csodával kevesebb áll a köztereken. Lehet, hogy kevesebb alkalmas szelfipont kínálkozik a városban, de az alapszolgáltatások és szükségletek fontosabbak mint a hangulat, melyet otthon mindenki saját szájaíze, színpreferenciái és pénztárcája szerint megteremthet.
A válság java valószínűleg még előttünk van és az árak is még csak töredékük annak, amik ránk várnak. Lehet, hogy aki ma még díszkivilágít, jövőre már bánni fogja, hogy nem spórolta meg az árát.
Egy ilyen évben kairosz van. Itt az ideje felmutatnunk, hogy nem csak bővölködni tudunk. Itt az ideje annak, hogy a relatív jólétünk ne zsákmány, hanem mások iránti felelősség legyen. Azt gondolom, szép és nemes gesztus volna a templomaink térfényeit, a ma már anakronisztikus toronyórák megvilágítását is kikapcsolni. És ez több okból erősödik bennem napok óta.
Egyrészt: hogy legyen miért énekelnünk azt, hogy a sötétség szűnni kezd már. Advent ideje böjt, amikor nem csak várakozni kell, hanem vágyakozni is. Ha szeptember óta folyamatos a díszek csiszolgatása, a vásárlás, és a dekorációk kihelyezése a téma, akkor valójában sosem éltük meg az ünneptelenséget, a Krisztushiány sötétségét, mert mindig valami kis álfénnyel eloszlattuk a sötétet, nehogy megijedjünk tőle, nehogy szembesülni kelljen vele. Hangulattal, szegfűszeggel oszlattuk a gyarlóságot, a bűnbánatot, az édenkerti mezítelenség szégyenét. Ha „karira” készülünk nyár óta, igazán nem találkozunk a magunkra-hagyottsággal, a messiás nélküli sötét világgal. Akkor viszont hogyan is lenne teljes az örömünk, amikor oszlik ez a sötét? Szerintem van üzenete annak, ha csak karácsony napjaira kapja meg a világítását a templom, mint világító torony.
Másrészt ez üzenetértékű lenne a mostanában egyre többször pénzéhesség gyanújába kevert egyházak részéről. Üzenet arról, hogy mi a néppel, a kisnyugdíjassal, a számla miatt szorongóval tartunk, ahogy Jézus is mindig a sérülékenyebbek felé volt szolidaritással, közösségvállalással, gyógyítással. A hírekben sokszor állítanak bennünket rossz fénybe a hitoktatói díjak emelése, vagy egyházi iskolák pénze ügyében, amit ha megkapargatna az egyszeri hírolvasó egyből átlátna a szitán, de nem teszi. Viszont méltatlankodik.
Azt hiszem a puritán hagyományainkon, a paraszti logikán túl, spórolásra int bennünket az is, hogy ne a nép fölé kerüljünk, mint egy lélektelen intézmény, hanem melléjük, mint az életben velük vándorló társ. Ha nem azonosulunk egymás szenvedésével, egzisztenciális szorongásával, ha nem indít meg bennünket az, hogy hányan kerülnek a mostani helyzetben a szociális szakadék szélére, akkor hiába is prédikálunk az értünk emberré, testté lett Istenről, aki együtt szenvedett az övéivel. A szavaink hiteltelenek maradnak.
Nagyon sok egyházközségben jól is jönne, ha megtakaríthatnák a reflektor, toronyvilágítás árát, de ahol nem, ott is félretehetnék azt a gyülekezet rászorulóinak. Mindenesetre különösen visszás lehet az egész éjszakai fényár egy olyan településen, amely kénytelen visszavenni a közvilágításból.
Vertikális és horizontális üzenete, spiritualitása és együttérzése miatt gondolom, hogy kapcsoljunk le. Majd szenteste és karácsonykor: akkor hirdesse meg minden templom minden lehetséges fényével, hogy megszületett a világ megváltója! Addig pedig tűrjük a sötétet, hogy vágyjuk a világosságot!
