Minden évben a karácsony után elfog az érzés, hogy a lelkészeket kötelezően szabadságra, lelkigyakorlatra, vagy bármilyen feltöltekezésre kellene küldeni az új év első két hetében.
Ez az év annyiban könyörületes volt, hogy nem kellett az ünnepektől másnaposan beesni a hittanokra, de alig kaptunk észbe, máris az ökumenikus imahéten találtuk magunkat. Persze van ahol ez semmi extrát nem jelent, vagy talán egyetlen alkalmat egy héten, de városias helyeken, vagy ahol aktívak a felekezetek, akár a hét minden napjára biztosított programot. Felkészül a házasság hete, miközben már javában kell készíteni a költségvetést, zárszámadást, adattárat. Ezeket előkészíteni, majd meghívni a presbitereket, napirendet adni, megvitatni, elfogadni. Aztán továbbítani megfelelő példányszámban, megfelelő helyekre.
Aztán kezdődik is a böjt a maga evangelizációival, feladataival, készülni a nagyhétre és húsvétra, nagytakarítással, imasétával, ki tudja még mivel.
Mire ezt végigsorolom, már nem is csak a lelkészeket és szolgálattevőket, de a presbitereket, aktívabb gyülekezeti tagokat is szívem szerint szabadságra, töltekezésre küldeném. Mert mindez, valljuk be, strapás. Munka után, a család előtt. És ritka az a lelkipásztor és gyülekezeti tag, aki ugyanazzal a lelkesedéssel adminisztrál, mint amivel az ökumenikus körben mozog. Közben persze lezárjuk a naplókat is hogyne, és persze, megkezdjük a kicsit késve beeső pár jegyesoktatását, a konfirmációs óra után. Hát hogyne, a normál heti működést sem lehet elhanyagolni. Látogatni…
Nem csoda, ha kimerülünk, ahogy az sem, ha ilyentájt jönnek elő egyet nem értések, zsörtölődés, vita.
Van egy ifjúsági ének, ami öt-hat éve olyan nagyon végigsöpört, mindenki rátalált és nagy sláger lett. Az Óceánok. Eredetileg talán Hillsong nóta, de az ő folyton alázümmögő trendi-indie elnyújtott verziójuk nekem messze alulmúlja bármelyik magyar feldolgozás, még inkább együtt éneklés élményét. Képi világában Péter vízen járását idézi elénk, mert így indul a szöveg: Meghívtál, hogy vízre lépjek. Már ezért is hálás vagyok, mert sok dicsőítő zene mindössze individuális pátosz mindenféle biblikum vagy közösségi szemlélet nélkül. És ennek a dalnak tényleg van egy jól felépített húzása zeneileg. Elhangzik egy sor, valahol a zenei katarzis után nem sokkal, és ez az a sor, ami a legtöbbször vitt el a sírás szélére, vagy amit a legjobban éreztem magaménak. „Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni, Taníts teljes hittel járni, jelenlétedben élni!”
Ez a sor annyit elmond nekem arról, amire mi keresztények vágyunk: hogy valami emberinél több legyen. Vigyél tovább! Hogy az igehirdetésünk ne csak jól megtanult biblikum és szónoki fogások összessége legyen, hanem valóban fentről jövő üzenet. Hogy a költségvetésünk ne csak számok hada legyen több vagy kevesebb harc árán, hanem hitvallás. Hogy a fáradtságunk se kiégés, hanem életigehirdetés legyen, Istenből való megújulással.
Ha már szabadságot nem adhatok, remélem ezt a pár sort, mint imádságot adhatom útravalónak a gyülekezeteknek és szolgálóknak erre a sűrű időszakra. Isten tovább tud vinni. Egy más szintre tudja emelni azt a picit is amire képesek vagyunk, de nagy kegyelméből néha többet tesz, sőt, még akár néha ellenünkre is véghez viszi tervét. És ez kegyelem.
