Őszi tanévkezdéshez tartozó tanmenetek árnyékában, presbiterválasztások helyi koordinálásának kihívásában, és dossziényi orvosi leletek mutogatásában elfáradva, de fel nem adva kísérem vissza az ovihittanosokat csoportjaikhoz, hogy csatlakozzanak az udvaron játszó társaikhoz. – Színeződet tedd a fakkodba, cserélj cipőt, vedd fel a kardigánodat! – sorjáznak az utasításaim, miközben arra eszmélek, hogy megszólít az egyik „nagydumás”, harsányan kacagó gyermek, akit nemrég kereszteltem, és aki számára az első pillanattól természetes, hogy jön velem „bibliázni”. – Igaz, Bogi néni, te a toronynál laksz, és a tiéd a létra, ami felvisz Jézushoz?! Ennél kedvesebben, szebben és túlzóbban még senki nem fogalmazta meg nekem, hogy ki vagyok én, kinek kellene lennem minden időben. Tanévkezdés, tisztújítás és nyavalyakórság ellenére a toronynál kell lennem, mert enyém a létra, ami felvisz Jézushoz.
Ez eddig csupa érzelgősség, amitől sokan agyvérzést kapnak, és egyébként tőlem is távol áll. Jöjjön hát az individuum és szubjektum helyett valami objektív és közösségi!
Tele van a megye, régió, országrész, ország, kontinens tornyokkal. Még tele van. Ezeket a tornyokat azért építették, hogy messziről egyértelművé tegyék, hogy a Szentháromság Istenhez tartozunk (az unitarizmust most ne feszegessük). Van rajtuk szimbólum is, ami Jézus Krisztus születésére vagy halálára utal, vagy éppen Péter tagadására figyelmeztet. Felfelé emeli a tekintetet. Csakhogy korunk embere azzal szeret törődni, ami nem a tekintetet emeli, hanem az arcot növeli. A pénz, a luxus, a jólét, a dőzsölés kelendőbb mint az, amit az egyház a maga tornyaival hirdet. Ez az üzenet nemhogy nem trendi, egyenesen érthetetlen és feleslegesnek tűnő sokaknak. A mi korunk embere nyálcsorgatva nézi a kőgazdag fiatalokat, továbbá éjt nappallá téve, sőt vasárnapot hétfővé avatva gürizik, hogy jobban éljen. Mindenekelőtt és mindenekfelett a pénz foglalkoztatja. A pénz már cél és nem eszköz.
Egykor cél volt a torony, hozzá eszköz a pénz. Egykor cél volt Istenhez elérni, belépni a felszentelt hajlékba, együtt énekelni. Ma egyre kevésbé az. Az utódok generációja még tud valamit a létrák őrzőiről, a tornyosokról, a templomtornyok helyéről. Úgy gondolom, erre lehet narratívát építeni. Ehhez lehet kapcsolódni. Ez egy lehetőség. Lehetőség a narratívát közlő egyház számára. De csak akkor, ha megtalálja a fogalmakat, kifejezéseket, amit ért és dekódolni tud a hétköznapi ember. Elengedhetetlen, hogy mindennek célja ugyanaz maradjon: az örökérvényű üzenet hirdetése. Ebből nem lehet engedni, nem lehet alku tárgya, mert az érvényességét nem a világ aktuális divatja, korszelleme dönt(het)i el. Akár szimpatikus, akár nem, akár jár érte adomány, akár nem, az örökérvényű üzenet így hangzik: kegyelemből van üdvösségetek hit által (Ef 2,8). S ezt bizony nem lehet megvenni. A létrás tornyoknál ingyen kínálják az üdvösséget, a folytatást, a valódi game over utáni részt.
„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács.:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”
(Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök)
