Megéled

Tornyosok

Őszi tanévkezdéshez tartozó tanmenetek árnyékában, presbiterválasztások helyi koordinálásának kihívásában, és dossziényi orvosi leletek mutogatásában elfáradva, de fel nem adva kísérem vissza az ovihittanosokat csoportjaikhoz, hogy csatlakozzanak az udvaron játszó társaikhoz. – Színeződet tedd a fakkodba, cserélj cipőt, vedd fel a kardigánodat! – sorjáznak az utasításaim, miközben arra eszmélek, hogy megszólít az egyik „nagydumás”, harsányan kacagó gyermek, akit nemrég kereszteltem, és aki számára az első pillanattól természetes, hogy jön velem „bibliázni”. – Igaz, Bogi néni, te a toronynál laksz, és a tiéd a létra, ami felvisz Jézushoz?! Ennél kedvesebben, szebben és túlzóbban még senki nem fogalmazta meg nekem, hogy ki vagyok én, kinek kellene lennem minden időben. Tanévkezdés, tisztújítás és nyavalyakórság ellenére a toronynál kell lennem, mert enyém a létra, ami felvisz Jézushoz.

Ez eddig csupa érzelgősség, amitől sokan agyvérzést kapnak, és egyébként tőlem is távol áll. Jöjjön hát az individuum és szubjektum helyett valami objektív és közösségi!

Tele van a megye, régió, országrész, ország, kontinens tornyokkal. Még tele van. Ezeket a tornyokat azért építették, hogy messziről egyértelművé tegyék, hogy a Szentháromság Istenhez tartozunk (az unitarizmust most ne feszegessük). Van rajtuk szimbólum is, ami Jézus Krisztus születésére vagy halálára utal, vagy éppen Péter tagadására figyelmeztet. Felfelé emeli a tekintetet. Csakhogy korunk embere azzal szeret törődni, ami nem a tekintetet emeli, hanem az arcot növeli. A pénz, a luxus, a jólét, a dőzsölés kelendőbb mint az, amit az egyház a maga tornyaival hirdet. Ez az üzenet nemhogy nem trendi, egyenesen érthetetlen és feleslegesnek tűnő sokaknak. A mi korunk embere nyálcsorgatva nézi a kőgazdag fiatalokat, továbbá éjt nappallá téve, sőt vasárnapot hétfővé avatva gürizik, hogy jobban éljen. Mindenekelőtt és mindenekfelett a pénz foglalkoztatja. A pénz már cél és nem eszköz.

Egykor cél volt a torony, hozzá eszköz a pénz. Egykor cél volt Istenhez elérni, belépni a felszentelt hajlékba, együtt énekelni. Ma egyre kevésbé az. Az utódok generációja még tud valamit a létrák őrzőiről, a tornyosokról, a templomtornyok helyéről. Úgy gondolom, erre lehet narratívát építeni. Ehhez lehet kapcsolódni. Ez egy lehetőség. Lehetőség a narratívát közlő egyház számára. De csak akkor, ha megtalálja a fogalmakat, kifejezéseket, amit ért és dekódolni tud a hétköznapi ember. Elengedhetetlen, hogy mindennek célja ugyanaz maradjon: az örökérvényű üzenet hirdetése. Ebből nem lehet engedni, nem lehet alku tárgya, mert az érvényességét nem a világ aktuális divatja, korszelleme dönt(het)i el. Akár szimpatikus, akár nem, akár jár érte adomány, akár nem, az örökérvényű üzenet így hangzik: kegyelemből van üdvösségetek hit által (Ef 2,8). S ezt bizony nem lehet megvenni. A létrás tornyoknál ingyen kínálják az üdvösséget, a folytatást, a valódi game over utáni részt.

„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács.:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”
(Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök)

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.