Dr. Vladár Gábor nyugalmazott lelkipásztor, teológiai professzor, egyetemi tanár kapta az idei Pro Pannonia Reformata díjat. Eme elismerés kapcsán, illetve a Pápai Református Teológiai Akadémia újra indulásának 25. évfordulója alkalmából kérdeztem gyülekezetvezetői, tudományos és intézményvezetői munkájáról. A beszélgetésben fény derül arra, hogy egyházáért végzett szolgálata az alaposság, következetesség, józanság és rendíthetetlenség jegyében zajlott, valamint tettrekészsége és humora töretlen.
Jóllehet, mint a Pápai Református Teológiai Akadémia dékánját ismertem meg, mégis az első pillanattól világos volt, hogy elsőrenden gyülekezeti lelkipásztor. Hogyan vezetett az útja a lelkipásztorsághoz?
Először ennek szükséges, de nem elégséges feltételeit említeném. 1952. január 6-án születtem egy hívő, református család ötödik gyermekeként, ahol a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy esténként közösen imádkoztunk, vasárnaponként templomba mentünk, és az egyházi ünnepeket megünnepeltük. Akkoriban még nem ilyen mai módon történt a karácsony ünneplése, például nem volt a templomban karácsonyfa. Ez egészen új divat a gyülekezetekben. Sopronba kerülve is mi hoztuk divatba, máshol is látva ezt a szép ünnepi jelképet. Otthon a fenyőfát közösen díszítettük fel énekelve, nem a kisangyal hozta, nem küldtek el bennünket, hogy meglepetés legyen. Szinte egyértelmű volt, hogy a nővérem után folytatólagosan mentem továbbtanulni a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába. Ott kiváló vallástanárunk volt Dr. Rózsai Tivadar személyében. Megrostáltak bennünket a gimnáziumban, végül negyvenből huszonöten érettségiztünk, közülük öten mentünk a teológiai akadémiára. De önmagában a családi, a gyülekezeti háttér, az egyházi iskola nem lett volna elég ahhoz, hogy lelkipásztor legyek. Ehhez feltétlen szükséges az az úgynevezett „csipkebokor-élmény”, mint Mózes esetében. Tehát valami lobbanjon meg az ember szívében-lelkében. Nekem eredetileg nem volt tervem vagy vágyam, hogy lelkipásztor legyek. Romantikus, gyermeki gondolatom az volt, hogy régész leszek, mert a történelem és a múlt nagyon érdekelt. Harmadikos gimnazista koromra azonban megérlelődött bennem, hogy teológiára megyek továbbtanulni, és attól kezdve csak a teológia érdekelt.
1970 őszén jelentkeztem a Debreceni Református Teológiai Akadémiára, ott tanultam négy évet, az ötödévet azonban már Budapesten végeztem. Hozzá kell tennem, hogy az általános iskolában, a gimnáziumban és a teológiai akadémiákon is nagyon-nagyon jó tanáraim voltak. Most csak a teológiai tanárokat említem, akik már mind a mennyei hazában vannak. Debrecenben tanított akkor Dr. Czeglédy Sándor, a gyakorlati teológia tanára, aki számomra a klasszikus műveltség etalonja volt. Ott volt továbbá Dr. Varga Zsigmond az újszövetségi szótáríró, Dr. Makkai László, a Magyar Tudományos Akadémia későbbi tagja, a Történettudományi Intézet munkatársa, aki remek egyháztörténeti előadásokat tartott. Behozta előadásaiba a marxista történettudomány gazdaságtörténeti vonalát. Például: milyen jelentősége volt a magyar marhatenyésztésnek a reformáció terjedése szempontjából. Ezt az összefüggést ő előtte korábban nemigen említették. Akit pedig mentoráló tanáromként külön ki kell emelnem, ifjú Dr. Bartha Tibor, dr. Bartha püspök úr fia volt, akinél a bibliai teológiai szemináriumi szoba „kulcsosa” voltam. Amikor ő 1974-ben Esztergomba került (majd később Szegedre), akkor kerültem át a Budapesti Református Teológiai Akadémiára. Ebből adódóan minden végzettségem, diplomám Budapesthez köt, de a gimnáziumi és teológiai nyolc év Debrecent nem lehet kitörölni az emlékezetemből. Jól éreztem magam Debrecenben, mert kiváló tanári kar volt, és jó diákság. Mivel akkor egyetlen református gimnázium volt az országban, ez nagyon komoly ismeretségi kört jelentett később számomra. Az osztályunkban az ország minden részéből voltak gyerekek, és emlékszem, hogy nyelvtanórán szinte az összes tájszólást be tudtuk mutatni eredeti módon. Nagyon sokfélék voltunk, sokfelől jöttünk, és ez ösztönző erőt jelentett.
Amikor Budapestre kerültem, akkor egyúttal a Dunántúl szívébe-közepébe is kerültem, mert 1974 őszétől a Pápai Református Egyházközségbe és a Dunántúli Református Egyházkerület Gyűjteményeibe is bekerültem, mint exmittált hallgató. Innen jártam fel havonta a teológiai akadémiára. Így történt, hogy huszonhároméves koromra végigfutottam szinte a fél Magyarországon.
Soha nem bántam meg a lelkipásztori szolgálat választását, sőt örültem neki. A családom is örült, a diáktársaim is. Úgy gondolom, egy jó választás volt. Isten áldása, hogy ma is ezt tudom mondani.
Főtiszteletű Steinbach József püspök úr méltatásában elhangzott, hogy „Elhívásában, felkészültségében, tudásában és odaszánásában, ugyanakkor józanságában, ízig-vérig reformátusságában és dunántúliságában kiformálódott Jézus Krisztus, valamint az Ő egyetemes evangéliuma, a nagykorúság, a teljességre vezető úton.” Hogyan lett tiszántúliból dunántúli Rektor Úr mentalitása és lelkisége?
Ez a változás bővülést jelentett. A változás megértéséhez fontos tudni, hogy a szüleim a bethánista mozgalomnak, azaz a háború utáni ébredési mozgalomnak voltak a tagjai, bár rám ez nem volt hatással, de mögöttesként ott volt mindig. A szülőfalum egy négy-ötezer fős közösség volt, ahol háromezer református, ezer római katolikus és ezer görög katolikus élt, tehát a fő, a „normál” vallás a miénk volt. Megérkezve Dunántúlra ennek minden a fordítottja volt, és sokszor nem is értettem a felekezetek közötti feszültségek okát. Nem értettem például, hogy miért fontos az, hogy ha az evangélikusok felállnak az „Erős vár a mi Istenünk”-re, akkor mi is felállunk a „Tebenned bíztunk”-ra. Bennem tiszántúliként nem volt semmiféle kisebbségi érzés. Ott mi voltunk a többségi vallás, és nemigen kellett megmutatni, hogy mi is vagyunk olyanok, mint a többi felekezet. Természetesen tudtunk a többi felekezetről, és ez érdekes többletismeretet is jelentett. Különösen a római katolicizmus volt érdekes, ahol az én gyermekkoromban még latinul ment a mise. Katolikus templomba ugyan nem mentünk, de hallottuk a temetéseken a latin nyelvű szertartást.
Pápa és a Dunántúl teljesen más világ volt. Itt azt kellett megtanulnom, amit Tiszántúlon nem tudtak. Itt egy háromszáz-négyszáz lelkes gyülekezetben, amelyet Tiszántúlon már szórványnak tartottak, talán már lelkipásztor sem jutott oda, gyönyörű szépen és örömmel szolgált a lelkipásztor, és vezette a közösség életét. Számomra ez volt az újdonság, hogy lám-lám, hűségesen lehet szolgálni a lelkipásztornak egy kis gyülekezeti közösségben is. A tiszántúli „nagypapi” mentalitás és stílus hál’ Istennek nem volt ismert Dunántúlon. A másik, amit észrevettem, hogy a dunántúli gyülekezetekben a háború utáni ébredési mozgalomnak nem voltak jelei. Utána érdeklődtem, és többen azt mondták, hogy Győri Elemér dunántúli püspök nem engedte be ide a mozgalmat, mondván, hogy Dunántúlon minden istentisztelet evangelizáció, itt nincs szükség evangelizátorokra. Néhány ébredési lelkészt ismertem azért, például Hargita Pál nagytiszteletű urat, a későbbi pápai lelkipásztort.
Dunántúlra kerülve, Takácsiban majd Sopronban szolgálva hogyan élte meg az említett szórványlétet?
Dunántúlon belül is megvan ez a kisebb-nagyobb gyülekezetek közötti különbség. Én Sopron előtt Pápa mellett, Takácsiban voltam lelkipásztor, ahol egy nagyon kedves, hagyományos és a református tradíciót képviselő közösség volt. Ott megint a reformátusság volt viszonylagos többségben. Az evangélikusok és a katolikusok mellett a nagyobb felekezet a reformátusság volt, legalábbis akkoriban így volt. Létszámában nem volt nagy közösség, de a hagyományaikhoz nagyon ragaszkodtak. Az, hogy a templomukat és lelkipásztorukat tisztelik, szeretik, becsülik, ez megvolt ebben a közösségben. Én ott nagyon-nagyon boldog voltam, mert kezdő lelkipásztor voltam. Segédlelkészként nem volt különösebb felügyeletem, mert Sáhó Andor esperes úr volt Győrből a felügyelő lelkészem a beiktatatásomig. Azt mindenki tudja, hogy a lelkipásztorság első pár éve azzal telik, hogy az ember csetlik-botlik, ilyen-olyan kisebb bakik történnek. Mégis kegyelemre méltó helyzete van a fiatal lelkipásztornak, mert fiatalként szeretik. És ez a szeretet mindenen átsegíti az embert. Ha szólnak, segítő szándékkal szólnak. Én Takácsiban sok mindent megtanultam az ottani emberektől. Például, ha elhívtak a lakodalomba, akkor Mariska néni éjfél előtt odajött hozzám, és csendesen azt mondta: „Tisztelendő Úr, most már menjen szépen haza, mert magának még tanúnyi kő holnapra”. Ezzel szépen jelezte, hogy meddig illik ott maradnom. Az a gyanúm, hogy amint elköszöntem, azután már egészen másképpen folyt tovább a lakodalom. (nevet) Az ilyen apró dolgokat megtanulta ott az ember. Mindenben segítettek a gyülekezet tagjai. Nem volt gazdag a lakosság a hetvenes években, és végső soron nagy egyházfenntartói járulékokat sem igen tudtak fizetni. Viszont faluhelyen óriási erőt jelentett, hogy rengeteg dologban tudtak segíteni: iparosmunkákban, kőműves munkában, ácsmunkában, a föld megművelésében, egyebek rendben tartásában, kerítésépítésben. Ezek mind-mind kiváló segítségek voltak, amiket pénz nélkül meg tudtunk oldani, méghozzá nagyszerűen.
Sopronba kerülve az embert egy egészen más világ fogadta. Egyrészt azért, mert Sopron az úgynevezett határsávban, határzónában volt. Ez azt jelentette, hogy mivel Ausztria semleges állam volt, ott nem lehetett már jelen a szovjet hadsereg. Fertőszentmiklós volt az utolsó hely, ahol még volt egy szovjet laktanya. Bárki jött azonban Sopronba vonattal, azokat már a Győrben felszálló határvadászok ellenőrizték. Sopron tehát zárt világ volt. Másrészt a lakosság felekezeti megoszlása is más volt. Negyvenezres római katolikusság, öt-hatezres evangélikusság és egy háromszáz lelkes reformátusság volt a városban. 1945-ben ugyan felduzzadt a református gyülekezet a sok menekülővel, de ’56-ban nagyon sokan kimenekültek a határ közelsége miatt. Egy kis református közösség maradt az 1980-as évekre, mintegy 170-180 egyházfenntartói járulékot fizető ember. Azért is volt ez más világ az eddigiekhez képest, mert ezek az emberek mindannyian valahonnan jöttek, és ott maradtak. Vagy erdélyiek voltak, vagy az ország más részéről érkeztek, eltérő hátterű hagyományból. Ilyen szempontból magam voltam a „törvényadó”. A Ravasz László – féle liturgiát örököltem, és azt vittem tovább. Nagyon érdekes, hogy akkor még volt egy értelmiségi rétege is a gyülekezetnek, a háború előtti polgári réteg, akik egyházukat szerették, templomba eljártak, sok mindenről lehetett velük beszélgetni. Tehát kicsi, de nagyszerű közösség volt. Majd ’89-től jelentkeztek a gyülekezetben az erdélyi menekült testvéreink, akik jelentősen megnövelték a létszámunkat. 1990-től lassanként megindult az országon belüli migráció is, legutóbb pedig Kárpátaljáról jött testvérink növelték a gyülekezetet. A helyzet tehát alaposan megváltozott. Sopronba kerülésemkor két-háromszáz ember volt a gyülekezetben, mindenkit beleszámítva. Az első két évben nem tudtunk például konfirmációt sem tartani, mert nem voltak gyerekek, és keresztelés is csak egy-kettő volt. Most pedig, hogy 2022-ben eljöttem a gyülekezetből, mintegy ezerötszáz lélek tartozott hozzánk, az utóbbi tíz-tizenöt évben már negyven-ötven fős konfirmandus csoportjaink voltak. Ez a külső-belső migráció egészen átalakította a közösséget, nagyobb közösség lett. Miközben a régiek elmentek a minden élők útján, kialakult egy új, másfajta, más típusú közösség, amely ugyanolyan értékes. Nagyon szívesen voltam Sopronban is lelkipásztor, ugyanúgy, mint Takácsiban.
A 70-es években, amikor kényszerhelyzetben alvó idejét töltötte a Pápai Református Kollégium, akkor milyen jelentősége volt a Tudományos Gyűjteményeknek?
Ez nagyon nehéz kérdés. Egyrészt örült az ember, hogy volt ez az intézmény, mert egyedül a Gyűjtemények jelentették a folytonosságot, tehát e múltat, meg a jogfolytonosságot is az épületen belül. De végső soron egy gettóhelyzetben voltunk. Minden nap négy órát kellett ott töltenem, és a gyülekezetben is négyet, meg volt ez pontosan szabva. Még szombaton is be kellett járnom négy órára, de nagyon kevés volt a látogató. Volt néhány helytörténetkutató, meg nagyon ritkán egy-egy diák. De azért néha jövögettek a Petőfi gimnáziumból is diákok ilyen-olyan-amolyan irodalmi anyagért. Lényegében leszűkített állapotában működött a Gyűjtemények. Akkor Miklós Dezső volt az igazgató, Nádasdy Lajos bácsi jövögetett Celldömölkről munkatársként, és Kiss Gyula lelkipásztor volt még ott levéltárosként. Én alapvetően csak beosztott lelkészi helyzetemben, állapotomban voltam ott. A beérkező könyvek listázása volt a feladatom, illetve fogadtam az érkezőket, és tárlatvezetést végeztem a könyvtári és az ótemplomi állandó kiállításokon. Abban az időben minimális műhelymunka volt ez.
A pápai gyülekezeti munka jóval nagyobb és erősebb volt ennél, tehát ott volt gyülekezeti élet, jó közösségként működött. Ami miatt számomra ez az időszak, ’74-től nagyon érdekes és fontos volt, hogy néhányan még éltek a volt református gimnázium tanárai közül. Például a ma sokat emlegetett A. Tóth Sándor festőművész, vagy Sándor Pali bácsi, mindketten a református gimnázum egykori tanárai, vagy például Csekey Jolánka néni, Csekey Sándor egykori budapesti teológiai tanár húga, aki még a nőnevelő intézet, a Nátus tanára volt. Ő 1974 karácsonyán megajándékozott engem a Czeglédy-Hamar-Kállay-féle Bibliai lexikonnal, ami a mai napig birtokomban van. Akkor tanultam meg, hogy melyik épület volt a nőnevelő intézet, a mostani teológiai akadémia épülete. Álmomban sem gondoltam volna akkor arra, hogy majd ez lesz a lakhelyünk. A ’70-es években a város szükséglakásai voltak benne, és eléggé leromlott állapotban volt. Lényegében a Gyűjtemények részei, a könyvtár, levéltár, a Papensia gyűjtemények csak éppen hogy éltek, de legalább megvoltak ezek az intézmények. Maga a gyülekezet volt az, amely tényleg vitte tovább a hagyományt és az örökséget.
Az öregdiákok szerveződését több visszaemlékezésben a Gyűjteményekhez kötik. Ezzel kapcsolatban vannak Rektor Úrnak emlékei?
Az 1981-es év volt a vízválasztó. Mind a Pápai Református Kollégium, mind pedig a Sárospataki Református Kollégium fennállásának 450 éves évfordulója volt ekkor, és a Hazafias Népfront akkori vezetője, Pozsgai Imre egy addig nem látott nemzeti vonalat vitt bele a Népfront korábbi politikájába. Valahogyan kivívta azt a felsőbb pártkörökben, hogy ennek a két egykori, neves intézménynek a jubileumát meg lehet ünnepelni. A pataki ünnepségeket nem ismerem, de a pápaira emlékszem. Külföldi ösztöndíjamról 1977-ben hazatérve, takácsi lelkipásztorként ismét visszakerültem munkatársnak a Gyűjteményekbe. A jubileumi ünnepségre felkérést kapott a Trócsányi Zsolt – Pölöskei Ferenc – Kiss József – Rúzsás Lajos – Bodolay Géza összetételű munkaközösség, hogy dolgozzák fel a Kollégium történetét. Így készült el „A Pápai Kollégium története” című könyv. A könyvtárban az én feladatom volt ezeknek az egykori pápai személyiségeknek könyvekkel, évkönyvekkel, kéziratokkal történő kiszolgálása. Nagyon szívesen emlékszem Bodolay Géza irodalomtörténészre, Petőfi-kutatóra, aki gyakran heteket töltött nálunk, és nagyszerű beszélgetéseket folytattunk. Készült egy tartalmas kiállítás is, de nem a református gimnázium épületében, hanem az akkori Pedagógus Otthonban, a volt református parókia közelében. Ezt is Bodolay Gézáék rendezték. Rengeteg anyagot hordtunk össze a Gyűjteményekből. Nagy esemény volt a jubileumi ünnepség. Este meg kellett ismételni a délutáni ünnepséget, mert olyan sokan eljöttek, hogy a már akkor kész Jókai Mór Művelődési Központ nagytermébe nem fért be mindenki. Az akkor még ötvenes-hatvanas-hetvenes éveikben járó öregdiákok el tudtak jönni, – mert a teológiai akadémiát 1951-ben, a gimnáziumot 1952-ben zárták be, – és részt tudtak venni ezeken az összejöveteleken. Hatalmas megmozdulás volt. A délutáni ünnepségen hangzott el Csoóri Sándor írónak az a javaslata, hogy adják vissza mind Patakot, mind Pápát a református egyháznak. Ez akkora felháborodást keltett akkor, hogy az esti ünnepségen már nem is engedték a köszöntőjét ismételten elmondani. Tehát ott hangzott el először az, hogy a Kollégiumot adják vissza. De ehhez még el kellett egy bizonyos időszaknak telnie, hogy 1991-ben a pápai kollégium is megindulhasson.
A ’80-as évek tehát mozgalmasabbak voltak a megelőző ’70-es évek meglehetősen hibernált állapota után. Persze, akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz. Még megvolt az egyháznak az ereje, mert a gyülekezeti közösségek viszonylag nagy közösségeket jelentettek. Tehát még értékelték, hogy itt még van valami hatalom. Akkor még féltek az egyháztól, ma már nemigen fél senki.
Rektor Úr fél mondattal utalt tudományos életére, amikor megemlítette, hogy hazajött a külföldi ösztöndíj után. Kérem, beszéljen részletesebben arról, hogy miért fordult az újszövetségi teológia területe felé, és azon belül mi volt a fő kutatási vonala!
Engem nagyon érdekelt a teológia, mint tudomány, és bár gyermekként nem gondolkodtam abban, hogy lelkipásztor leszek, de a gimnáziumi időszakban megtapasztalt érintettség miatt a gyülekezeti szolgálatot választottam. Mind a két gyülekezetemben, Takácsiban és Sopronban is kiválóan éreztem magam, de nagyon-nagyon vonzott engem a teológia, mint tudomány, aminek a kiinduló pontja, mint említettem Rózsai Tivadar vallástanárunk volt. Amikor ez a kiváló Barth-tanítvány hittanórákat tartott, akkor érzékeltem, hogy a teológia érdekes és értékes tudomány. Nagyszerűek voltak az igehirdetései, nagyszerűek voltak a tanórái, nagyon sokáig ebből éltem a teológián. Ahogyan leadta nekünk például Kálvin életét, munkásságát, az olyan részletes és erőteljes volt, hogy teológiai előadásnak beillett. Engem ő abban a középiskolás koromban, – amikor nyilvánvalóan kitágul a világ, és vonzóvá lesz a tudomány, – lenyűgözött, és nagy örömmel vetettem bele magam a teológia tudományába. Lényegében minden érdekelt akkor, és az ember agya is olyan volt, mint a szivacs.
A héber és görög nyelvet nagyon szerettem, latinból érettségiztem, ezért azt nem kellett az akadémián tanulnom. Az egyháztörténet is roppant érdekes volt, mert Makkai László lenyűgöző, zseniális előadó volt, a tudásáról nem is beszélve. Jelképesen mondom, neki elég volt, ha az elefántnak megvolt egy darabkája a farkincájából meg az ormányából, és ő ebből a két „adatból” az egész állatot megrajzolta a maga strukturalista gondolkodásával. Ifjú dr. Bartha Tibort is említettem már, aki a tulajdonképpeni útegyengetőm volt a tudomány világában. Tőle tanultam meg a tudományos munka módszerét. Nála a szemináriumi munka olyan kemény volt, hogy ketten-hárman mertük vállalni. Minden héten kellett egy három-négy oldalas dolgozatot írnunk külföldi szakkönyvek alapján. Ehhez meg kellett tanulnunk németül, angolul olvasni. Az volt az elve, hogy egy nap alatt minden nyelvtant meg lehet tanulni, a szótár pedig ott van kéznél. Ha bármi más elfoglaltságunkat említettük, hogy más tantárgyak is vannak, akkor annyit mondott, hogy „nem kell annyit aludni éjszaka”. Mindenki felolvasta a dolgozatát, és azt meg kellett bírálni a többieknek. Ha valaki ezt nem elég keményen tette, akkor megkérdezte, hogy „talán a rokonod, hogy nem bántod?”. Azt, hogy valami jó, nem kellett mondanunk, az természetes volt. Ma mindenki megsértődik egy kritikai megjegyzésen, minket pedig arra neveltek, hogy itt kezdődik a tudomány. Mindennek pontosan utána kellett járni. Odáig menően, hogyha leírtunk a dolgozatban egy bibliai helyet, akkor azt kikerestük és megnéztük, hogy tényleg úgy van-e. Én a mai napig így vagyok ezzel.
A teljes Szentírás érdekelt, tehát az Ószövetség is, de inkább az Újszövetség felé fordult a gondolkodásom. Azt pontosan tudtam, hogy az Ószövetség nélkül az Újszövetség félig érthető, tehát a Szentírást nem lehet csak úgy olvasni, hogy az egyik szövetséget olvasom, a másikat nem. Amikor a Heidelbergi Egyetemre kerültem, ott elsősorban a számomra ismert tanárokat kerestem, akiket a könyveik alapján valamennyire már ismertem. Ezek „félistenek” voltak az én szememben, mint például a kiváló ószövetséges, Claus Westermann, vagy Hans Walter Wolff, akinek „Az Ószövetség antropológiája” című könyvét már Heidelbergben elolvastam. Gyönyörű könyv, valószínűleg jókedvében írta. A régi nagy újszövetséges professzorok közül Günter Bornkamm professzort volt módomban hallgatni, mert a régi öregek havonta egy este összegyűltek és egy-egy választott teológiai témát feldolgoztak. Ide be lehetett settenkedni. Az újszövetségeseknél Klaus Berger és Gerd Theissen akkor még fiatal emberek voltak, az ő előadásaikat látogattam rendszeresen. Az egyetemi istentiszteleteken hallhattam Rudolf Bohren svájci református professzor igehirdetéseit. Nagyszerűen prédikált. A gyakorlati teológiai előadásait nem hallgattam, de az akkoriban megjelent homiletika könyvét magammal hoztam. Én még ilyen homiletikát nem olvastam, ahol a szerző azzal kezdi, hogy neki milyen passziói vannak, és ezeket fel is sorolja. Emlékszem, egyszer Barth temetési prédikációiról beszélt úgy, hogy három ilyen prédikációt elemzett.
Az erőteljes tudományos érdeklődésen túl mikor kristályosodott ki Rektor Úrban, hogy gyülekezeti munkája mellett tudományos munkát fog végezni?
A tudományos munka mindig valami felkérés kapcsán jött. Már teológus koromtól fogva részt vettem a Doktorok Kollégiumának munkájában, akkor ez még „szakkonferencia” néven volt ismert. Beültem meghallgatni a nagyokat, illetve tartottam néha kisebb bibliatanulmányokat. Heidelbergből megjőve pedig azonnal bekapcsolódtam az Újszövetségi Szekció munkájába, ahol minden évben illett valamilyen tudományos dolgozatot készíteni. Például a Varga Zsigmond hetvenedik születésnapjára összeállított ünnepi kötetbe, vagy Bartha Tibor felkért munkatársnak egy bibliai fogalmi szókönyv összeállításához. Tehát kértek valamit, és jól-rosszul sikerült megoldani a feladatot. Aztán eljött 1990, és kértek, hogy pályázzam meg Debrecenben a megüresedett bibliai teológiai tanszéket. Három pályázóból engem választottak. De nem hagytam ott Sopront! Ingáztam öt éven át, ami kemény volt, de harmincas éveiben az ember nem érzi ezeket a terheket. Vasárnap este felültem a vonatra, és szerdán este érkeztem vissza Sopronba. Akkor még nem volt annyi hittanóra, a gyülekezet kis létszámú volt, ezért lényegében meg tudtam oldani az ingázást. Amikor később mindez terhessé vált, akkor 1995-ben abba is hagytam. Akkor jött az újabb felkérés: 1996 januárjától felkért Márkus püspök úr a Pápai Református Teológiai Akadémia újra szervezésére.
A Pápai Református Teológiai Akadémia újra indulása korábban kezdődő folyamat volt, minthogy a mi évfolyamunk 1998-ban fogadalmat tehetett a pápai református templomban. Milyen elgondolásai voltak akkor, és milyen lehetőségek álltak Rektor Úr előtt?
Ez tényleg összetett folyamat volt. Az egész a rendszerváltoztatással indult. Tudniillik, először is szükség volt arra, hogy a Kollégiumra vonatkozó kormányzati és egyházi határozatok megszülessenek. Ez alapján 1991-ben úgy döntött a Dunántúli Református Egyházkerület közgyűlése, hogy megindítják Pápán a gimnáziumot, és majd később a teológiai akadémiát. Egyúttal megbízták Dr. Tóth Kálmán professzor urat, a Pápai Református Teológiai Akadémia egykori tanárát, hogy kezdje el a szervezés munkáját. Tóth Kálmán logikusan azt szerette volna, hogy állítsák vissza az eredeti Pápai Református Teológiai Akadémiát. Márkus püspök úréknak azonban más terveik voltak. Ők abban gondolkodtak, hogy hiányzik a teológiai oktatásunkból az ún. „Predigerseminar-rendszer”, ahol a hallgató az egyetem után megszerzi a lelkipásztorsághoz szükséges gyakorlati ismereteket és tapasztalatokat. 1995-ben lemondott Tóth Kálmán professzor úr, és nekem is ekkor derült ki, hogy mit is akarnak Márkus püspök úrék. Külföldi példákat néztünk meg, de utóbb kiderült, hogy mindez zsákutca. Mindenesetre el tudtam fogadni az elképzelést, mert ez a fajta képzés akkor valóban hiányzott a lelkészképzésünkből. Ma már van hatodéves képzés, homiléta képzés, tehát valamilyen módon korrigálják a hiányt.
A dolgok aztán mégis abba az irányba fordultak, hogy Pápán teológiai akadémia legyen, és ne lelkészképző intézet. Egyrészt az öregdiákok komolyan gondolták a visszaállítást, másrészt az új felsőoktatási törvény szerint államilag finanszírozott továbbképzést csak olyan intézmény végezhet, amelynek van alapképzése. De a kegyelemdöfés a Magyar Akkreditációs Bizottságtól jött 1997 végén, hogy szeretnék az 1991-ben engedélyt kapott Pápai Református Teológiai Akadémián folyó munka akkreditációját elvégezni. (rövid csend). Ez volt az a pont, amikor leültünk, hogy valamit csinálnunk kell. Ha mi most nem tudunk felmutatni valamiféle alapképzést nagyon sürgősen, akkor elúszik ez az engedélyeztetés, és egy teljesen új felállásban a parlament nem biztos, hogy megszavazza az Akadémia újra indítását. Ekkor írtunk egy levelet, hogy kérünk egy kis haladékot. Ezt meg is kaptuk. Ekkor felgyorsultak az események. Nyilvánvaló, hogy teológiai akadémiához tanári kar kell. Voltak olyan kitűnő személyek, akik nem voltak ekkor rögzített akadémiai keretben. Az egyik ilyen személy volt dr. Szabó István, a későbbi rendszeres teológia professzorunk, a másik ilyen személy, dr. Zsengellér József lett az ószövetséges professzorunk. Az Egyháztörténeti Tanszékre került dr. Márkus Mihály, az Újszövetségi Tanszékre pedig jómagam. Márkus püspök úr még elhívta a Missziológiai Tanszék vezetőjéül dr. Anne-Marie Koolt, és így állt fel az első tanári kar. Az első évben Gyakorlati Teológiai Tanszékre még nem volt szükség.
Erőltetett menet volt az indítás, mert 1997. decemberében az egyházkerületi közgyűlésnek még kellett hoznia egy határozatot az indításról. Nagy vita alakult ki, de Bátki Miklós tatai esperes úr támogató vonala erősödött meg, és megszületett ez a határozat, mégpedig a beterjesztett tanári karral történő elindításról. A következő sürgető feladatként leadtuk az öt évre szóló tanmenetet, a személyi és tárgyi feltételekkel együtt. A dokumentáció időben odaért a MAB-hoz, és várni kellett volna az engedélyt. De nem vártunk, hanem már márciusban meghirdettük a felvételit. A 27 jelentkezőből 17-et már fel is vettünk hallgatónak, mire a MAB engedélye június 8-án érkezett meg.
Ez egy nagyon feszített időszak lehetett az életében, hiszen egyszerre a soproni gyülekezetet vezetni és a pápai akadémián tanítani jelentős feladatmennyiséget jelent, ráadásul itt egy intézmény elindításáról, infrastruktúrájának kialakításáról, vezetői feladatok ellátásáról is gondoskodni kellett. Hogyan tudott mindebben helyt állni?
Ezt csak úgy lehetett végig csinálni, hogy a háttérben ott volt a feleségem, aki a gyülekezetben sok mindent a vállára vett. Továbbá nagyon jó presbitériumunk, főgondnokunk volt, és nagyon jó és megértő volt maga a gyülekezet is. Én a gyülekezetnek bejelentettem, hogy most ilyen új feladatom van, és megkérdeztem, hogy vállal-e engem úgy a gyülekezet, hogy nekem Pápán is helyt kell állnom. És azt mondták, hogy igen, és segítünk. Számomra ekkor derült ki véglegesen, hogy a lelkipásztor nem mindenható, sőt jobban mennek a dolgok, ha nem vagyok otthon. (nevet) Nem mindenki vallja be, de el kell hinni, hogy egy gyülekezet tagjaiban rengeteg lehetőség van. Akiket én valamire felkértem, azok azt megtiszteltetésnek vették, és nagyszerűen végezték a feladatukat. A hivatalban helyt álltak, a telefont felvették, ügyeket intéztek, minden remekül meg volt szervezve. Tehát csak úgy lehetett a Pápai Református Teológiai Akadémiát vezetni, hogy jó gyülekezeti háttér volt mögöttem. Őszintén mondom, nekem mindig jó presbitériumaim voltak. Meg tudtunk mindig mindent beszélni. Nem mondom, hogy mindig én győztem, de részemről nem volt gond, ha okosabb és értelmesebb dolgokat tudtak mondani a presbiterek. Sopronban sok olyan ember volt a presbitériumban, akiknek vezetési gyakorlatuk volt az élet másik területén. Tehát tudták, hogy vannak dolgok, amiket meg lehet csinálni, és vannak, amiket nem. A későbbiekben kitűnő beosztott lelkészek segítették a munkámat.
De a teológiai akadémián is nagyon jó munkatársak voltak az irodai munkában. Minden tanárra lehetett számítani, különösen Hanula Gergely tanár úrra, aki nagy munkabírású volt és helyben lakott.
Mennyire volt elégedett akadémiai dékánsága elején, illetve rektorsága végén?
Az az igazság, hogy az elején nem volt időm azt nézegetni, hogy elégedett vagyok-e vagy sem, mert annyi munka volt, és annyi helyre kellett rohanni. Ugyanis azáltal, hogy az ember egy intézmény vezetője lesz, mindenféle meghívást kap. Például már 1999 januárjában a pannonhalmi szerzetesek meghívtak az ökumenikus imahéten prédikálni. A gyülekezetekből is érkeztek hívások előadás tartására, különösen onnét, ahol még a régi pápai akadémián végzett lelkipásztor szolgált. Továbbá nagy tehertétel volt az akadémia épületének rendberakása. Akkor már a NÁTUS romos épület volt. Tehát, hogy elégedettség volt-e bennem, azt nem tudom, csak azt, hogy annak örültem, amikor az épület végre rendbe jött. Csak anekdotaképen említem, hogy még olyan helyzet is volt, hogy Hamar Zoltán és Hanula Gergely tanár urakkal napokig vertük a vakolatot az egyik leendő tanárlakás faláról, hogy amikor végre odaérnek a kőművesek, előrébb legyen a munka. Talán Bogi is emlékszik, hogy volt, amikor a hallgatók hordták az emeletről az építési törmeléket. Aztán amikor a harmadik hallgató is belelépett a szögbe, és irány a kórház, akkor már én is el akartam menekülni onnan, mert nem tudtam, hogy mi lesz itt még, édes Istenem! Ott és akkor sokszor életveszélyes helyzet és állapot volt az, ami így utólag daliás időnek számít, de a mai hallgatók talán már el sem hiszik. Hála Istennek, hogy ma már nem ez a helyzet.
Az elégedettség kapcsán még valami. Annak idején nyugatról állandóan jöttek a hírek, hogy bezárják a teológiai fakultásokat. Például Hollandiában a hatból hármat akkoriban zártak be, amikor mi újra nyitottuk Pápát. Mindenki le akart beszélni a nyitásról. Egy Schultz nevezetű német lelkipásztor, az emdeni A Lasco intézet vezetője, azt mondta akkor, hogy ha húsz évig fenn tudjuk tartani ezt az intézményt, akkor már megéri elindítani.
Ha valamiféle elégedettséget érez most az ember, akkor az az, hogy a dunántúli lelkipásztori mentalitás talán így megőrizhető és tovább plántálható a következő lelkipásztori generációban. Ahogyan már említettem, ez az a mentalitás, hogy azon a helyen, ahol vagyok, ahová az Úr Isten engem állított, hűségesen és megelégedetten végzem a feladatomat.
Az, hogy én elégedett vagyok-e, az nem érdekes, teljesen mindegy.
A konfirmandus és középiskolás korosztállyal való eleven kapcsolatnak köszönhető, hogy annak idején egy újszövetségi exegézis órán Lady Gagát hozta példának? Bevallom, nekem akkor fogalmam sem volt arról, ki ő, pedig korban közelebb álltam hozzá.
Igen, ez így van. Még most is járok a győri bencés gimnáziumba hittant tanítani. Ez az embert frissen tartja. A szolgálatból nem lehet nyugdíjba menni, mert amíg tudja, addig csinálja az ember. Csak azért valakinek szólnia kell, mert mi magunk nem igazán tudjuk, ha már nem tudjuk csinálni. (nevet)
Rektor urat szerénység jellemzi, és nem kérkedés. A pályája elején is ilyen habitusa volt?
Nem tudom ezt pontosan megítélni, de az bizonyos, hogy az ember gondolkodása tizennyolc évesen nem olyan, mint hetvenkét évesen. Fiatal korban talán „ide nekem az oroszlánt is” mentalitású az ember, de ez megváltozik. Ahogyan a lelkipásztor kikerül egy gyülekezetbe, egészen más világ fogadja. Én a pályám során pápai segédlelkészként, takácsi és soproni lelkészként olyan kiváló személyiségekkel találkoztam a kezdetektől fogva, hogy a mai napig csak ámulok. Beszélgethettem velük, megoszthattam az életemet velük. Nemcsak hogy okosak, értelmesek voltak, hanem sokszor hihetetlen tragédiákon mentek keresztül, mégis megálltak az életben. Rengeteget tanultam tőlük, mindenekelőtt szerénységet. Ezért mondom, hogy a lelkipásztorságnál nincs szebb dolog a világon, mert szinte magzati kortól a halálig kísérjük az embereket. A lelkipásztor életíveket lát, ha szereti, tiszteli, becsüli a gyülekezetét. Meglátja az emberekben az értékeket, és igenis megszelídül, és alázatossá válik.
Feleségével, Emőke nénivel hogyan ismerkedtek meg?
Már lelkész voltam Takácsiban, és annak idején voltak félig titkos holland-magyar lelkipásztor találkozók a rendszerváltoztatás előtt. „Titkos”, de biztosan tudtak róla az illetékesek. Pázmándfalura, Pataki Dénes nagytiszteletű úrhoz, későbbi apósomhoz is jöttek Hollandiából, a Holland Szigorú Református Egyháztól lelkipásztorok és gyülekezeti tagok is, és ott tanítgattak bennünket. Megmondom őszintén, érezhető volt bennük néha egyfajta felsőbbrendűség, hogy minket, magyar „bennszülötteket” kioktassanak a hit dolgairól. Mivel Dénes bácsival egy egyházmegyében voltunk, elhívott engem tolmácsnak. A jelenlévőknek ebédet is készítettek a parókián, és hát benéztem a konyhába, és ott találtam valakit. (nevet) 1981 nyarán ismertem meg Emőkét, a következő év márciusában megvolt az eljegyzés, és májusban összeházasodtunk.
Debreceni tanársága idején azért nem költözött vissza Tiszántúlra, mert a felesége idevalósi és kötődik Dunántúlhoz, vagy inkább a gyülekezet volt ebben meghatározó?
A gyülekezet volt a meghatározó. Igaz, a feleségem ide való Dunántúlra, de hát miért vittem volna el a Tiszántúlra. (nevet).
Rektor úr életének van még egy nagy területe, amiről eddig nem esett szó, mégpedig a közegyházi szolgálatai. Azokra a feladatokra miért mondott igent, mit tartott fontosnak bennük?
Ilyen-olyan grémiumokban tag vagyok, de ahol igazán komoly, érdemi munkát kellett, kell végeznem, az kettő. Az egyik a Magyar Bibliatársulat szöveggondozó bizottságának a tagsága. Ott egy revízió során, 2011 és 2014 között, elsődleges szerkesztőként részt vettem az új fordítású Újszövetség szövegének átvizsgálásában. Ezt együtt csináltuk Hanula Gergely kollégámmal. A másik pedig a mostani munkám, a Doktorok Kollégiumának elnöki feladata. Persze, a Doktorok Kollégiumában a tulajdonképpeni, az érdemi munkát az egyes szekciók végzik év közben, de évente egyszer, augusztusban van egy nagy plenáris ülésünk, ahová igyekszünk tekintélyes, tudós személyiségeket meghívni. A tematikák elkészítése, a meghívandó személyek megtalálása, megszólítása, az előadásuk magyarra fordítása mind komoly feladat, de végül is időszakos munka.
Szakmai útját több díjjal elismerték. Hogyan tekint azokra az elismerésekre?
Szép díjak, és az ember hálás is ezekért. De mindenki tudja, hogy senki nem azért dolgozik, mert majd egyszer díjat kapok érte. Ha észreveszik az embert, az tagadhatatlanul jól esik, és megköszönjük. De csak Barthot tudom idézni, aki azt mondta a saját díjaira: „ha majd a mennyországba kerülök, akkor a ruhatárban ezeket a díjakat mindenképpen le kell adni”.
Gyülekezeti és tudományos munkája során nevelt ki utódot?
Érdekes módon nem sokan lettek lelkipásztorok. A pápai akadémia újra indulásakor Kuzsner Péter zenészként iratkozott be, mert azt mondta, hogy Bachot nem lehet úgy játszani, hogy az ember a teológiát nem ismeri. Voltak még mások is, de például az egyik fiatalember a debreceni teológia elvégzése után pszichológus lett. Igazából Tóth Cseperkét tudom még lelkipásztorként említeni.
Most éppen nagy az örömünk, mivel az egyik soproni volt hittanosunk a debreceni református gimnáziumba került ének-zene tanárnak, és egyúttal az egyik debreceni gyülekezet kántora. Öröm számomra, hogy az egyházi kapcsolódást megtartotta.
Amire pedig nagyon büszke vagyok, hogy a soproni gyülekezeten belül vannak olyan egyháztagok, akiket én konfirmáltam, majd eskettem, sőt, kereszteltem a gyerekeiket, most már a gyülekezet hűséges, segítőkész tagjai. Jó érzés, hogy nem volt hiábavaló a gyülekezeti munka.
Teológus korunkban volt alkalmunk megfordulni Sopronban, jelesebb alkalmakkor együtt énekelhettünk az énekkarral. Pezsgő kulturális életet tapasztalhattunk ott.
Arra mindig ügyeltünk, hogy a gyülekezet ne legyen befelé forduló. Mégpedig abból az egyszerű megfontolásból, hogy Sopronban és környékén nincs más református egyházközség. Győr száz kilométerre van, Kőszeg fele annyi távolságra, de az másik egyházmegyéhez tartozik, tehát itt egy nagy hiátus van. Végső soron ezért volt fontos, hogy a reformátusságunkat felmutassuk. A Soproni Kálvin Körnek is az az elsődleges feladata, hogy a nagy katolikus és evangélikus tömbbe a református értékeket valamilyen módon belevigyük. A Kálvin Kör és dr. Szarka László köri elnök szervezésében például Sopronban ünnepelte Sütő András író a 75. születésnapját. Ez tehát egy zsiliprendszer: tessenek eljönni hozzánk, mert itt olyan dolgokról hallanak, amiről máshol nem. Arra is ügyeltünk, hogy az énekkarunk névadója Gárdonyi Zoltán legyen, a XX. századi protestáns egyházzenének jeles alakja, aki a soproni evangélikus tanítóképző intézetben volt tíz évig tanár, 1931 és 1941 között. Rá való emlékezésként gyönyörű ünnepséget szerveztünk, amire a fiát, Gárdonyi Zsoltot is meghívtuk, és ahol Gárdonyi műveket adott elő az énekkar. A kálvinizmusban nagy erők vannak, amelyeket mi nemigen használunk ki. Volt kórusvezetőnk, egy katolikus fiatalember, név szerint Kocsis-Holper Zoltán, Gárdonyi Zoltánról írja most a disszertációját. Sopronban mindig ügyeltünk arra, hogy a gyülekezet énekeljen zsoltárokat és régi magyar dicséreteket. Arra törekedtünk, hogy ami a mi kincsünk, azt megtartsuk, megőrizzük. Én szeretem a gregoriánt, és Bachot ki nem szereti, de a mi református értékeinket is bele kell vinni a világba. Én nem egy bezárkózó gyülekezetet akartam Sopronban, hanem egy kisugárzó közösséget.
Ezt a sugárzást bizonyítja, hogy amikor nyugdíjba vonulásakor elbúcsúzott a gyülekezete, akkor nem egy emléktárgyat adtak csupán, hanem egy nagyon különleges élménnyel köszönték meg a szolgálatát.
Az igen, az igen! Befizettek minket egy „Pál apostol útján” nevű utazásra, és azt mondták, ha nem haragszunk, akkor a gyülekezetnek azok a tagjai, akiknek erre van módjuk, eljönnek velünk. Mintegy negyvenen mentünk el! Busszal jártuk be ezeket a missziói utakat. Nagyszerű volt, hogy tudtunk a buszon minden nap reggeli áhítatot tartani, és este a hotelben mindig megkerestük azt a helyet, ahol esti áhítatra egybegyűlhettünk. Tehát egy összeillő közösséget alkottunk. Gyönyörű dolog volt ezt az utat együtt bejárni. Ami nekem külön élmény volt: Pál apostol előtt eddig is megemeltem a kalapomat, de most le is térdelek előtte. Mert amikor Lukács leírja, hogy innen pedig átmentünk a másik helyre, az egy fél mondat az Apostolok Cselekedeteiben, mi viszont öt-hat órát is ültünk az autóbuszon! Ezek mögött az odavetett kis mondatok mögött micsoda tűz, erő, lelkesedés volt! Hihetetlen, és ezt ott érzékeli az ember, amikor valóban megteszi ezeket az utakat. Életünk feledhetetlen élménye volt ez, mert a gyülekezettel együtt mehettünk.
Számtalan esetben hozott döntést, feltételezem, hogy túlnyomórészt megfontoltan. Most egy villámkérdés-villámválasz(tás) játékra szeretném megkérni. Volna szíves elfogadni?
Ajjaj, meglátjuk, mi kerekedik ki belőle!
Útlevél vagy jogosítvány? Most még a jogosítvány, mert még tudok vezetni.
Apostolok cselekedetei vagy Jelenések könyve? Itt nehéz dönteni. Most kell egy kommentárt írnom az Apostolok cselekedeteiről, és azon dolgozom, ezért az Apostolok cselekedetei, de a másik is nagyon szép.
Bevásárlás vagy felmosás? Hála Istennek nekem egyiket sem kell. A feleségem nem küld el vásárolni, mert nem ismerem az árakat, és a legelső helyen a legelső dolgot megveszem. A felmosást sem bízza rám, de ha választanom kell, akkor inkább az legyen, mert azzal talán nem csinálok akkora kárt.
Regény vagy vers? Ma már inkább a versek.
Máté vámszedő asztala vagy samáriai asszony korsója? Mindkettő ott hagyta, amit kellett, csak egyik így, másik úgy. Azt hiszem, hogy a vámszedő asztalt kicsit nehezebb volt otthagyni. Legyen az.
Busz vagy vonat? A vonat mindenképpen jobb.
Dohnányi Ernő vagy Gárdonyi Zoltán? Egyértelmű: Gárdonyi Zoltán.
Vörös vagy fehér? Ez megint nehéz, mert színtévesztő vagyok. (nevet) De ezt a kettőt nem keverem össze! A fehér szín szép, de a vörös bizonyos alkalmakkor elengedhetetlen, például a vasúti átjárónál.
Magvető vagy irgalmas samaritánus? Inkább a magvetés az én részemről.
Gyógyfürdő vagy síelés? Egyik sem. Sem úszni, sem síelni nem tudok.
Gyapjú vagy bársony? Inkább a gyapjú, mert az természetesebb.
Köszönöm a beszélgetést, Rektor Úr, és kívánom, hogy mindaz, amire megbízatást kap még, örömmel valósulhasson meg. És ahogy teológus korunkban szokta mondani: Csak egészség legyen meg térerő!
