Lóczy Istvánné Magyar Irma tanító és alapító igazgató remek példája annak, hogy nyugdíjba vonulás után is élhet alkotó életet az ember, ha Isten úgy rendeli. Az Oktatásügy kiváló dolgozója és Kaposvár város szolgálatáért kitüntetések birtokosa 1992-ben a Kaposvári Református Egyházközség iskolaalapításának szakmai vezetője lett. Hűséges, talpraesett, gyermekcentrikus munkáját a Presbitérium Lorántffy Emlékéremmel, az iskola közössége Lorántffy-díjjal, a Magyarországi Református Egyház Zsinata Makkai Sándor díjjal, a Dunántúli Református Egyházkerület Pro Pannonia Reformata díjjal ismerte el. Mindezen elismerésekkel együtt ő ugyanolyan melegszívű pedagógus maradt, akit Kaposváron tisztelettel és szeretettel úgy emlegetnek: „A Lóczy Irma Néni”. Jó lélekkel ajánlom emlékeinek, gondolatainak sorát ökumenéről, középfokú tanítóképzésről, gyászfeldolgozásról.
Honnan ered Isten által vezetett életutad, Irma néni?
A szüleim, főleg az édesapám nagyon szegények voltak. Ő igyekezett és kénytelen is volt már gyerekkorában besegíteni a cséplőgép mellett, mert sok gyermek volt a családban. Fiatal gyermek volt, amikor az édesapja meghalt, és az édesanyja nem tudott boldogulni egyedül annyi gyermekkel, így férjhez ment. Ekkor került az első római katolikus a családba, a nevelőapa. Talán ennek a következménye volt az, hogy az én édesapám, amikor megházasodott, és katolikus nőt vett feleségül, akkor kikötötte, hogy akár lányok, akár fiúk lesznek a gyerekek, reformátusnak kell lenniük. Én ezért nagyon hálás vagyok egész életem során, mert én nagyon szeretek református lenni. Ez ugyan nem volt így, amikor kicsi gyerek voltam, mert az édesanyám iskolás koromig vitt magával a katolikus templomba, ami nekem nagyon tetszett a barokkos díszítettségével és a liturgia színháziasabb mozgalmasságával. Amikor iskolába kerültem, akkor az első komoly megrázkódtatás az volt, hogy református vagyok, és református hittant tanulok, és református templomba járok. Persze múló dolog volt, de határozottan emlékszem, hogy akkor megrázkódtatást jelentett.
Melyik településhez kötődnek ezek a gyerekkori emlékek?
A legkisebb gyermekkori időszak Mezőcsokonyához köt, de meghatározóbb volt Homokszentgyörgy, ahol később felnőttem. Én a kaposvári kórházban születtem 1936-ban, ahogy a nővérem is. Lett volna egy öcsénk, de mivel a kórházat már nem érték el, ő halva született. Édesanyámnak egész életében nagy-nagy szomorúsága volt. Az apámnak is, mert ő volt a fiú, és az számított volna. Az édesanyám családja mindmáig rejtély. A nagymama volt Mezőcsokonyában a szülésznő, és kibogozhatatlan rejtély volt, hogy elvált-e vagy otthagyták, tény, hogy egyedül nevelte fel édesanyámat. Emlékszem, hogy egyszer a háborúval kapcsolatosan azt beszéltük, ha beállítana a sose látott nagypapa, akit nem is nagyon szabad volt említeni, befogadnánk-e, és mi azt mondtuk, hogy az természetes, a nagymama viszont azt mondta erre, hogy akkor engem többet nem látnátok. Nem tudom, mi történt, de olyas valami volt, ami nehezen megbocsátható.
Hogyan került a család Homokszentgyörgyre?
Édesapám nagyon sok mesterséget kitanult, hogy kikerüljön a rettentő nagy szegénységből. Az idősebb testvéreitől tanulta el a mesterségeket, mert így nem kellett fizetni a taníttatást. Kitanulta a férfi-fodrászságot, de nem ment vele semmire, mert nem volt arra pénze, hogy egy üzletet létrehozzon, a házról-házra járással viszont nem lehetett annyit keresni, hogy megéljen belőle a családjával. Akkor kitanulta a merőben ellentétes kovácsmesterséget. Homokszentgyörgyre úgy kerültünk, hogy a közbirtokosság meghirdetett egy üzletvezetői állást. Apám megpályázta, elnyerte és el is költöztünk oda. Ez akkor történt, amikor az első osztályba jártam. Volt egy többszobás szolgálati lakás, hozzá egy vendéglő, egy hentesüzlet és egy nagy közösségi terem, ahol lakodalmak voltak és télen tollfosztás. A tollfosztás idejére beköltöztek a falu asszonyai a nagyterembe, és fél éjszaka meséltek, amíg fosztottak. Akkor nekem szabad volt fennmaradni, szaladgáltam közöttük, és hallgattam a meséiket. Édesapám nagyon precíz ember volt, nem árult mindenféle lőrét, hanem balatoni bort mért. Ezt úgy oldotta meg, hogy Homokszentgyörgyön felvásárolta a felesleges terményt, azt átvitte csónakkal az északi partra, azt ott eladta és vett helyette Gyenesdiáson bort. Érdekes volt az ő reformátussága, amihez ő nagyon ragaszkodott, pedig nem volt templombajáró, mert a kocsmának délelőtt is nyitva kellett lenni. Zákányi tiszteletessel találkozni és beszélgetni a kukoricaföldön szoktak, mert egymás mellett voltak a földjeik. Apám igyekezett több lábon állni, ezért hízókat tartott, amit a megtermelt kukoricával etetett; a Zákányiak pedig megmunkálták a lelkészi járadékföldet. Vannak olyan kötődések, amikről nem is nagyon beszél az ember még esetleg a gyerekének sem. Utólag gondolom, hogy nagyon fontos kellett legyen apám számára Zákányi tiszteletes. Ragaszkodott hozzá, mert amikor idős korában Kaposvárra költözött, és beteges volt, rengetegszer elmondta, hogy „ha el tudnád nekem intézni, hogy engem a Zákányi tiszteletes temessen el, akkor azért az jó lenne”. Amikor meghalt édesapám, akkor elmentem Bellai Zoltán kaposvári lelkipásztorhoz, és elmondtam neki édesapám kérését. Így Zákányi József temette el édesapámat, aki akkor már Kadarkúton volt, mert nem tudta Homokszentgyörgy eltartani a lelkészt. Pedig Homokszentgyörgy az ökumené mintapéldája volt: volt református gyülekezet, református templom, református iskola, parókia, és volt katolikus gyülekezet, katolikus templom, katolikus iskola, plébánia, és az emberek tisztelték egymást. Ott soha nem lehetett olyat hallani, hogy simfelte volna egyik a másikat, sokkal inkább segítették egymást. Egymás gyerekeit is nevelték, például rászóltak, ha nem úgy viselkedett, ahogy kellett; és azt megköszönték egymásnak, és nem tértek ki a hitükből, ahogy mostanság. Voltak ünnepek, amelyek nem különültek el egymástól. Például karácsonykor az éjféli misére minden református elment. Ma is él bennem az a kép, hogy a közvilágítás nélküli havas úton mentek az emberek sorra, és kis kézi lámpással világítottak, és kiabálták át egymásnak egyik sorról a másikra, hogy boldog karácsonyt. Ez olyan felemelő volt. Beleivódott az emberbe gyerekként, hogy a különböző vallások nem kell, hogy elválasszák az embereket, hanem tulajdonképpen közelebb hozhatják, hiszen ők ugyanazt más liturgiával és külsőséggel jelenítik meg. Máig nem tudom, hogyan tudta fenntartani ez a kis falu a két egyházi struktúrát, amiben lényegében a lelkészeket és a tanítókat is el kellett tartaniuk.
Irma néni, milyen élmények hatottak rád az elemi iskolában?
A homokszentgyörgyi református elemi iskolába jártam egészen addig, amíg az államosítás megtörtént. Egytanítós iskola volt, tehát nem osztott. Nagyon értelmes, sokoldalúan művelt tanítónk volt, Lieber István, akit mindenki úgy hívott, hogy Lieber Pista bácsi. Első osztálytól nyolcadikig tudta tanítani a gyerekeket. A kicsik is hallották a nagyobbaknak szóló magyarázatot és a feleletüket. Ma már ezt elvetjük, nem elég korszerű, de ennek volt egy nagy előnye, mégpedig nem maradt le annyi gyerek. Mert a gyengébb felfogású gyerek több éven keresztül hallotta a dolgokat. Ami akkor még nem az ő tanulnivalója volt, de az agya feltérképezte és magába szívta. Nekem az az egytanítós iskola sokat nyújtott. Jó tanuló voltam. Lieber Pista bácsi tanítói munkája példaértékű volt. Egyetlen olyan volt, amit semmiképpen nem szerettem volna követni, és ha másoknál ilyet láttam a pályám során, mindig szóltam érte. Abban az időben a testi fenyítés természetes volt, viszont a mezőcsokonyai iskolában, ahol kezdtem az első osztályt, egy halk szavú, kedves, öreg tanítóbácsi volt, akinek ez nem volt szokása. Amikor én először láttam a homokszentgyörgyi iskolában, hogy a tanító fejbe csapja az egyik diákot, többet nem akartam elmenni az iskolába, mert féltem. De abból is tanul az ember, amit úgy jegyez meg, hogy „na, ilyet nem”, és ebből azt vontam le, hogy lehet ezt másként csinálni, nem kell verekedni. Már elemi iskolás koromban nagyon-nagyon elhatároztam, hogy tanító leszek, nem is volt a látókörömben más foglalkozás. Egyszerűen tanító akartam lenni.
Említetted Irma néni Zákányi József lelkipásztor édesapádra gyakorolt hatását. Rád milyen hatással volt?
A reformátusságomat tulajdonképpen két lelkész alakította olyanná, amilyen lett. Az idősebb Zákányi József rövid ideig formált, mert amikor konfirmáltam, akkor már az ifjabb Zákányi József volt a homokszentgyörgyi lelkész. Az egész Zákányi család meghatározó volt a faluban. Őhozzájuk mindenért lehetett menni, nemcsak vallási problémákkal, illetve nem számított, hogy református vagy katolikus az ember, a falunak a tagjai voltak, és maximálisan segítettek mindenben. Tudod, hogy ez a család Zákányi Zsolt famíliája, és ott mindenki gyönyörűen énekelt. (Szerkesztői megjegyzés: Zákányi Zsolt Liszt Ferenc-díjas karnagy, tanár, a kaposvári Vikár Béla Vegyeskar vezetője 1964-2000 között.) Amikor bement az ember a parókiára, főleg iskolai szünidőben, akkor olyan volt, mintha kóruspróba lett volna. Ahogy jöttek-mentek, több szólamban énekeltek a családtagok. Akkor még nem fogalmaztunk így, hogy példaértékű, de az volt. Az, hogy Homokszentgyörgy összetartó közösség volt, – amire ma csak vágyakozva gondol egy-egy falu -, az annak volt köszönhető, hogy ők nagyon nyitottak voltak és magukhoz tudták ölelni a falut. Abban a faluban, ahol a mezőgazdaságból éltek az emberek, mégis meg lehetett azt csinálni, hogy este, rettentően elfáradva, de lemosakodva eljöttek az emberek bibliaórára. Zsúfolásig tele volt a parókia könyvtárszobája. Mostanában a gyerekeket különválasztjuk, hogy értsék, miről van szó, de akkor ezzel különösebben nem foglalkoztak, hanem beengedték a gyerekeket is, aztán ahogy kezdett kicsit többet érteni a bibliai dolgokból, úgy kezdett belenőni a felnőtt közösségbe. A bibliaóra mellett volt gyerekbibliaóra is, amit nem a lelkipásztor tartott, hanem volt két idős postamester hölgy, – akik akkor talán nem voltak idősek, csak mi gondoltuk gyerekfejjel, hogy azok -, és ők tartották vasárnap délután. Ott sem számított, hogy református vagy katolikus valaki, a gyerekek odajártak. Ezenkívül télen, amikor több volt a szabadidő, akkor a szüleim báltermében előadásokat tartottak, és a református és katolikus tanítók együtt népszínművet tanítottak be. Az egy esemény volt, és összekovácsolta a falut. Homokszentgyörgy nagyon jó hangulatú hely volt, ahova miután elkerültem, mindig visszavágytam. Nagy csalódás volt látni, amikor a falu lefelé ment, mert megszüntették a Kaposvár-Barcs vasútvonalat, és nem lehetett elérni a munkahelyeket, tönkrementek a családok. Előtte a vonat a falu közepén állt meg, a falu benne volt a vérkeringésben. Amikor egyszer már asszonyként hazamentem oda, szomorú volt látni a sok házat, amire sorra ki volt írva, hogy eladó, eladó, eladó. Mindenki menekült már akkor.
Jó tanulóként egyenesen vezetett az utad a tanítói pályára, Irma néni?
Nem, mert ebbe a történelmi időszak is közrejátszott. A nagy szegénységből édesapámnak sok-sok munka árán sikerült kijutnia, viszont a kommunizmus idején, a kulák-rendszerben, akinek bármije is volt, azt rögtön ellenségnek jelölték meg. Mi is úgy jártunk, hogy édesapámat egyéb származásúnak kategorizálták, és engem nem akartak felvenni az általános iskola befejezése után a tanítóképzőbe. Édesapám rengeteget járkált utána, hogy megpróbálja megértetni valahogy, hogy nem voltunk vagyonosok. De az nem az a rendszer volt, ahol ilyeneket meg lehetett értetni! Jött haza nagy diadalmasan, hogy elérte, engem fel fognak venni az óvónőképzőbe. Én pedig mondtam, hogy oda nem megyek, mire ő kérdezte, hogy „nem mindegy neked, hogy óvónő vagy tanítónő, hogy ekkorát vagy akkorát tanítasz”. Mindenki mondta, hogy majd utána át lehet menni tanítószakra, de én azt éreztem, hogy csak tanító lehetek, semmi más. Végül mégis fel tudott hajtani valami protekciót az édesapám, és végül is felvettek a tanítóképzőbe.
Kaposváron a tanítóképző akkor szakközépiskolát jelentett és nem főiskolát?
Igen, és az a kaposvári tanítóképző is egy jó móka volt. Azért hozták létre, hogy legyen Somogy megyében egy olyan tanítóképző, ahol kommunista tanítókat képeznek majd. Előtte a megyében nem volt tanítóképzés, ugye már Csokonai is megénekelte a lemaradást. (Szerkesztői megjegyzés: utalás Csokonai Vitéz Mihály: Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban c. versére.) Szóval nem jött össze nekik a kommunista tanítóképzés, mert a Steiner Mátyást bízták meg az igazgatással, aki valójában egy mélyen vallásos katolikus ember volt, és aki a tanárok közül is úgy választott, hogy tudta róluk, még ha nem is beszéltek róla, hogy egyetértenek a vallási dolgokban. Nekünk két olyan tanárnőnk is volt, akik a kommunista hatalomátvétel előtt apácák voltak. Amikor őket szétkergették a zárdából, akkor a tanári végzettségükkel helyezkedtek el, így jöttek hozzánk. Ez a középfokú tanítóképzés nagyon jó volt, mert az a korosztály a hivatástudatnak a legbefogadóbb közege. Tehát ha jó a tanítóképzős tantestület, akik a hivatástudatra gondot fordítanak, akkor nagyszerű tanítókat lehet képezni. A kaposvári középfokú tanítóképzés tanári kara ilyen volt, gondot fordítottak a nevelésünkre. Minket úgy neveltek, hogy „te tanító leszel egy faluban, tehát a világító fáklya”. A pedagógiai tárgyakat tanító Koncz Lajos bácsi még ilyen túlzásokkal is élt: „fiam, egy tanító még az ajtót sem úgy nyitja ki, mint egy másik ember, őrá fel kell figyelni, ha megjelenik”. Mi, tanítóképzős diákok próbáltuk ehhez tartani magunkat. Nagyon sok olyan gyerek is került közénk, akik otthonról semmi neveltségbéli dolgot nem hozott, ezért osztályfőnöki órákon arról is szó esett, hogy ha utazunk a vonaton, akkor nem kezdjük kiteríteni a rántott csirkéket. Azt mondta az osztályfőnökünk, hogy „ne legyetek bumbuskák”. Azt gondolom, hogy később, amikor főiskola lett a tanítóképző, ez már nem kapott hangsúlyt. Tanítóként a gyakorlati képzésben részt vettem, és egy párhuzamos osztályban tanító férfinak megjegyeztem, hogy ezt sem tudják, azt sem tudják a hallgatók, akkor ő meg is mondta, hogy ez már senkit nem érdekel, mert már mindenki a saját presztízsét próbálja építeni a publikálásokkal. Ezzel szemben a középiskolai tanítóképzésért felelős tanári kar nem a szakmai előrejutását tartotta fontosnak, hanem hogy belénk plántálja egy tanító erkölcsi tartását. Ennek a befogadására, elsajátítására a középiskolás korosztály nagyon alkalmas. A kaposvári tanítóképzés légkörének meghatározó vonása volt, hogy templombajáró, de legalábbis vallásos emberek voltak a tanári karban. Amikor elrendelték, hogy pünkösd másodnapján munkanap lesz, és iskolába kell járni, akkor volt annyi kurázsi Steiner igazgató úrban, hogy az egész intézetnek kirándulást rendelt el. Kimentünk egy erdőszélre, ott letelepedtünk és beszélgettünk. Nem volt istentisztelet, de akkor sem tanultunk. Ezt meg merték tenni.
Érettségi után máris tanító lett a középfokon végzett tanítóképzősökből?
Amikor leérettségiztünk, az még nem képesített semmire sem, bár szakmai tárgyakból is érettségi vizsgát tettünk. Hanem egy évet gyakorló tanítani kellett. Én Homokszentgyörgyre vágytam vissza, és kikunyeráltam, hogy hadd menjek oda vissza. Ott töltöttem az iskolában a gyakorló évemet. Először nehéz dolgom volt, mert az egész falu tegezett, de aztán elfogadták, hogy ez más szituáció. A gyerekekkel erős kötődések alakultak ki, és még most is van olyan, aki abba a negyedik osztályba járt, ahol gyakorló tanítottam, és most ide jár a kápolnába istentiszteletre, hogy találkozzunk. (Szerkesztői megjegyzés: A kaposvári Csertán Márton Otthon kápolnája, ami a kívülről érkezők számára is nyitva áll vasárnaponként.)
A korszellem ellenére szinte idillinek is nevezhető az életed.
A korszellem ellenére és a szinte kifejezések találók. Mindjárt elmesélem, hogy miért. A férjemet a tanítóképzőben ismertem meg, mert ott tanított fiatal tanárként. A gyakorló év elején úgy határoztunk, hogy mire képesítővizsgára és vizsgatanításra kell visszamennem Kaposvárra a bizottság elé, addigra mi összeházasodunk. Az a világ legtermészetesebb dolga volt számunkra, hogy templomban esküszünk. Homokszentgyörgyön 1955-ben. Nem volt nagy násznép, csak a férjem családja, az én családom, valamint egyetlen egy barátnőm volt a meghívott, és aznap délelőtt még tanítottam, amikor délután volt az esküvőnk. Mégis majdnem kirúgtak mindkettőnket, mert azt mondták, hogy demonstrációt rendeztünk a templomi esküvőnkből. Ez így nem igaz, de ha a faluban a tanítónéni esküvője van, akkor oda mindenki elmegy megnézni. Mivel mi a falu szokása szerint esküvői ruhában végig sétáltuk a falut, és mire a templomhoz értünk, az tény és való, hogy addigra már hosszú menet volt, és a templomban ott volt mindenki velünk. Én egy pillanatig sem gondoltam, hogy ezért állunk majd a szőnyeg szélén mind a ketten az oktatási osztályon. De bizony behívattak bennünket, és elmondták, hogy még egy ilyen dobás, és akkor mi mind a ketten röpülünk erről a pályáról. (röviden hallgat) A „még egy ilyen dobás” a gyerekeink keresztelője volt. Akkorra már a papok arra kényszerültek, hogy háznál keresztelték a gyerekeket. Az enyémeket is, mert nem mertük megtenni, hogy elvigyük a templomba. Mivel csak a tanítói és tanári pályára voltunk képesítve, nem kockáztattuk meg, hogy elbocsássanak bennünket. Hihetetlen világ volt az, de tényleg ilyen volt. Én abban nagyon-nagyon hiszek, hogy gyermekkorban fontos találkozni Isten igéjével, még ha nem is mindent ért a gyerek. Én sem értettem, de később volt hova visszanyúlni, volt miből erőt meríteni. Amikor úgy teltek el évek, hogy a helyi templomba nem mertünk elmenni, mert rendszerben ment a pedagógusok megfigyelése, akkor úgy oldottuk meg, hogy elkirándultunk olyan helyekre, ahol nem ismertek bennünket, és ott elmentünk a templomba, például Miskolcon az avasi templomba. Istennek hála, ezen a korszakon túljutottunk!
Hány gyermekkel áldotta meg Isten a házasságotokat?
Két gyerekem van, vagyis csak volt, mert a fiam, aki 1957-ben született, két éve meghalt. Kata lányom 1959-ben született. Hamar születtek a gyermekeim, mert abban az időben nem volt divat sokáig várni, és negyven éves kor után szülni. Mi szerencsésebb helyzetben voltunk talán, mint az átlag, mert úgy laktunk, hogy a szüleimmel egy házban, de külön lakásban, és ők mindenbe be tudtak segíteni nekem. Például ha sokáig tartott az értekezlet, akkor se történt semmi, mert a gyerekeink a nagyszülőkkel voltak. Mindkét gyermekem evangélikus lett, mert az anyósomnak nagyon-nagyon fontos volt ez. Ők felvidéki kitelepítettek voltak. Amikor a Benes-dekrétumok következtében megtörtént a lakosságcsere, akkor áttelepítették a férjem családját Sajókirályiból Magyarországra. Szederkényben egy olyan házat kaptak meg, ahonnét előzőleg a svábokat pakolták ki, és ezt az anyósom soha nem heverte ki. Náluk mindig volt egy hatalmas nagyláda színültig ágyneművel, törölközővel és asztalneművel megpakolva, mert nem engedte kipakolni, hátha megint huszonnégy órát kapnak összepakolni és visszamenni Felvidékre. A szederkényi lét nagyon nehéz volt, mert a sváb család minden holmiját, többek között egy szőlőterületet is megkaptak, viszont nem tudták, hogy mit kell csinálni vele. A férjem tanulta meg, hogyan kell szőlőt művelni, és évek hosszú során visszajárt metszeni. A férjemék ketten voltak testvérek, és egyetemisták voltak már akkor. Őket úgy vették fel az egyetemre, hogy a Lóczy név Lóczy Lajos földrajztudósra emlékeztetett mindenkit, és bár csak oldalági rokonok voltak, mégis ennek révén bekerülhettek az egyetemre. Viszont kollégiumot nem kaptak, és nem volt albérletre se pénzük, hiszen akkor telepítették ki a családot, úgyhogy amire lehetett, arra felutaztak, de olyan nagy szegénységben, hogy ketten ettek egy tányér bablevest. Férjem és Laci sógorom majdnem egyszerre végezték el az egyetemet, mert életkorban is csak két év volt a különbség közöttük. Anyósom ragaszkodott ahhoz, hogy a sógorom otthon maradjon, mert lelki beteg volt, hogy nincsenek a gyerekei vele. Sokszor gondoltam arra, hogy a sógorom borzasztó nagy áldozatot hozott a szüleiért, mert egyetemet végzett középiskolai tanár volt, mégis haláláig a szederkényi általános iskola igazgatója volt. Pedig amikor a férjem Kaposvárra került, akkor lett volna hely a bátyjának is, de erről szót sem lehetett vesztegetni.
Mikor kerültél Homokszentgyörgyről Kaposvárra tanítani, Irma néni?
Amikor összeházasodtunk, akkor először csak mi ketten költöztünk Kaposvárra albérletbe azért, hogy Pistának ne kelljen ingázni a tanítóképzőbe. Én Kaposszerdahelyen kezdtem tanítani, és oda jártam ki biciklivel minden nap egészen addig, amíg a kisfiam megszületett. Utána kerültem a Tóth Lajos Általános Iskolába, amit most úgy hívnak, hogy Kaposvári Kodály Zoltán Központi Általános Iskola. Egy olyan közösség volt a tantestület, ahol nagyon sokat tanultam. Ugye, attól, hogy az ember elvégzi a tanítóképzőt, még csak annyit tud, hogy észreveszi, hogy mit nem tud. Ha jó közösségben kezd dolgozni, akkor rengeteg apró fogást el tud sajátítani, és nem mindent neki magának kell kikísérletezni. Az akkori Tóth Lajosban olyan tanári közösség volt, hogy úgy tudtak segíteni a kezdőnek, hogy nem volt benne lenézés. Mindig úgy ajánlottak egy dolgot, amit én még nem tudtam, javasolva azt mondták: „próbáld meg így”. Tizenhat évig voltam ott ahhoz képest, hogy amikor a papírommal megjelentem az iskolában, akkor Csajági Igazgató Úr úgy fogadott: „na, éppen magára volt szükség”. Ettől a fogadtatástól függetlenül később nagyon szerettem őt, intelligens ember volt. Azokban az időkben, 1958-1974 között szó sem lehetett vallási életről az iskolában, és egyszer be is hivatott, amikor a munkámmal, hozzáállásommal, egyéniségemmel már tisztában volt, és megkérdezte, hogy vallásos vagyok-e, mire én igennel válaszoltam. Erre azt mondta: „én nem értem magát, hát maga egy intelligens nő”. Én tudtam róla és a családjáról is, hogy vallásosak, ezért azt feleltem, hogy „Igazgató Úr, én is mondhatnám ezt”. Csak mosolygott. Nyilván ki volt adva neki, hogy ilyeneket kell csinálni és mondani. Emlékszem, hogy kiadták utasításba, hogy szó sem lehet hittanoktatásról az iskolában, – de a törvénynek meg kellett felelni, ezért kellett beíratást biztosítani. Az iskola ajtaján, egy falatnyi papíron jelent meg a beíratás időpontja, ennek ellenére volt olyan szülő, aki elolvasta és eljött. A tantestület be volt rendelve, hogy ha jön a szülő, akkor karon kell ragadni, egy másik terembe be kell vinni és ott le kell beszélni. Mit ad Isten, pont az én egyik tanítványom anyukája berobogott, el is mentem vele egy tanterembe, és megkérdeztem, hogy miért tartja fontosnak a hittanoktatást. Olyan értelmesen válaszolt, hogy én nem győzködtem. Ugyanis azt mondta, hogy ő semmit nem akar a gyerekeire ráerőltetni, de minden lehetőséget biztosítani akar nekik, hogy úgy éljék az életüket, ahogyan szeretnék, és ahhoz bizony tanulniuk kell hittant, hogy megismerjék ezt az oldalt is, mert a másik oldalt az iskolában úgyis megismerik. Végül is igaza volt, azt meg tudtam, hogy a létszámhiányra való tekintettel el fogják utasítani a hittancsoport indítását, tehát nem fontos lebeszélnem. Szóval fura egy élet volt az. Egyszer a gyerekekkel sétálni mentünk kettes sorban, és a Margit templom felé kanyarodtunk, ahol két gyerek vitatkozva nem tudott megegyezni, ezért hozzám, a tanítónénihez fordultak igazságért. Azon vitatkoztak, hogy van-e Isten. Az egyik azt mondta, hogy neki megmondták a szülei, hogy nincs, a másik pedig azt mondta, hogy neki a nagymamája azt mondta, hogy van Isten. És akkor mit mond a tanítónéni a szocialista népköztársaság idején, akinek a feje felett ott lebeg, hogy „ha még egyszer…”? Úgy vágtam ki magam abból a helyzetből, hogy azt mondtam: „ha a te nagymamád meg van arról győződve, hogy van Isten, akkor neki van, és ha a te szüleid azt állítják, hogy nincs Isten, akkor nekik meg nincs”, és ebben a gyerekek megnyugodtak. Aztán volt egy olyan érdekes helyzet, amikor az osztályomból elvittek egy gyereket, pedig tőlem nem szoktak elvinni diákot más osztályba, mert a munkámat elvégeztem. Egy jó tanuló kisgyerek volt, és az volt az indoka annak, hogy a másik osztályba kérték át, hogy azt szeretnék a szülők, ha egy becsületes kommunista tanítaná a gyereküket, – és a kolléganő kommunista volt. Mondtam, hogy a kommunistával egyetértek, de becsület azért talán bennem is van. Szóval fura dolgok voltak.
Irma néni, az egész pedagógus pályád a rendszerváltás előtti időszakra esett?
Nem, a rendszerváltás után is tanítottam még. 1974-től 1992-ig a Kisfaludy Utcai Általános Iskolában voltam tanító. Az 1989-es rendszerváltás után, amikor már lazábban lehetett élni, akkor kerültem bele az egyházi munkába. Először csak a parókián történő hitoktatásba kapcsolódtam be, mégpedig úgy, hogy Bellai Zoltánnal közös csoportom volt. Nagyon érdekes volt ebbe belecsöppenni, mert nekem teológiai végzettségem nem volt, viszont minden nekem problémát jelentő dologgal fordulhattam Zoltánhoz, és segített tisztázni. Amikor pedig bejött, hogy az iskolában lehetett hittant tanítani, akkor a saját iskolámban elvállaltam a hitoktatást. Sok gyermek volt. Részben ez ébresztette azt a gondolatot Zoltánban, hogy kéne egy református osztályt indítani a Kisfaludy iskolában. A tantestület hozzájárulását meg kellett ehhez szerezni, mert ezzel az is járt volna, hogy ennek az egy osztálynak a tanítóját az egyház nevezheti meg. Ezen a ponton a tantestület elutasította a kérést, mert felmérték, hogy ha valakit kívülről behoznak, akkor egyikőjük fölösleges lesz, és el fogják küldeni. Hiába tanítottam ott, hiába voltak velem jóban, hiába fogadták el az iskolai hitoktatást, többségében nem támogatták a református osztály indítását.
Hogyan fogadtátok akkor ezt az elutasítást?
Amikor a tantestület elutasította a református osztály indítását, akkor nagy búbánatosan ültünk nálunk. Mi már annyira beleéltük magunkat, hogy nem is gondoltunk elutasításra, ezért elcsüggedtünk. Utólag tudom, meg kellett tapasztalnunk, hogy amit Isten indít útnak, az bölcsebb, mint amit mi, tehát rá kell bízni a dolgokat. Akkor mi rendkívül szomorúak voltunk, de később mégis ebből lett a kaposvári református iskola. Egy darabig ültünk ott nagy bánatunkban, és egyszer csak azt kérdezte Zoltán: mi kellene a külön iskolához? Én csak olyan bohókásan azt feleltem: „tábla, kréta meg egy jó pedagógus”. Ennél azért több kell, de ez tényleg kell! Aztán egyik gondolatból következett a másik, kigondoltuk, hogy a gyülekezeti házban meg lehetne csinálni a református iskolát. Abban maradtunk, hogy meghirdetjük, és ha tizenöt gyerek jelentkezik, akkor elindítjuk. És tizenhat gyerek jelentkezett a beírásnál! (mosolyog) A mai napig hálával gondolok azokra a szülőkre, és tényleg a szívemben őrizgetem őket, akik először bizalmat szavaztak nekünk. Azért gondold el, Boglárka, hogy semmink se volt. Az égvilágon semmink nem volt a táblán, krétán és pedagóguson kívül. Hatalmas bizalom volt a szülők részéről, mert nekünk csak terveink voltak egy olyan városban, ahol tizen-akárhány bejáratott iskola működött már. Tényleg nagyon-nagyon hálás vagyok mindmáig a szülőknek. Belefogtunk. Mit mondhatok azon kívül, hogy az elszántságon és akaraton túl semmink sem volt? Mert tényleg így volt. Egy telefonunk és egy írógépünk sem volt. A gyülekezeti házban volt az iskola, és ha valamit telefonon intézni kellett, akkor a lelkészi hivatalba leballagtam, mert ott volt telefon. Amúgy akkor az országban a rendszerváltást követő teljes káosz volt jellemző, és a zsinat is úgy térképezte fel, hogy hol mi van. Voltak olyan iskolák, ahol csak táblacsere történt, azaz az iskola épületét a benne működő intézménnyel együtt, tanári karral és diáksággal együtt vették át, és próbáltak belőle egyházi iskolát csinálni rengeteg küszködéssel, mert ott maradtak azok, akik valóban kommunista elgondolás szerint neveltek. Nekünk ennyiből előnyösebb volt a helyzetünk azzal együtt is, hogy semmink sem volt. Amikor a zsinat először kért adatokat tőlünk, és mondtam a telefonban, hogy majd elküldöm postán, akkor a zsinati hivatalnok azt mondta, hogy „hát faxold el”. Nem akartam neki mondani, hogy na, erről ennyit, mert nekünk semmink nincs, nem tudok faxolni. Az első írásvetítőnket úgy nyertük pályázaton, hogy kézzel írtam a pályázati adatlapot, mert írógépünk sem volt. S mégis elindult az iskola!
Mik voltak az induláskori alapelvek?
Két dolgot komolyan elhatároztunk már az induláskor. Először is hogy nem azért kell nekünk református iskola, hogy eggyel több iskola legyen a városban, hanem hogy legyen egy más lelkiségű iskola. Nyomatékosan más nevelésnek kell lennie, olyannak, ami valóban az egyház tanítására épül. Ebben személy szerint teljesen biztos voltam, mivel saját példámon már meggyőződtem arról, hogy nem baj, ha kiskorában még csak mint szokás jelenik meg a vallás az életben, mert majd később, amikor már érti, akkor ragaszkodni fog hozzá. Másodszor pedig azt határoztuk el, hogy a színvonalnak olyannak kell lennie, hogy versenyképes legyen a többi iskolával. Volt egy nagy előnye a nálunk tanuló gyerekeknek: az időbeosztást teljesen az ő teherbíróképességükhöz tudtuk igazítani, mert kevesen voltak és nem voltak magasabb osztályok. Délelőtt tartottunk két tanórát, aztán tízóraiztak, utána fél órára átvittük őket a szemközti parkba játszani. Így teljesen kipihenten folytattuk tovább a tanulást ebédig. Ebéd után egy kicsit pihentek, letették a padra a fejüket vagy beszélgettek, játszadoztak. Délután tartottunk még egy tanórát és megcsináltuk a leckét velük. Ez nagyon jó volt, mert mire hazament, nem volt kifacsart állapotban és semmi írásbeli feladata nem volt.
Hol és kivel tanítottál az első tanévben, Irma néni?
A gyülekezeti ház jobb oldali lépcsőházának alsó szintjén voltunk, az akkor még működő mozimúzeum mögötti részen, ahol ma táncterem van kialakítva. Az az egész úgy, ahogy volt, iskolának nem felelt meg, de mégis jó volt. Voltak fogasok a gyerekek kabátjainak, egy kis rész az étkezéshez, és az utcafront felé egy kicsike tanterem. A város kíváncsi volt ránk, mert nyitott ablaknál tanítottunk, és az emberek gyakran megálltak ott, és hallgatták a tanóráinkat. Szívünket-lelkünket beleadtuk Molnár Tímeával együtt. Ő kezdő pedagógus volt akkor még, de azt el kell mondjam, hogy nagyon tanulékony volt. Át tudta venni a szervezési dolgokat később, amikor már több évfolyam volt. Az nagy sikernek számított, hogy a következő évben már huszonnégy gyerek iratkozott be. Aztán egy-kettőre szembesültünk azzal, hogy párhuzamos osztályt kell indítani. Szóval nagy gyönyörűség volt. Én egész életemben soha annyit nem dolgoztam, mint az időben, viszont ennyi örömöt sem éltem meg, mint akkor. A kaposvári református iskola volt a csúcs és korona a szakmai életemen.
Azt szokták mondani, hogy minden éremnek két oldala van. A kaposvári iskolaindításnak volt árnyoldala számodra, Irma néni?
Természetesen, hiszen annyi szorongást sem éltem meg, mint akkor, mert előtte soha az életemben nem hoztam létre és nem igazgattam egy iskolát. (mosolyog) A saját osztályomat tanítottam, és az nagyon ment nekem, szerettem a gyerekekkel lenni és a szülőkkel is nagyon jó kapcsolatom volt, viszont létrehozni és igazgatni egészen mást jelent. Sokszor elcsodálkozom, hogy hogyan merte Zoltán rám bízni az iskola szakmai vezetését, hiszen nem volt vezetői gyakorlatom. Amikor az elején voltak kétségeim afelől, hogy az Úr Isten tényleg azt kívánja-e tőlem, hogy olyan kétes vállalkozásba fogjak, mint egy új iskola létrehozásában való részvétel, és nem inkább az ágyban fekvő édesanyám ápolását kellene választanom, akkor Zoltán ezerszer elmondta, hogy ő biztosan tudja, hogy Isten nem azt akarja. És becsületére legyen mondva, amikor olyan helyzet adódott, hogy édesanyám nem tudott megfordulni az ágyban, ezért haza kellett mennem hozzá, akkor megtette azt, hogy a szünetben autóval elvitt édesanyámhoz, akit megfordítottam és kicsit megcirógattam, aztán visszavitt dolgozni. Később volt segítségem édesanyám ápolásában, de azért ez úgy is nagy vállalkozás volt 1992-ben. Amikor elindult a református iskola, még élt a férjem, és én abban nagyon bíztam, hogy ő majd mindvégig mellettem lesz szakmai tanácsaival, mert ő huszonöt évig volt a Munkácsy igazgatója, tehát neki volt szakmai tapasztalata, és azt is tudta, hogy én mihez nem értek. (Szerkesztői megjegyzés: Lóczy István 1963-1988 között volt igazgatója a kaposvári Munkácsy Mihály Gimnáziumnak.) Ő az elején megmondta nekem, hogy semmi gazdasági dolgot el ne vállalj, mert nem értesz hozzá. Az is volt a megállapodásunk Zoltánnal, hogy ő intézi az összes anyagi természetű dolgot, én pedig a szakmáért felelek. A férjem tapasztalatába vetett reménységem azonban egy pillanat alatt szertefoszlott, mert a tanév végén, 1993 májusában hirtelen szívhalálban meghalt. Utólag belátom, hogy az iskola mentett meg engem, mert nem volt időm arra, hogy otthon sírjak. Egy hétig sírtam otthon, és a temetés utáni nap bevittem a gyerekeket ebédelni a Munkácsyba. Zoltán óva intett ettől, kérte, hogy vigye Tímea ebédelni a gyerekeket, de én tudtam, hogy ha most nem viszem be az osztályt férjem egykori iskolájába, akkor már soha nem fogom tudni megtenni. Valóban nehéz lépés volt, mert a férjemet ott nagyon szerették, és meg kellett birkóznom a szánalommal rám tekintő szempárokkal. De a kisgyerek csak gyerek marad, – és bár Zoltán elmondta nekik, hogy Irma néninek nehéz napjai vannak, jók legyetek, s ők meg is ígérték -, öt perc múlva már csibészkedtek. Tényleg a velük való munka, az iskolával való foglalkozás mentett meg a gyász halálos fájdalmától. (elhallgat)
Amikor az osztálylétszámok növekedésével szembesült a fenntartó, akkor hogyan tudták megfelelő épületbe költöztetni az iskolát?
A gyülekezeti ház kapacitása nem volt növelhető, és az Oktatási Osztály vezetője megmondta, hogy ha tudta volna, milyen körülmények között vagyunk, nem adott volna engedélyt az iskolaindításhoz. Közben az egyházközség visszakaphatott volna régi épületeket, például a volt Bethlen Nőnevelő Intézetet a kórháznál, ami időközben számos funkciót betöltött, de senki soha egy fillért se költött rá, ezért rossz állapotban volt. Zoltán arra kapott karizmát, hogy fel tudta mérni, mi éri meg, minek van haszna, mi szolgálja az iskola javát. Megmondta, hogy a régi Bethlen nem kell, hanem helyette a pártház mögötti munkásőr laktanyát kéri. Minden nyáron ott ment az építkezés. Először a földszinti rész lett kialakítva tantermeknek, mosdónak, tanári szobának, és aztán így ment tovább évről-évre. Ott is még a szomszédba jártunk ebédelni, az Egészségügyi Főiskolára, de látható volt, hogy szükség van egy konyhára, ezért tovább kellett építkezni. A szülők maximálisan támogatták ezt az iskolát, és mi is partnernek tekintettük őket, mert azt akartuk, hogy eredményesek legyünk, és ahhoz szükség volt arra, hogy amit mi elképzelünk, azt ők is átengedjék az elméjükön és szívükön. Nagyon-nagyon örültek ennek, és mindenben támogattak minket. Például az építkezéshez szükséges anyagot kerítés hiányában bárki elvihette volna, de ők megszervezték az éjjeli őrködést három-négyfős csoportokban. Vagy például az építkezés után a takarításban is segítettek a tantestületnek. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy néha feltették a tantestületből a kérdést, hogy normális dolog, hogy mi ilyeneket csinálunk. Én akkor mindig elmondtam, hogy addig, ameddig a tetőn betongerendákat cipel a lelkipásztor, addig normális, mert ő is megtette. Bellai Zoltán példát adott nekünk, mert tényleg semmiből nem húzta ki magát. Emlékszem, egyszer vasárnap délután vendégeim voltak, és Zoltán szólt, hogy el kell menniük, de a betont valakinek meg kellene öntözni. Mondtam, hogy én elmegyek, így tehát a vendégeimnek felajánlottam, hogy sétáljunk el a park felé, s én megöntözöm a betont. Néztek rám a vendégeim, hogy hát te mi vagy abban az iskolában, hogy a betont öntözöd? (nevetünk)
A presbitérium, mint fenntartó miként volt jelen az iskola életében?
Mindenben támogattak minket. Feltéve, hogy értettek és megértettek minket. Nekem sokszor támadt olyan gondolatom, hogy meg kellene reformálja már ezt az egyház, mert esetenként olyan ügyekben hoznak döntéseket olyan emberek, akik nem értenek hozzá. Valami más szervezeti felépítettségnek kellene lennie a református iskolaügynek. Az biztos, hogy az iskolaalapítás dolgához nagy jóindulattal fordultak a presbiterek, és amit Zoltán előterjesztett, azt támogatták, megszavazták. A gimnázium indulása volt még egy bizonytalan pont, mert nem lehetett tudni, hogy lesz-e elég jó képességű gyerek, akivel érdemes elkezdeni. A presbitérium akkor azt a döntést hozta, hogy abban az esetben indulhat a gimnáziumi tagozat, ha legalább húsz gyerek legalább négyes átlaggal rendelkezik. Na, most ezt nem lehetett megcsinálni, mert a négyes átlag nem minden iskolában takarja ugyanazt, van ahol az ötös átlag nem ér annyit, mint máshol a hármas. Tehát másféle mércét kell alkalmazni. De a presbitérium döntését annak tudtam be, hogy olyan emberek határoztak, akiknek nem volt elég ismeretük a szakmai dolgokhoz. Ez nem biztos, hogy jó, mert bizonyos értelemben megköt.
Az infrastruktúra megteremtésén túl mi volt még jelentősebb kihívás?
A felsős tanárok beszerzése volt még egy bökkenő. Az alsó tagozatos tanítókból mindig simán sikerült felvenni reformátusokat, viszont a felső tagozat indulásakor gondban voltunk. Egyfelől nem tudtunk azonnal egy teljes tantestületet felvenni, hanem csak súlyponti embereket, mint például osztályfőnök, matematika-fizika tanár, magyar-történelem tanár, akik nagy óraszámú tárgyakat tanítottak. A többiek óraadók voltak. Mivel régóta ismertem a kaposvári iskolaügyet, így nem volt nehéz szakmailag jó óraadó tanárokat választani. Azonban ez nem így volt az állandóra felvett tanárok esetében. Meghirdettük az állást, rengetegen jelentkeztek, mert akkor szűnt meg a Petőfi Sándor Általános Iskola, és onnan egy egész tantestület szabadult föl. Állónap hallgattam a jelentkező pedagógusokat. Abban megállapodtunk, hogy szakmailag jónak kell lennie, és ha egy mód van rá, hívő reformátusnak kell lennie. Viszont ez utóbbi ponton kerültünk bajba. Jött a Petőfi Iskolából egy matematika tanár, akiről tudtam, hogy szakmailag nagyon jó, de azzal állított be, hogy ateista. Meg is mondtam neki, hogy elment az esze, hogy egy egyházi iskolába ezzel állít be, mert mit kezdjünk mi így vele. De ő ezt találta tisztességesnek, ezért mondta meg. Egy napi meghallgatás után akárhogyan forgattam az agyamban, mindig ő volt az, akire szakmailag rá mertem bízni az ötödik osztályt. De hát mit csináljak vele, ha egyszer ateista? Végül Zoltánnal abban maradtunk, hogy a szakmaiság nagyon fontos, a hitbeliség is nagyon fontos, de ott még lehet változás. Az Úr Isten segítségét kérve Kondoray Bélát választottuk. Ha valaki nem számított arra, hogy ő lesz a Lorántffy Református Iskola matematika tanára, akkor Béla volt az. Amikor másnap felhívtam, hogy úgy határoztuk, hogy őt választjuk, azt mondta, „nem hiszem el”. Volt még egy bökkenő! Az új pedagógusoknak természetesen fogadalmat kell tenni a templomban. Béla kapcsán azonban rádöbbentem, hogy ez nem is olyan természetes, és nem mondathatom vele a templomban, hogy az élő Isten színe előtt fogadom, és az összes többit nem hiszi el. Felhívtam telefonon Zoltánt, aki azért tudott nagyon nagyvonalú és előrelátó lenni, s azt mondta, hogy eltekintünk tőle, majd egy-két év múlva tesz fogadalmat, ha már elhiszi. És a Kondoray Béla nagyon bevált, osztályfőnök lett. Az első karácsonyra engedélyt kért klubdélután tartására, amire meghívott bennünket is. Roppantul kíváncsi voltam, hogy hogyan oldja meg a karácsonyi klubdélutánt, ami egy egyházi ünnephez kapcsolódik. Ott nyugodott meg a lelkem, mert a tánc és eszem-iszom előtt felolvasták a gyerekek az evangéliumból a karácsonyi történetet és énekeltek. Akkor megbizonyosodtam, hogy jól választottunk, nem is beszélve arról, hogy rengeteg versenyt nyert utána. Egyszer késő délután a tanáriban beszélgettünk, és azt kérdezte tőlem, hogy „el tudod képzelni, Irma néni, hogy ennyi idős koromban bennem még ilyen változás menjen végbe”, és mondtam neki, hogy ”még a halálod pillanatában is megtörténhet veled”. Remélem, hogy vele korábban történt az.
Az iskola lelkiségével kapcsolatban milyen emlékeket tudsz felidézni, Irma néni?
Nagyon figyeltünk arra, hogy a hittant lelkipásztor tanítsa, hogy ezzel megadjuk a tantárgy rangját. Enikő tanította a hittant, ami egy telitalálat volt, mert olyan mértékig képes volt lekötni őket, ami példaértékű. (Szerkesztői megjegyzés: Bellai Zoltánné Gáspár Enikő Klára lelkipásztor, vallástanár.) Amikor Noé történetét tanulták, akkor heteken keresztül a bárkáját építették, és nem volt szabad arra menni, nehogy elmozduljanak a részei. Meg vagyok győződve arról, hogy Isten Igéjének jelenlétét nagyon jó, ha lelkipásztor képviseli, aki a hétköznapokban és minden ünnepségen jelen van. A szülőket igyekeztünk úgy bevonni, hogy a gyerekek szereplésekor ők is vegyenek részt. A kezdet kezdetétől próbálták a szülők bibliaiskoláját tartani a lelkipásztorok, Enikő is és Zoltán is. Az elején hatalmas volt az érdeklődés, de aztán lemorzsolódtak. Miért? Mert valljuk be őszintén, a szülők közül a legtöbben nem azért hozzák a gyerekeiket a református iskolába, amit a vallás terén kaphatnak, hanem hogy ott jobban figyeljenek rájuk, segítőkészebb bánásmódban részesüljenek és a színvonal is magasabb. De én változatlanul azt mondom, hogy itt és most nem tudjuk megítélni, hogy amit lelkiekben kaptak a gyerekek, az milyen szinten van. Azt a kötelező családi istentiszteletre járással nem mérhetjük. Megjegyzem, én ettől a kötelezőségtől berzenkedtem, de aztán meggyőztek, hogy hiába várjuk a jövetelüket, ha nem kötelező. Az a kis mag, amit a gyerekek lelkében elvetettünk, az életre kel majd. Az ő saját életükben lesz vagy egy örömteli pillanat vagy egy fájdalmasabb pillanat, amikor valóságos hitté válik. Ha azon kezdjük el mérni a nevelésünk eredményességét, hogy a volt gyerekeink közül hányan vannak a templomban, akkor ez elég siralmas. Úgy gondolom, nem szabad ezen mérni. Abban csak ringattuk magunkat, hogy a szülők a gyerekek miatt kötődni fognak az egyházhoz. Ők, ha nem kötődtek már korábban az egyházhoz, akkor az iskola miatt nem lettek gyülekezeti taggá. A világ más irányba fordul, mégis bízom abban, hogy az egyházi iskolák magvetése nem hiábavaló. A hit hallásból van, és ehhez mi a hallást tudjuk biztosítani, a többi az Úr Isten dolga.
Irma néni, mikor zárult az alapító igazgatóságod?
Az egész igazgatósdi úgy volt, hogy én kértem, ne igazgatónak, hanem az általános iskola szakmai vezetőjének hívjanak. Zoltán azt mondta rá, hogy jó. Viszont, amikor az iskoláknak összejövetele volt a zsinaton, és ott kezdtek tájékozódni az intézményekről, s körbe adtak egy ívet, hogy melyik iskolának ki az igazgatója, akkor ő szépen odaírta az én nevemet. Azt hiszem, sehol a világon senki nem lett így igazgató, ahogyan én. (nevet) Az igazgatóságom addig tartott, amíg úgy nem láttam, hogy már mindenképpen olyan embernek kell irányítani a felső tagozatot, aki erre képesített. Én tanító voltam, nem tanár. Összesen hat tanévet dolgoztam a református iskolában, és akkor azt mondtam, hogy elég. Elég is volt, hiszen én már nyugdíj után voltam. Tulajdonképpen sok fáradtsággal járt az iskola létrehozása, mert mindent ki kellett találni, és az sok energiába került, ugyanakkor sajátosan szabad időszaka volt a történelemnek. Némi szabadságot adott, hogy az állami iskolák gúzsbakötő intézkedései nem vonatkoztak ránk, de még nem volt jelen a zsinat valamelyest szintén gúzsbakötő ereje sem. Akkor még az óraszámokkal rugalmasan lehetett bánni, például a nyelvtanulás, informatikatanulás óraszámát a diákok teherbírásához tudtuk igazítani, és fontos maradhatott, hogy gyerekek lehessenek, ne legyenek túlterhelve. Azt még el kell mondanom, hogy rettentő módon bennem volt a szorongás amiatt, hogy esetleg valamit nem jól csinálunk, ezért folyton arra kértem Zoltánt, hogy a régi, nagy hagyományokkal bíró iskolákhoz menjünk el. Ő azt tartotta jónak, ha úgy csináljuk, ahogy mi helyénvalónak tartjuk, de azért végül csak elvitt tapasztalatot szerezni. Nem is akárhova, Debrecenbe mentünk!
Mert az vallási szempontból olyan hasonló város, mint Kaposvár. (nevetünk)
Persze, hogy nem! De mit ad Isten, ott is elképesztő módon haladtak a gyerekekkel. A kosárfonástól kezdve mindenfélét csináltak kurzus-szerűen, mert lelkes emberek felajánlották a tudásukat. Azon gondolkodtam, hogy mikor tanulhatnak, mert mi arra nagyon vigyáztunk, hogy a kötelező tananyagot, amire épülnek a következő tanévek anyagai, semmi másért be ne áldozzuk. Zoltán folyamatosan pillogatott felém, de csak hallgattam, amit mondtak. Utána azt mondta nekem, hogy „hát én azon csodálkoztam, hogy Irma szó nélkül hallgatja ezt a sok hülyeséget”. Mivel én oda nem felügyelni mentem, hanem vendégnek, így hát nem minősítettem semmit, mert az én kollégáim, akik ott voltak, nagyon jól tudták, hogy ezt nem lehet megcsinálni, tehát valahol majd bajok lesznek. Úgyhogy végül tényleg a magunk feje után mentünk, és úgy csináltunk mindent a Lorántffy iskolában, ahogy mi azt jónak ítéltük meg. Visszakanyarodva: valahogy ráéreztem arra, ahogy a Bibliában is van, hogy mindennek rendelt ideje van, a Lorántffy iskoláért végzett munkám eddig tartott. Ennyi év után visszatekintve nagyon hálás vagyok Isten segítségéért, hogy az 1992-ben 16 fős osztállyal indult kis iskola a város legjobb iskolájává nőhette ki magát, ahova idén már 715 gyerek jár.
Köszönöm, Irma néni, hogy visszaemlékeztél és megengedted, hogy emlékeid hosszú sorába betekinthessek az olvasókkal együtt! Megengeded, hogy néhány villámkérdéssel zárjuk a beszélgetést?
Ez csak természetes!
Grafit ceruza vagy toll? Toll.
Ropi vagy cukorka? Ropi.
Lévi Máté vagy Simon Péter? Péter.
Cseresznyevirág vagy orgonaág? Orgonaág.
Tengerpart vagy hegyi kilátó? Hegyi kilátó.
Adós szolga példázata vagy hamis sáfár példázata? Adós szolga.
Macska vagy teknős? Macska.
Góliát kardja vagy Saul köpenye? Saul köpenye.
Olló vagy szemüveg? Szemüveg.
Pál Krisztus-himnusza vagy János levele a szeretetről? Mind a kettő.
Pirkadat vagy szenderület? Pirkadat.
A Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola alapító évfolyama 1992-1996
1. sor: Koós Balázs, Kurdi Péter, Dézsi András, Gagyi Balázs
2. sor: Bogdán Gergő, Nagy András, Szántó Gergely, Béres Máté
3. sor: Lóczy Istvánné Magyar Irma, Berkesi Ágota Mirjam, Nagy Miklós, Nagy Tímea, Torma Nikolett, Vincze Róbert
4. sor: Dánffy Dominik, Trombitás Barbara, Neuhardt Kata, Bausz András, Princ Bernadett, Szabó Andrea
5. sor: Molnár Tímea, Gyallai Katalin, Ft. Bellai Zoltán, Nt. Bellai Zoltánné Gáspár Enikő Klára, Tódorné Vukov Éva
