Kinyitottam az új autó csomagtartóját, és láss csodát, a takaró kárpit alatt a pótkeréknek csak hűlt helyét találtam. A jelenkor ugyanis a defektet egy sprayvel szándékozik orvosolni. Amennyiben a probléma nagyobb és a lyukat a tubusba zárt szellem netán nem tudná befoltozni, akkor ott van „B” verziónak a mindenható assist kártya. A sofőr telefonos segítséget kérhet, aztán várhatja, hogy majd megérkezik a szakember. Belegondolt-e már abba valaki, hogy milyen „megható” és „idilli” tud lenni lerobbanva éjjel, fagyban az út szélén állni, vagy esetleg egy eldugott túraútvonal egyik pontján, biztos távolságban a főútvonaltól és a térerőtől várni a csodára. Akik régebben szerezték a jogosítványukat, jól tudják, hogy a vizsgáztatók részéről elvárás volt, hogy a jelölt ki tudja cserélni a kereket. Ebben a kérdésben nem volt pozitív diszkrimináció a hölgyek irányában sem a hatóság részéről. Ámbár a mindennapi gyakorlatban ez úgy működött, hogy egy miniszoknya felvétele jól kompenzálta a kerékkulcs használatában meglévő járatlanságot. Emlékszem, hogy a 80-as években a családi autónkban, ami egy Lada 1200-as volt, nemcsak a pótkerék, hanem a gumiszerelő vasak és pumpa is alapfelszerelés volt, hogy akár az út szélén is ki lehessen cserélni vagy meg lehessen ragasztani a kereket. Aztán telt múlt az idő, a gumiszerelő vasak kimentek a divatból, és a teljes értékű kereket is leváltotta a mankókerék. De lám, már ez is a múltat képviseli, mert beléptünk a spray és az assist kártya korszakába.
Egy hajón a kapitánynak kell felelni a hajóért valamint az utasok és a személyzet biztonságáért. Bármilyen vészhelyzet, probléma esetén neki kell azonnal dönteni, hogy mi legyen. Az autó vezetőjét is hasonló felelősség terheli a KRESZ szabályai szerint, amit neki is be kell tartania, azonban egyre inkább korlátozva vannak a lehetőségei, még egy defekt esetén is tehetetlenségre van kárhoztatva. No persze arra azért még megmaradt a szabadsága, hogy az eléggé borsos árú új autója mellé vásárolhat külön mankókereket is nem kevés, jó magyar forintért, mert ennek egyelőre még megvan a helye a kocsiban.
De minek is a pótkerék, mit is vesz meg az ember tulajdonképpen annak megvásárlásával? Nem mást, mint a tőle észrevétlenül elvett szabadságát és függetlenségét. Ez a mai gyakorlat azért is szörnyű, hiszen kevesen akarnak még pluszban költeni a nagy kiadás után, inkább bíznak a szerencséjükben, hogy nem lesz defektjük. Mindjárt kialakul egy függőségi állapot, nem is beszélve arról, hogy egy idő után az assist kártya után is fizetni kell. A probléma azonban ennél sajnos sokkal súlyosabb, hiszen nemcsak anyagilag fáj és bosszantó ez a jelenség, hogy ennyi pénzért nem lehet útra kész autót kapni. Ezt a békát az első gólya kurzus abszolválása után ugyanis simán lenyeljük. De itt igazából a szabad akarat és az a készség vagy inkább képesség kerül feláldozásra, megszüntetésre, amely az embert naggyá tette. Nem kell már gondolkodni és felmerülő problémát megoldani, helyette csak elő kell venni a telefont és hívni a segítséget. Mert a ma embere csupán erre képes, vagy legalábbis efelé tendál. Nem értem, hogy miért gondoljuk, hogy minden problémánkat másoknak kell megoldani. Ez alapján kiállítjuk magunkról a szegénységi bizonyítványt, hogy semmihez sem értünk, önmagunkban életképtelenek vagyunk. De akkor mire való a létezésünk? Mit is érünk mi valójában!?
Az autóvezetői jogosítvány szerzésekor megtanuljuk a szabályokat, amelyeket idővel szépen el is felejtünk, mert egyre inkább rutinból vezetünk. Időnként el is követünk egy-egy szabálysértést. Olykor szeretjük a szabályokat figyelmen kívül hagyni, vagy sajátosan értelmezni, hiszen úgysem látja a rend őre. A dugóban eltöltött várokozás után szeretünk átcsusszani egy nagyon érettsárga lámpán, vagy a járdán is le tudunk parkolni a gyalogosok „legnagyobb örömére”. Ha meg lebukunk, szívjuk a fogunkat, hogy ez bizony sokba került, pedig találtunk volna sokkal jobb helyet a pénzünknek, mint hogy befizessük az államkasszába büntetés gyanánt.
Szép lassan már mindent – emberi kapcsolatainkat is – külsősök, szakemberek bevonásával szeretnénk megoldani, hiszen ők a tapasztaltak, akik ismerik a folyamatokat, mert ugye a defektek között is sok egyforma okra visszavezethető van. Pedig nagyon sokat segítene ügyünkben, ha nem hagynánk el magunkat, ha életünk szekerét nem a szegekkel teleszórt, kátyús úton húznánk. Nem lenne elhanyagolható az az apróság sem, hogy egy irányba húzzuk. És nem utolsó sorban rá kellene eszmélnünk végre arra is, hogy a Teremtő nem félkészként, nem fércmunkaként teremtett meg bennünket, hanem saját képmására, éppen ezért fel is vértezett minden olyan képességgel, ami a földi élethez szükséges. Sőt, a testi-lelki adottságokon túl megkaptuk a közlekedési szabályokat is, amik eligazítanak bennünket az életben. A Szentírás minden élethelyzetre ad megfelelő útmutatást, elénk tárja a helyes utat, de a helytelent is, ami elé viszont tiltó táblát rak. De mi rendre rutinból vezetünk, és bele se gondolunk, hogy az Úr mindent látó szemei a vétségeinket is észreveszik. Esetleg azzal biztatjuk magunkat, hogy nagyon távoli még az a bizonyos számadás ideje, csak megússzuk valahogy?! Most akkor végül is milyen számot is üssünk be a telefonunkba, hogy elérjük az assist szolgáltatást?
Nem kell semmilyen számot elmenteni, hiszen itt sokkal „fejlettebb technológiáról” van szó, hanggal, de még gondolattal is hívható, és nem mellesleg ingyenesen 0-24 órában. Csak annyit kellene tenni, hogy összerakjuk a kezünket, és szívből mondjuk el az Úrtól tanult imát:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,…..
„Ora et labora!”, azaz „Imádkozzál és dolgozzál!” – mondja a bencés jelmondat, melyre szépen rímel a debreceni református kollégium felirata. „Orando et laborando” azaz „Imádkozva és dolgozva” éljük életünket, az Istentől kérjünk útmutatást és áldást, hogy a mindennapok feladatait és kihívásait aztán önállóan és sikeresen meg tudjuk oldani.
