Amíg társadalmunk nagy része valóságcsillapítókon él, gondolok itt a cicás videókra, koreai mukbangokra és hasonló reelsekre, melyek agyzsibbasztó módon terelik el a figyelmet a valódi kapcsolatokról, addig fel sem merül a kérdés, melyik életforma jobb, a rabság vagy szabadság. Hiszen ebben a tekintetben a kettő egy és ugyanaz. A szabadság köntösébe rejtett rabság korát éljük, ahol bárminek is nevezzük, nem számít, csak kényelmes legyen. Március 15-e hosszú-wellnesshétvége.
Hiszen „akkor vagy szabad, ha azt teszed, amit szeretsz”, mondják fiataljaink. Amikor visszakérdezek, hogy mit szeretnének tenni, a videojátékról beszélnek, ami nem hagyja nyugodni legtöbbjüket egy pillanatra sem, majd cipőkről, amiket irreálisan magas összegekért árulnak, de legalább limitált kiadást kapnak cserébe, és a mesterséges intelligencia pozitív hatásairól, amivel akár egy fogalmazást is megírhatnak irodalom órára.
Ó te szabad rab! Csak remélni tudom, hogy sem kanapéhuszár, sem mémvitéz nem lesz belőled.
Alig egy emberöltő választ el tőlük, és döbbenten figyelem, hogy már fel sem merül a nemzet, a közösség szabadságának eszméje. Ők már csak az egyént látják, ahol nincsenek határok sem korlátok, mert már mindent az egyéni szimpátia határoz meg. Valami, bármi attól lesz értékes, hogy tetszik, ami nem tetszik, nem is hordozhat értéket. Közben pedig szinte áthághatatlan falak épülnek észrevétlenül, pont azért, mert mindent az egyéni szimpátia határoz meg. Esélye sincs embernek se témának, tekintélye meg pláne, ha „uncsi”. Vajon csak az ő hibájuk, hogy így látják a világot? Nem hinném.
Úgy hiszem, erdélyi származásomból fakad, hogy a nemzeti ünnepeink mindig is határozott és mély megélését jelentették magyarságunknak. Talán szüleim mondták először, nem tudom, de később én is sokszor, szinte hitvallásszerűen mondtam már egészen kicsi gyerekként: román állampolgárságú, DE MAGYAR NEMZETISÉGŰ vagyok. Ez a „de” olyan többlettel bírt, amivel nem csak én, hanem Erdélyország milliónyi magyarja nyilvánította ki, melyik nemzettel vállal közösséget, bárhol is húzódjon a határ. Gábor Áron rézágyúját énekelni az utcán, népviseletet ölteni, a hajunkba piros szalagot fonni mind arról szólt, hogy mi mások vagyunk a többséghez képest, de ezek mi vagyunk.
Talán érti és megélte a Kedves Olvasó is ezt az állapotot, amikor családja, gyülekezete, nemzete közösségét fürkészte, és annak minden ismert és ismeretlen tökéletlenségével együtt, ki tudta mondani büszkeséggel és szeretettel, ezek vagyunk mi. Ez a család, ez a gyülekezet, ez a nemzet. Kell, hogy legyenek még ilyen ünnepi pillanatok, amikor ennyire nagyvonalúak tudunk lenni. A holnap úgyis megtermi a maga kukacoskodóját, de egy-egy nagyvonalú pillanatban mégis megélhetjük, közösségben élünk. Közös nyelvünk, közös hagyományaink és gyökereink vannak. Nemzetünk múltjának fonalába való kapaszkodásunk pedig a jövőnk fonalának reménységét vetíti ki a jelenben.
Amíg lehet választani, addig Krisztusban szabad magyar vagyok! Ha már nem, akkor is!
