Semmit sem utálok jobban a bizonytalanságnál. Szorongással tölt el, amikor fel kell adnom az irányítást. Ugyanakkor nagyon vágyom a bizalom állapotára. Bandukolni mellette, hallgatni őt és rácsodálkozni a tökéletességére. Kértem, hogy vezessen, ő azt kérte, hogy csukjam be a szemem és karoljak belé.
De vajon tudok-e maradéktalanul bízni benne? Rá tudom-e bízni magam és mindazt, aki és ami fontos nekem? Képes vagyok-e az elmémet ráállítani arra az üzemmódra, hogy ő vezet és nem én? Tudom, hogy odaadta önmagát értem. De azt is tudom, hogy mennyire mások a szempontjai, mint a mi szempontjaink! Mások a céljai, mint a mi céljaink! Persze, el lehet szépelegni a problémát, löttyinteni rá egy kis cukormázat, – de minek? Megállok inkább, hogy szembe nézzek a kérdéssel. Tudok-e bízni benne? Tudok-e bízni abban, aki egész életében nem tartotta fontosnak, hogy legyen egy saját háza, szamara, bármije? Volt egy köntöse, amire sorsot vetettek. Bízom-e abban, aki hagyta meghalni Lázárt, az egyik legjobb barátját, hogy a négy nappal későbbi feltámasztása által megmutassa a halál feletti hatalmát, mielőtt maga is halni megy? Abban, aki életében egyetlen hozzá fűzött politikai, társadalmi vagy szociális várakozást sem teljesített be, de megmutatta, hogy nincs számára lehetetlen? Abban, aki véresre verve megállt a mellé álló hatalommal, Pilátussal szemben, és simán az arcába mondta, hogy semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked? Abban, aki az utolsó idők borzalmaira azt mondta, hogy meg kell lenniük? Abban, akit elhagytak még a tanítványai is, mielőtt kivégezték volna, mint egy bűnözőt? Bizony, az ő országa nem e világból való, ahogy azt meg is mondta!
Mit értek akkor azalatt, amikor azt mondom, hogy bízom benne? Azt, hogy az ő országát választom a világ helyett? Hogy őt választom magam helyett? Az ő szempontjait a magam szempontjai helyett? Vagy inkább csak azt értem alatta, amikor azt mondom, hogy bízom benne, hogy bízom abban, hogy segít nekem boldogulni, sikereket elérni a világban? Nem mindegy!
Amikor gyerek voltam, elvárták, hogy konkrét terveink legyenek az életünkre. Mi leszel, ha nagy leszel? Ugye, ismerős a kérdés? És ha rendesen tanultunk, azok is lettünk. Mérnök, tanár, autószerelő, orvos, vagy akármi. Vagy pap. Amit terveztünk, az egyenes úton úgy is lett. Arra kondicionáltak minket, hogy hosszú távon gondolkodjunk és a magunk urai legyünk. Ma pedig meg kell tanulnunk úgy megélni a jelent, hogy nem lehetünk biztosak a jövőben.
Amikor azon agyalok, hogy én hol vagyok a történetben, elveszetté válok. Akkor kerülök meg, amikor leköti a figyelmemet a történet, és nem magamra gondolok. Amikor részévé válok az ő történetének, egyszer csak észreveszem, hogy nem kérdezem már meg, hogy bízom-e benne. Csak megyek vele. Nincs nagyon más választásom. Nincs más, akivel mehetnék. És nincs más út se. A szorongás, a görcsösség, meg a kontrollmánia lekopik, és rájövök, hogy egy idő van csak, a folyamatos jelen. És abban rengeteg, rengeteg feladat! Együtt sírni a síróval, együtt örülni az örülővel, szüntelen imádkozni, tanítvánnyá tenni minden népet, kenyeret visszadobni annak, aki kővel dobott meg, elmenni két mérföld útra azzal, aki egy mérföld útra kényszerített, odatartani a másik orcánkat is, amikor az egyiket megütötték, meglátogatni a beteget, enni adni az éhezőnek, felruházni a mezítelent … De mindenek előtt megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, és szeretni egymást. Garantáltan nem fogunk unatkozni!
